|
Mindennapok
Igen, igen. Mint minden kezdet, ez is nehéz...
Markolom a lepedőt, lihegek. Nem tudom elhinni, hogy csak álmodtam az egészet. Lehet ennyire élethűen elképzelni valaminek a létezését? Hiszen éreztem a szagát, hallottam a lihegését, tartottam a súlyát. Ülök a sötétbe meredve egészen addig, amíg egy izzadtságcsepp bele nem folyik a szemembe, és baromira csípni nem kezdi. Ez magamhoz térít. Dörzsölöm a szemem, és rájövök, hogy már mindegy is lenne megpróbálkozni a visszaalvással, mert úgyis mindjárt kelnem kell. Pedig most igazán nincs nagy kedvem suliba menni. Bár mikor van? Kikászálódok az ágyból és megpróbálom eldönteni, hogy melyik papucs melyik lábamra való. Majd elindulok kifelé. Bevágom a kezem az ajtófélfába csak azért, hogy amíg e miatt szitkozódom, nekimenjek a csípőmmel az asztal sarkának. Megáll az ész! Megkezdődött a reggel.
Beállok a zuhany alá, hogy leöblítsem az éjszakát. Aztán fogat mosok, hogy az álom miatti rossz szájízem is elmúljon. Végül visszatántorgok a szobámba, és összekészítem a táskámat. Tegnap megint lusta voltam bepakolni, pedig ez tíz perccel több alvás lenne. De a lustaság nagy úr ám! Ránézek az órára.
- Úristen, mindjárt elkések!
Őrülten elkezdek kapkodni. Az előbb még több, mint egy órám volt, hogy tudtam így elcseszni az időt már megint?
- Szia, Anya! - És már rohanok is, a reggeli persze most is kimarad, mint mindig.
Éppenhogy csak elérem a buszt. Némi könyökmunka árán még ülőhelyem is van a szardíniásdobozban. Előveszem a füzetem és úgy teszek, mint aki tanul. Nem tudom, kit akarok becsapni. Az ott levő embereket úgyse érdekli, én meg csak bámulok magam elé. Túl kómás vagyok most az olvasáshoz. Megint az éjszaka jár az eszemben. Nem értem azt sem, ha álmodtam, akkor miért. Nem történt semmi mostanában velem, ami indokolná. Csak pörög a mókuskerék.
Amíg így elábrándoztam, a busz is bekanyarodott az állomásra. Elpakoltam a cuccomat és megvártam, míg mindenki leszáll. Lefelé nem szeretek tolakodni, nem sietek annyira a suliba. Mikor az utolsó arc is eltűnik a reggeli pályaudvar forgatagában, egy jóreggelttel én is leszállok.
Cammogok az utcán, kerülgetem a trécselő csoportokat. Mint mindig, most is egyedül megyek, ritkán van, amikor valaki hozzámcsapódik. Kicsit furcsának tartanak, nem igazán értik a miértjeimet. Annyira nem zavar, mert így elmerülhetek a magam gondolataiba anélkül, hogy állandóan kirángatnának ebbe a mocskos világba, mondván, járjak két lábbal a földön. Csak néha érzem magam kicsit magányosnak, olykor elborít engem is az egyedüllét érzése. Ilyenkor kiállhatatlanná válok. Mint mindenki. Nem hiszem, hogy ez lenne a furcsa bennem, amiért nem barátkoznak velem.
Beérek az osztályba. Majdnem szétrobban a fejem. Alig aludtam valamit, az állapotom a másnapossághoz hasonlítható, így érhető, hogy most nem viselem túl jól a hangzavart. Talán látják, hogy bal lábbal keltem, senki sem zavar. Lepakolok, előveszem a cuccaim, és elkezdem a tegnapi házit írni, közben beteszek egy bögre vizet a mikróba. Tök jó, hogy vannak koleszosok, így ilyen „luxus” dolgok, mint a mikró, meg a hűtő, sőt még a vasaló is, alaptartozéka az emeletünknek. Csing - szólt a bögre vizem - és én kivettem. Előkotortam valahonnan a táskámból egy csőkávét és a tasak tartalmát beleszórtam a bögrémbe. Íme a reggeli instant kávé, éljen a technika. Miközben megiszom, lassan elkészül a házim is. Épp időben, az utolsó két kortyot már egybe nyeltem, amikor belépett a tanár. Igen, kezdetét vette egy újabb baromi izgalmas délelőtt.
