1. mese

Kétmadár

Szórakozottan álltam a hatalmas festmény előtt, kezeimet hátam mögött összekulcsoltam, és miközben ringatóztam, halkan dúdolgattam.

-         Krón! – kiáltott egy ismerős hang valahonnan a föld felől. – Krón!

-         Mit óhajtasz, drága tanítványom? – kérdeztem sejtelmes mosollyal az arcomon.

A sípcsontom feléig érő Krónika, az én kis inasom tátott szájjal bámulta az előttünk álló festményt, s közben a csizmám szárát rázogatta nagy vehemenciával.

- Krón, mi ez a kép? – kérdezte.

- A címe:Kétmadár. – feleltem.

- Ket madár? De hát ezek nem is madarak, hanem emberek!

- Emberek volnának? Dehogy, kicsi Krónika, dehogy emberek… Ő itt Kétmadár – mutattam a két fejjel, négy szemmel, két szájjal, négy füllel négy lábbal, négy kézzel, két testtel és kát szárnnyal rendelkező figurára.

- Mi az a Kétmadár?

- Ő az egyik legcsodálatosabb teremtmény a világon – mosolyogtam. – Ha akarod, elmesélem a történetét.

- Igen, igen, nagyon szeretném! – kiáltotta vidáman Krónika, én pedig belekezdtem a mesébe…

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép leány, és egy kedves legény. A fiút Dárnak, a leányt pedig Kétmának hívták. Már születésük óta ismerték egymást, hisz egy faluban éltek, és cseperedtek fel. Mindig együtt játszottak, és soha nem vesztek össze semmin. A szüleik már össze is boronálták őket, akkor jókedv volt a két kis ember közelében. Csak úgy áradt belőlük az ártatlan jókedv és a szeretet.

Mire felnőttek, már olyannyira közel kerültek egymáshoz, hogy egy percig sem bírták a másik nélkül. Egyszer aztán elhatározták, hogy felkeresik az istent, és megkérik, hogy tegyen velük csodát. Kétma és Dár hosszú évekig gyalogoltak fölfelé az Olümposzra, míg egy napon eléjük nem lépett a világmindenség ura, Isten.

-         Ó, istenkém, kérve kérlek, segíts nekünk – vetette Isten lábai elé magát Dár. – Kétmma és én nem bírjuk elviselni, ha elválasztanak bennünket. Tégy minket egyekké, hogy aztán soha többé ne kelljen elvállnunk.

Isten elgondolkodott a kérésen. Ráncolta homlokát, tördelte ujjait, simogatta szakállát, még végül rábólintott a kérésre.

Kétma és Dát olyan boldogok voltak, hogy megfogták egymás kezét, és együtt ugrándozni kezdtek. Kétma bal oldala sajogni kezdett, aztán egy csodálatos, puha szárny nőtt ki a hátából. Dár elcsodálkozott, és szinte észre sem vette, hogy az ő jobb oldali lapockájából időközben kinőtt mégy egy szárny.

            Kétma és Dár soha többé nem engedték el egymás kezét, mind a mai napig együtt szárnyalnak az égben, Dár a jobb, Kétma pedig a bal szárnyat használva. Testükhöz és lelkükhöz hasonlóan neveik is összeforrottak, s ma már csak úgy emlegetjük őket, mint a Kétmadár.