1. fejezet

A nevem Lucifer. Sokan csak úgy emlegetnek, hogy az Ördög. Másoknak csak simán Sátán bácsi vagyok. Van még jó pár nevem, de ti hívjatok csak Lucifernek, mert ez a leghangzatosabb. Remélem, senkinek sem kell különösebben ecsetelnem, hogy ki vagyok, hiszen mind ismertek, és nem, nem vagyok se gonosz, se rossz, se semmi ehhez hasonló.

Szerintetek én tehetek róla, hogy Éva bevette, amit mondtam, és utána belerángatta Ádámot is a hülyeségbe? Igen? Mindegy. Ez lényegtelen. Mindenesetre szép kis summát bezsebeltem Istentől ezen a kis fogadáson.

De Isten nem szeret veszíteni, ezért volt olyan kedves, hogy kinevezzen engem a Pokol urának, aki kedvére kínozhatja a bűnös lelkeket. Ez persze rengeteg extra kiváltsággal járt, de be kell vallanom, nem szeretem a lelkeket kínozni, mivel elég gusztustalan látvány, ahogy szétfolynak, majd rettenetes bűz kíséretében újból összeállnak.

A második munkanapomon besokalltam és fölgyalogoltam a Mennybe, hogy panaszt tegyek. Isten egy olyan smucig alak, hogy nem volt hajlandó más munkát adni. Persze, mert a kis kedvenc arkangyalai már rég bezsebelték a rendes melókat. 

Irtó dühös lettem rá, és hogy neki se legyen jobb, kiröhögtem a szakállát. Erre ő begurult, és megfogadta, hogy kiad egy könyvet, amiben én leszek a főgonosz, aki akárhogy is próbálkozik, végül mindig veszít. Ezzel nem is lett volna baj. A probléma akkor kezdődött, amikor az emberek megtanultak olvasni.

Mondanom sem kell, hogy ez a kis affér igencsak lehúzta a népszerűségi indexemet. Azóta ezek az egyszerű, alsóbbrendű lények halálosan félnek tőlem. Minden mozdulatukat az irányítja, hogy haláluk után még véletlenül se a Pokolba kerüljenek. Ez az ellenszenv részemről is fennáll. Én sem csípem az embereket. Csak Isten, de ő nagyon.

Amikor az emberekre rájön az ötperc, és nekiállnak kerülni a rossz dolgokat, bizony előfordul, hogy alig érkeznek lelkek a Pokolba. Ilyenkor történik az, hogy én nagyon ráunok a törzsvendégek képére, és olyankor felmegyek a Földre, hogy újabb lelkeket gyűjtsek be magamnak, akik haláluk után vicceket mesélhetnek nekem.

Igen, jól hallottátok, vicceket mesélnek. Már régen elegem lett a jól bevált középkori módszerekről, mint a kaszabolás, égetés, meg ehhez hasonlók. Inkább kényszerítem a szerencsétlen bűnösöket, hogy a vicceikkel szórakoztassanak engem a nap huszonnégy órájában. Higgyétek el, sokkal kellemesebb elfoglaltság.

Manapság viszont már nincs szükség arra, hogy a Földön flangáljak, hiszen az emberek elég gonoszak nélkülem is. Már-már teltház van a Pokolban. Nem ártana neki egy kis felújítás.

Szóval ez sarkallt arra, hogy szendvicset csomagoljak magamnak, és ismét elinduljak egy kellemes kis túrára, mely végül a Mennyországba visz. Az út nem rövid, de egy magamfajta bukott angyalnak ez semmiség.

Apropó, említettem már, hogy miért lettem bukott angyal? Mint mondottam volt, Isten egy smucig alak, aki már az angyaliskolában kiszúrt magának, és onnantól kezdve pikkelt rám. Nem is csoda, hogy szinte minden tantárgyból megbuktam…

Hosszú hetek teltek el, mire végül fölértem a Mennyek Kapujához, mely szokás szerint zárva volt, a kulcs pedig Szent Péter nyakában. Kár hogy nem tudja vele felakasztani magát, pedig milyen szépen himbálózna ezen a giccses kapun…

-         Örülök, hogy látlak, Lucifer! – jött elém nagy lelkesen az ég portása. – Mi járatban vagy errefelé? Istent keresed?

