A nap viszonylag kellemesen telt. Leszámítva azt az egy esetet, amikor egy egész zsák cement rám borult. Ezzel nem lett volna akkora gond, de mivelhogy a rólam csurgó izzadtság hatására a cement folyékonnyá vált, és az a veszély fenyegetett, hogy rám köt, már kissé komolyabb volt a helyzet. Szerencsére kéznél volt a segítség. Pontosabban Jézus kezében, egy slag formájában.

- Ne! – sikoltottam, és egy öt métert hátrébb ugrottam.

Sajnos a Megváltót nem hatotta meg a siránkozásom, és csak egyre jött és jött felém.

-         Jézus! Figyelmeztetlek… Meg ne próbáld!

-         Maradj már – nevetett – csak azt ne mondd, hogy félsz egy kis víztől.

-         Jó Jézus! Ül!

Még egy lépés.

-         Nem, Jézus! Csúnya, rossz Jézus!

-         Lucifer, maradj nyugton, nem fog fájni…

-         Eszedbe ne jusson! NEEE! Nehogy rám öntsd!

-         Most meg mi van? – állt meg hirtelen Isten fia, és összeráncolt szemöldökkel meredt rám.

-         Meg akarsz kereszteli! – vinnyogtam.

-         Dehogy akarlak – nevetett a srác. – Csak le akarom mosni rólad a cementet, mielőtt végleg beleragadsz.

Be kell vallanom, nagy kő esett le a szívemről.

-         Ja, az más! – enyhültem meg, és hagytam, hogy a Megváltó megváltson.

Fél perccel később egy ázott kutya eleganciájával és szagával álltam ott az építkezés kellős közepén, és egyre növekvő dühvel hallgattam, ahogy a munkások szakadnak a röhögéstől. 

-         Betelt a pohár… - sziszegtem, aztán szemem sárgája vérvörösbe csapott át. Lapockáimból hatalmas, denevér-szerű szárnyak nőttek ki, homlokomból pedig a bikáéhoz hasonlatos, vörös szarvak.

A munkások úgy rohangáltak össze-vissza, mint a fejvesztett baromfik, én pedig felröppentem, és hörögve, süvöltve csapkodtam irdatlan szárnyaimmal. A tökéletesen sokkoló hatás kedvéért cápafogakat növesztettem és azokat csattogtattam.

-         Lucifer! – kiáltott utánam Jézus, akinek az alakja fehéren derengett a sártengerben. – Hallod? Ez nem fair!

-         Fogd be! – dörrent a hangom, és egyetlen szárnycsapással az épület fölé emelkedtem, hogy fölmérjem a terepet.

Már egész tűrhető formában volt. Azt azért nem mondanám, hogy tökéletes. A teteje meg hiányzott, de ez nem olyan nagy probléma. Elvigyorodtam, aztán egészen közel repültem az egyik sarokhoz. Karmaimat a falba vájtam, aztán egy-két szárnycsapás, és fölemelkedtem – a házzal együtt.

            A munkások és főnökeik olyan kiabálásba kezdtek, hogy igencsak gyorsan kellett haladnom ahhoz, hogy ne halljam őket. Ahogy lenéztem, láttam, hogy az egész város nyüzsgött, akár egy undorító csótányfalka a szeméttelepen. Az emberek a nagy hangzavart hallva, kiözönlöttek az utcára, és gyermekeik kezét szorongatva figyelték, ahogy a több tonnás épület elrepül a fejük felett.

            Gyorsabb tempóra kapcsoltam, és így már csak elmosódott foltokat érzékeltem a földi világból, végül a fehér fény vörössé változott, és hőmérséklet olyannyira megemelkedett, hogy a ház kis híján elolvadt a kezeim között. Szerencsére még éppen idejében landoltam. A ház jó két métert befúródott a Pokol talajába, így ezentúl már csak az ablakokon lehetett bemenni rajta. De legalább volt alagsor…

-         Aszta… - ámuldoztak a lelkek, akik egyben maradtak a becsapódást követően. Amíg a többiek regenerálódtak, addig ők, megcsodálták a szerzeményemet.

-         Ez fantasztikus!

-         Honnan szerezted?

-         Hát, tudod ez egy hosszú történet – vigyorogtam. – Majd legközelebb elmesélem. Most vissza kell mennem, mert még hozni akarok pár luxuscikket.

Azzal meg sem várva a további kérdésáradatot felröppentem, és pár pillanattal később újra a földön találtam magam.

-         Ezt jól megcsináltad – hallottam egy dühös hangot a hátam mögül. Megpördültem, és megláttam a dühtől fortyogó Jézust. Nem, mintha nem számítottam volna rá.

