|
Boldogság nélkül
Boldogság nélkül
Egymás után dobálja a bőröndjébe a ruhaneműit, farmereket, pólókat, egy-két pulóvert és zoknit, majd jönnek a személyes holmik, a könyvek, pennák és régi levelek, amiket a barátai küldtek neki a könnyes napokon. Aztán a fiók alján kotorászva beleütközik a keze valamibe, amit kis híján vissza is ejt, amikor észreveszi, mi az.
A fényképen egy ötnapos, vörös hajú csecsemő üvölt torkaszakadtából, pufi orcáin nedves foltok fénylenek, s noha a varázsfotók hangokat nem adnak ki, a férfi fejében felhangzik a panaszos nyöszörgés. A tagjaiból kiszökik minden erő, le kell ülnie az ágy szélére, viszont képtelen visszatenni az ujjai közt remegő lapot.
Emlékszik arra az esős délutánra, Andromeda aznap hagyta először magukra hármukat, mert haza kellett ugrania kenyérért. Dora ezen a matracon feküdt, lustán figyelve a sarokban ügyködő férjét, aki épp csak ismerkedett azzal a masinával, amin bizonyos időközönként lenyomott egy gombot.
- Nem szereti, ha fényképezik – mondta akkor Remus, s kiemelte a bölcsőből gyermekét, akinek elég volt apja érintését éreznie és belesüppednie a karok biztonságot nyújtó odvába, hogy megnyugodjon, és angyali szőkére színeződjön az a néhány szál haja.
A mai napig az orrában érzi a kisfia babaillatát, érzi az ujjbegyein a sima tapintású bőrt, látja maga előtt az apró, dundi testet, amit annyiszor tartott a kezében, hogy megszámolni sem tudja. A fülében visszhangzik az édes gügyögés, az imádnivaló kacagás és a keserves sírás, amit oly ritkán hallatott.
- Ne menj el – suttogja egy rekedt hang az ajtóban. Remus csak ekkor veszi észre, hogy egész idő alatt a képet simogatta a hüvelykujjával.
- Nem tudok itt maradni – mondja, s felpillant feleségére, a nőre, aki értelmet adott az életének. – Meghalt. Ebben a házban.
A fiatal boszorkány ellöki magát az ajtófélfától, és elé szalad. Zokogva borul a nyakába, s Remus nehezen veszi rá magát, hogy megölelje. Végül mégis megteszi, megsimogatja a fakószürke hajtincseket, a rázkódó vállakat és hátat, majd a tekintetés rásiklik Teddy képére. Lehunyja a szemeit, de a könnyei így is kibuggyannak.
- Nem hagyhatsz itt te is! – csókolja meg sós ajkakkal Dora, ő azonban képtelen megszólalni.
Tudja, hogy nem bír tovább e falak közt lakni. Nem bírja nézni az alig féléves Teddy szobájának csukott, bezárt ajtaját. Beleőrül, ha a gyötrő emlékekkel kell folytatnia az életét, ha mindenhol halott kisfiát látja. Soha semmi nem lesz már olyan, mint annak előtte, nem lesz boldogság.
És nem lesz síró csecsemő sem alig pár lépésnyire tőle, akit a karjaiban tartva ringathat, vigasztalhat, és aztán gyönyörködhet a babamosolyban.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
