Lassan közelítek a temető kapujához. Minden lépésnél egy újabb könnycsepp gördül végig az arcomon, és a félelmem fokozódik. Igen, félek. Én, Nymphadora Tonks félek. A bűntudat mardos, és legszívesebben elrohannék. De nem tudok. Bármennyire is szeretném a hátam mögött hagyni az egészet, egyszerűen nem megy. Be kell mennem…

Óvatosan lenyomom a kilincset, és benyitok. Talán csak a képzeltem játszik velem, de mintha a hőmérséklet is fokozatosan zuhanna. Igen, azt hiszem nem épp az éjszaka közepén kéne a temetőben járkálni.

Végre elérem a célom. Pár másodpercig némán figyelem, majd zokogva borulok apám sírjára. Kezemmel végigsimítok a hideg márványon…

  - Az ég szerelmére, Dora! Hogy sírhatsz még mindig miatta?

  - Apa! – zokogom. – Te ezt nem értheted, szeretem őt.

  - De…

  - Tudom, hogy elhagyott engem és a picit is. De akkor is… szeretem.

  - Nem értelek – rázza a fejét. – Őröltség, hogy miatta így tönkre teszed magad. Anyádnak igaza van. Végül is csak egy vérf…

  - Ne merészeld így hívni! – kiáltok rá tébolyultan.

Megütközve néz rám, de én már ismerem. Tudom, ha ilyen arcot vág, akkor hamarosam dühöngeni fog. Annál nagyobb a meglepetésem, mikor vonásai megenyhülnek, és szomorkásan rám mosolyog.

   - Most nem veszekedni jöttem, hanem…

 Horkantva felnevetek és felrohanok a szobámba. Hallom, ahogy utánam kiállt, de nem érdekel. Nem akarom tovább hallgatni. Épp elégszer elmondta, hogy mit gondol Remusról. De ő akkor is a férjem, és észhez fog térni…

Az ablakhoz lépek és felnézek az égre. A telihold fényesen ragyog. Elszorul a szívem, ha Remusra gondolok. Vajon hol lehet most? Él-e még egyáltalán? Már két hete nem hallottam róla. Anyámék nem engednek el a gyűlésre, mióta megtudták, hogy terhes vagyok. Ha pedig valaki eljön meglátogatni, aki esetleg tudna mesélni róla apáék a lelkére kötik az illetőnek, hogy még véletlenül se beszéljen Remusról.

Eszembe jut, régen mennyit gyönyörködtem a Holdban. Az „örök tanú”, ahogy sokan nevezik, Nappal vagy éjszaka… ő az, akit mindig látni. Akinek elmondhatod minden fájdalmad és örömöd.

De mióta belépett az életembe Remus. Azóta megszűnt ez az érzés. Most ha felnézek az égre, nincs bennem más csak az aggodalom, a féltés, és az az őrölt gondolat, amiben legszívesebben leszakítanám az égből, hogy soha többé ne szenvedjen miatta senki…

Letörlöm a könnyeimet, bebújok az ágyba, és hagyom, hogy elragadjon az álom.

Másnap reggel kialvatlanul ébredek. Egész este rémálmok gyötörtek. Belenézek a tükörbe, és igyekszem rendbe hozni a külsőmet, mielőtt kilépek a szobából.

 - Jó reggelt, anya! – köszönök, és közben egy mosolyt erőltetek az arcomra.

Nem néz rám, csak bólint egyet. Nem lepődök meg. Mióta Remus elhagyott, és visszaköltöztem hozzájuk, gyakran viselkedik velem ilyen elutasítóan. Nem tulajdonítok tehát neki túl nagy jelentőséget. De ahogy felém fordul, látom, hogy vörösek a szemei a sírástól.

 - Anya! – kezdem. – Mi a baj? És hol van apa?

 - Elment – feleli szárazon.

 - Mi? Hova? – kérdem ijedten. Vadásznak a muglikra. Apa nem mehet ki a házból. Azonnal elfognák.

 - Elment – ismétli anya. – Most már ott tartunk, hogy házhoz jönnek a mugli származásúakért. Ha itt marad, azzal minket is veszélybe sodor.

 - De hát el se köszönt! – fakadok ki.

 - El akart. Tegnap. De te nem hallgattad végig. Faképnél hagytad, neki pedig sietnie kellett – válaszol, majd feláll, és kisétál az ajtón, magamra hagyva engem.

Óvatosan lerakok egy csokor virágot a sírra. Aztán a kabátom zsebéből előhúzok egy képet.

 - Nézd, apa! – szólok. – Ez egy ultrahang kép. Annyit nyüstöltél, hogy végül elmentem. Anya nem örült neki. Tudod, mennyire nem szereti a mugli módszereket. De te mindig azt mondtad, hogy így kiderül, ha valami baja van a babának. Megnyugodhatsz. Nincs semmi baja. Nem tudom, hogy fiú lesz vagy lány. Nem akartam megtudni. Legyen meglepetés. De egy valamit tudok. Ha fiú lesz, a te nevedet kapja. Ha lány, még nem tudom. De biztos nem Nymphadora.