-         Most meg mi bajod van? – röhögtem. – Csak azt ne mondd, hogy te akartad lenyúlni…

-         Még a feltételezés is sértő – húzta fel az orrát a Megváltó.

-         Végül is nem olyan nagy szám – vontam meg a vállam. – Még nem is volt beszerelve a lift. 

-         Ezt akkor sem kellett volna…

-         Jaj, ne rinyálj már – intettem le a fiút, aztán körülnéztem. – Különben meg hol vagyunk?

Nem, mintha nem tudnám, de azért a biztonság kedvéért megkérdeztem. Az alattunk tátongó szakadék nem sok jóval kecsegtetett. 

-         Egy szakadék fölött – adta meg a választ Jézus.

-         Állat – feleltem, aztán megvakartam az orromat. – És most mi lesz? Ledobsz?

-         Nem. Csak szerettem volna veled beszélgetni.

-         És nem találtál ennél kellemetlenebb helyet?

-         Találtam – hümmögött a srác. – Csak tudod, én…

-         Ja, igen – bólintottam. – Te vagy a Megváltó, és te mindig mindenkinek jót akarsz. - Aztán vigyorogva hozzátettem: - Te rozsdamentes szentfazék!

Jézus egy egész századmásodpercig olyan képet vágott, mint aki elevenen fel akar falni, azután elnevette magát: - Te aztán tudsz bókolni!

-         Ez nem bók volt – jegyeztem meg epésen.

-         De a te szádból igen…

Megvontam a vállamat, aztán néztem, ahogy Jézus előveszi a zsebéből a mobilját, és egy különösen hosszú számot pötyög be rajta. A telefon kicsöngött párszor, aztán valaki végre beleszólt. Jézus megnyomott egy másik gombot, és azután már én is hallottam, ki beszél a vonal másik végén: Isten.

-         Nem, fiam! – háborgott az Úr. – Már megmondtam ezerszer, hogy vigyázz arra a szerencsétlenre. Erre tessék, az egész város felbolydult, mert egy nagy szárnyas valami egyszerűen csak fölemelt, és ellopott egy félkész emeletes házat.

-         Apám, kérlek, bocsáss meg neki – próbálta apját lenyugtatni a Megváltó. – Hidd el, Lucifer nem akart rosszat.

-         Nem, mi? – nevetett Isten. – Pont ő az, aki nem akart rosszat? Ennél nagyobb butaságot még senki szájából nem hallottam.

-         Azért vitte el, hogy a Pokolban jobb helyük legyen a bűnös lelkeknek – magyarázta Jézus. – Te mindig megbocsájtasz, miért nem adsz Lucifernek is még egy esélyt?

-         Még egyet? – hördült fel Isten. – Már legalább egy tucat „mégegy” esélyt kapott, de még arra sem vette a fáradságot, hogy megköszönje.

-         Kérlek, Uram! – fogta könyörgőre Jézus. – Ha akarod, én megszenvedek az ő bűnei miatt is.

-         Nem lehet – hallatszott a telefonból egy kisebb szünet után. – Te egyszer már megváltottad az emberiséget. Ha őket nem is kellett volna, Lucifert nem tudnád megváltani. Ő már legalább hatszázhatvanhatszor annyi bűnt elkövetett, mint az egész emberiség.

-         Ha neki nem is bocsájtasz meg, legalább a Pokolban sínylődő lelkeken könyörülj, és ne hagyd, hogy ott nyomorogjanak abban a koszos kis lyukban. Engedd, hogy Lucifer befejezze a munkát, és akkor a lelkeknek lesz elég helyük.

-         Igazad van, Jézus! – szólt Isten. – A bűnös lelkeknek meg kell bocsájtanom. Nem hagyhatom, hogy Lucifer hibájából többet szenvedjenek, mint amennyit megérdemelnek. Most menj, és mondd meg annak a semmirekellő bukott szamárnak, hogy kapja össze magát, és ha még egyszer meglátom, hogy valami gonoszságot tesz, letépem a szarvait.

-         Hallottam! – morogtam fogcsikorgatva.

-         Annál jobb – jött a felelet.

-         Köszönöm, Uram! – mosolygott Jézus, aztán megnyomta a piros gombot, és az angyalok kórusa elhallgatott.

- Na, ezzel megvolnánk! – csaptam össze a tenyerem. – Irány a meló.

- Valamit elfelejtettél – vonta össze szemöldökét a Megváltó.

- Ja, igazad van - csaptam a homlokomra, és aztán magamra öltöttem valami emberi álcát. – Így már jó?

- Igen, de én nem éppen erre…

- Rendben, akkor mehetünk!

- …gondoltam.