A jótékony bambaság megszabadított. Úgy szállt el a délelött, hogy szinte észre sem vettem. El sem hittem, mikor a padtársam megbökött:
- Jössz kajálni?
- Már hogyne mennék! - ocsúdtam fel, és mint az őrült, nyargaltunk le a lépcsőkön.
Odalenn megint hatalmas sor állt, nem voltunk elég gyorsak. A frásznak van kedve ezt mind végigvárni. Csak hát ott van, hogy Anyám fizetett érte, meg az éhező etiópok mennyire örülnének. Ez mind marha jó duma, csak kétlem, hogy bárki boldogan enné azt, amit itt néha a menza csúfnév alatt kotyvasztanak. Meg aztán én magam is éhes voltam. Így álltam, mint a jancsiszög, hasonló szúrós hangulatban. Mire elvánszorogtunk a tálcáinkkal, már a fél ebédlő kiürült. Hála Isten, így nem kell mindennek a tetejébe még állva is kajálnunk. Letelepedtünk hát, én magamra öntöttem egy pohár vizet, a többiek pedig röhögtek. Jó tudni, hogy van ami nem változik. A kajánk, enyhe túlzással az ebédünk, valami felismerhetetlen tésztás izé volt, de sokkal ehetőbb, mint például a menzasóska. Brrr.
Ebéd után visszacammogtunk az emeletünkre, belehajigáltam a táskámba a cumót, és már ott sem voltam. A nagykapu alatt átlépve megkönnyebbülés szállt meg. Most már biztos, hogy mára megúsztam az iskolai számonkérések minden fajtáját.
Vidáman, majdnem fütyörészve mentem az utcán kedvenc kávézóm felé. Mindig itt kezdem a „napot”. Beköszöntem hát Evanak és kértem a szokásosat. Itt sokkal egyszerűbb volt, mint bárhol máshol. Idegen helyen állandóan el kellett magyaráznom, hogy milyen kávét kérek, mert valami oknál fogva, képtelen voltam megjegyezni a nevét. Ráadásul Eva tudta, hogy a kávém mellé jár az elmaradhatatlan gyömbér is.
Kinyitottam egy kezembe akadó újságot - itt mindig volt néhány pletykalap a várakozóknak - és beleolvastam itt-ott. Győzike megint a képembe nyomta magát, féloldalas vigyorával, és a politika is ott terpeszkedett vérlázító, kiemelt cikkeivel. A focit szerencsére ma megúsztam, mert tényleg nagyon nem történt semmi.
Lassan kevergetem a kávémat, néha belekortyolok a gyömbérembe. Mindeközben bámulom a terem egyik eldugott sarkában ülő fiút. No nem azért, mert annyira tetszik, hanem mert igencsak a tesókámra hasonlít. Vajon mit keres ő most itt? Főleg ilyen gyanús alakok társaságában. Sosem másztunk bele egymás magánéletébe, ezért is nem mentem oda. Közben valaki elkérte az újságot, és míg rá figyeltem a csapat lelépett. Így jártam. A francba! Most már akár szedelődzködhetnék is. Összeszedem az alkatrészeim, előkotrom a pénztárcámból a fogyasztás árát, és kellőképpen nyávogós hangon elköszönök Evatól, mert tudom, hogy ettől a hátán áll a szőr.