-         Á, nem, csak elindultam a közértbe, aztán valahogy idetévedtem – feleltem kedvesen mosolyogva. Ám a következő pillanatban mosolyom őrült, gyilkos vicsorgássá változott. - Szerinted mégis mi a fenét keresnék itt, ha nem Istennel akarok beszélni?!

-         Jól van, na! – motyogta lesütött szemmel Péter, miközben nekiállt a kulccsal és a zárral babrálni. – Én csak kedves akartam lenni…

-         Akarni a vécén kell! – oktattam ki fensőbbséges hangnemben, majd mikor kinyílt a kapu, belibegtem rajta.

Bent az angyalok kórusa fogadott. Nem értettem, mit énekelnek, mert latinból is meghúztak, meg énekből is. A sok stréber. Ők is csak azért mentek át, mert nyaliztak Istennek. Láttam a szemükben a megvetést, amikor elhaladtam mellettük. Persze büszkén kihúztam magam, mert én legalább nem vagyok olyan csicska, mint ők.

-         Szervusz, Lucifer! – dörrent valahol előttem Isten hangja.

-         Heló! – köszöntem lazán, ezzel is kifejezve, mennyire függetlennek tartom magam tőle.

-         Tudtam, hogy jössz – kezdett bele szokásos szövegébe a „Mindenható”, a közben leereszkedett az én szintemre, egy öreg, nagyszakállú aggastyán képében.

-         Persze, mert te mindig mindent tudsz előre, és akkor is mindent tudtál, amikor még nem volt ekkora a szakállad, és nem viszketett állandóan, de ennek ellenére mégis jó hosszúra növesztetted.

-         Lucifer! – szólt rám komolyan. – Megkérhetlek, hogy szállj le a szakállamról?

-         Ó, pardon! – mondtam, s közben levettem a lábam az előbb említett testszőrzetről.

-         Szóval, miért jöttél színem elé? – tette fel a nagy kérdést az, aki mindig mindenre tudja a választ.

-         Kéne egy kis zsé – feleltem, mivel most nem volt sok kedvem kötekedni. – Tudod, elég szűkös már ennyi léleknek a Pokol, és fel kéne már újítani.

-         Szó sem lehet róla! – atyáskodott az Úr. – Ha pénzt akarsz, menj, és dolgozz meg érte!

-         De nekem a munkaköri leírásba tartozik, hogy nem hagyhatom el a Poklot – tártam szét a karomat.

-         Úgy beszélsz, mintha eddig még egyszer sem szegted volna meg a szabályokat – mosolygott idegesítően Isten. – Tudom, hogy most is föl fogsz menni a Földre, hiszen én mindent tudok.

-         Le.

-         Tessék? – kérdezett vissza értetlen képet vágva.

-         Mondom, le.

-         Le?

-         Igen. Le – tettem karba a kezem, mintha egy hülyegyerekkel próbálnám megértetni, hogy nem minden csoki, ami barna. – Tudod, most itt fönn vagyunk, és a Föld alattunk van…

-         De ha lemész, akkor föl kell majd menned – tért vissza kioktató stílusába. – De ez részletkérdés. A lényeg, hogy ha pénzt akarsz, dolgozz meg érte, mint minden becsületes angyal, aki átment a pótvizsgán!

Az angyalok, akik eddig körbeálltak minket, és kajánul vigyorogva méregettek engem, most előrébb léptek, és büszkén kihúzták magukat.

-         Szóval neked sincs pénzed – mondtam ki, ami szívemet nyomta.

-         Hogy gondolhatsz ilyet? – hördült fel Isten. – Én teremtettem mindent ezen a világon, így a pénzt is. Bármikor csinálok annyit, amennyit csak angyalaim kívánnak.

-         Akkor tőlem mért sajnálod?

-         Csak a te érdekedben akarom, hogy dolgozz. Mondd, hiszel bennem?

-         Nem, tudod, én ateista vagyok…

-         Nem érdekel! Dolgozni fogsz, úgyhogy szedd össze magad, Lucifer, és keress magadnak egy állást!

Veszett kutya módjára morogtam, majd behúztam fülem-farkam, és a villámok közt cikázva, elhagytam a Mennyek Birodalmát.  Szent Péter kapuja előtt még megálltam, és öklömet rázva fordultam vissza Isten felé:

- Majd meglátod, hogy az én pénzemből olyan Poklot tákolok, hogy a Mennyország elbújhat mellette!