Erőt veszek magamon, és ki akarom mondani azt az egy szót, amiért valójában jöttem.

 - Apa… én annyira…

Itt azonban nem bírom tovább, újra sírni kezdek.

Kapkodva gombolom be a kabátom.

-         Dora, hova mész? – jön felém aggódva anyám.

-         Apához – felelem. – Dean Thomas is vele bujkál. Az ő nővére kapott tegnap egy levelet. Dean írta. A levélben az állt, hogy apa is vele van. Tudom is, hogy hol. Oda megyek.

-         Nem mehetsz oda! Bármelyik pillanatban megtalálhatják. Dora, várj!

Kiált utánam, de én akkor már az udvaron vagyok. Gyorsan kilépek a kapun, és dehoppanáltam.

Amint szilárd talajt fogtam, rögtön láttam, hogy baj van. Minden felé átkok röpködtek. Alig tudtam kivenni, hogy ki-kicsoda. Láttam, ahogy Dean egy jól irányzott ártást küld az egyik halálfalóra. Aztán megpillantottam.

 - Apa! – kiáltok rá, de rögtön tudom, mekkora hülyeséget csináltam.

Kiáltásomra felkapja a fejét, viszont így nem látja, ahogy az egyik csuklyás alak ráirányítja a pálcáját.

- Protego! – kiáltom, de késve. Bár az átok nem találja el apát, alig egy méterre mellette csapódik be. Iszonyatos robbanás rázza meg a földet, a következő pillanatban pedig csak azt látom, ahogy apa eltűnik a törmelékek között.

- Ne! – sikítom, és villámgyorsan apa felé rohanok, és lekuporodok mellé.

Bár még nem hallt meg, már alig él. Nagy nehézségek árán felém fordul.

 - Apa, én nagyon… - kezdeném, de lepisszeg. Közelebb int magához, és csak ennyit suttog:

 - Medához…

Sietve belekarolok, és már pördülnék át, mikor újabb átok csapódik be. De ezúttal célba talál. A különbség csak annyi, hogy a célpont most én voltam. Érzem, ahogy felhasadnak a végtagjaim, és ömleni kezd belőlem a vér. A fájdalom elviselhetetlen. Már épp készülök összeesni, mikor apára téved a tekintetem. Ettől erőre kapok, megfogom a kezét és megpördülök. Még hallom, ahogy anyám kiáltását sodorja felém a szél, de aztán minden elsötétül…

 Nem tudom abbahagyni a sírást. Elered az eső, kezdek fázni, de nem bírok felállni. Még nem. Ki kell mondanom. Ekkor azonban két erős kar ölel át hatulról.

 - Dora! – hallom Remus hangját. – Gyere...

 - Nem!

 - Dora… kérlek…

 - Te csak ne kérj tőlem semmit, Remus! Elhagytál. Fogtad magad, és szimplán kisétáltál az ajtón. Még csak hátra se néztél. Mit keresel itt egyáltalán?

 - Téged – feleli olyan szomorú és meggyötört hangon, hogy nem bírom tovább, és rá nézek.

Az ő arcát is könnyek borítják.

 - Ezt itt Meda adta – mondja, és elővesz valamit, amiben ráismerek az ultrahang kép másolatára. – Ne haragudj! Nagyon szeretlek, és a picit is. Én… hülye voltam, tudom. De kérlek, bocsáss meg. Én nagyon… sajnálom.

Annyira akarom gyűlölni, és annyira ki akarom adni magamból a dühöm. Rá akarom zúdítani minden bajomat, el akarom mondani neki, mennyit szenvedte, és el akarom küldeni. De ahogy ott áll előttem… annyira törékenyen, annyira gyermetegen, csak ennyit bírok kinyögni:

 - Szeretlek!

Boldogan elmosolyodik és húzna fel magához, de nem hagyom.

- Szeretlek, de nem megyek veled!

- Dora, beteg leszel. Velem kell jönnöd…

- Te ezt nem értheted – zokogom, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy kiszabadítsam magam a szorításából.

 - El kell neki mondanom… az én hibám az egész. Miattam hallt meg. Ha nem megyek oda, ha nem kell rám figyelnie, akkor még ma is élni. Még csak a temetésén se lehettem ott, mert ájultan feküdtem az ágyamban…

- Jaj, apa… - zokogom. – Annyira, annyira nagyon sajnálom.

Végre kimondom azt az egy szót, amiért jöttem.

Lágy szellő támad, és gyengéden végig simít az arcomon, és már tudom. Tudom, hogy a szellő apa volt. És nem haragszik rám…

Hagyom, hogy Remus magához húzzon, és boldogan bújuk hozzá.

-         Menjünk haza! – szól.

-         Haza? – kérdem. – Úgy érted, hogy együtt? A mi házunkba?

-         Igen, ha akarod – néz rám félszegen.

Egy csapásra feloldódik bennem minden aggodalom, ami eddig kínzott, és már nem érdekel semmi más, csak az, hogy végre csókolhatom.