Kilépek a kávéházból, és rámdől a meleg, szinte agyonnyom. Nagyon furcsa ahhoz képest, hogy este meg milyen hűvös volt... Állj! Miből gondolom, hogy hideg volt az este? Onnan, mert álmomban fáztam? De ha tényleg álmodtam, akkor valószínűleg lerúgtam magamról a takarót.
Most megint ideges vagyok. Eszembe jutott a tegnap este és nem hagy nyugodni. Pedig semmi sem változott. Reggel pont ugyanúgy majdnem elkéstem, a délelőtt szintén unalmas volt, mint mindig. Az emberek sem törődtek velem többet, vagy kevesebbet mint máskor. Akkor miért nyugtalanít mégis pont ez az egy álom a sok közül? Talán azért, mert tudat alatt bennem maradhatott a félelem, amit akkor éreztem, mikor a farkas az arcomba lehelt. Ahogy visszaemlékszem, most is megborzongok.
Kedvetlenül szállok fel a buszra. Zötyögök hazafelé, ráadásul állva, az ablakok csukva. Na ez sem segít rá a hangulatomra. Miután nagynehezen végre hazakutyagoltam, csak levágtam a táskát a sarokba, és rádőltem az ágyamra. Ekkor vettem észre az asztalomra támasztott borítékot.
Sima, egyszerű, hétköznapi boríték volt, rajta a nevemmel. Nem emlékszem, hogy reggel is itt lett volna. Anya nem járt itthon azóta. Kezdek ideges lenni ismét, nő a gombóc a torkomban. De mielőtt a pánik kitört volna rajtam, eszembe jutott, hogy a tesóm járhatott már itthon. Normál esetben én lennék ma az első, de láttam őt a kávézóban, így biztos, hogy előbb végzett. Megnyugodtam. Hogy lehetek ekkora barom. Feltépem a borítékot, miközben azon agyalok, hogy a tesóm sem lesz már hülyébb. Ha akar valamit miért nem hív fel, vagy mondja el élőben, mi a francnak kell a frászt hozni rám? Kihajtogatom a papirost és rámeredek. Semmi értelmes nincs rajta. Csak össze-vissza vonalak, meg mindenféle kriksz-krakszok. Bámulom egy darabig, aztán rájövök a dolog nyitjára.
- Aham, - szóltam fennhangon hogy ne legyen olyan átkozott csönd az egész lakásban, - jó poén volt tesó. Marha vicces ilyen hülyeségekkel fárasztani az agyam. - Azzal összetéptem a papirost.
Kidobtam a fecniket és kisétáltam az ebédlőbe valamit harapni a szánalmas menzakaja után. Dühös voltam. Mi a francért kell baromságokkal rémisztgetni a másikat, sosem fogom megérteni. Mert igenis megijedtem egy fél pillanatra, de ki nem tenné, ha a zárt lakásba valaki napközben levelet pakol az asztalára, mindenféle értelmetlen jelekkel. Ahogy a jeleken gondolkoztam, eszembe jutott, hogy arra hasonlítottak, amiket a padlásgerendán láttam a jómúltkor, amikor valamiért föl kellett kapaszkodnom. Nah, annak volt hasonló kinézete.
Ebéd után visszaültem az asztalomhoz, mert másnapra marha sok házit adtak fel, aminek egy részét muszáj most megcsinálnom, mert holnap nem lesz már rá időm. Nem is beszélve arról, hogy akkor ki kéne hagynom a reggeli kávémat. Na nem! Inkább most szánok rá egy kis időt.
Miközben szorgosan írtam a házimat, hazajött Anyám, meg a tesóm is.
- Jó poén volt! - fogadom köszönés helyett.
- Micsoda? - teszi a fejét.
- A levél az asztalomon.
- A levél az asztalodon?
- Ne add itt az ártatlant. Egyszer még megszívatlak, ne aggódj. Ezt már nem viszed el szárazon...
- Jaj, ugyan már! - szólt bele Anyám - nem hagynátok föl végre ezzel az örökös oda-vissza pingpongmeccsel?
- Nem - vágtuk rá mind a ketten, mire Anyám lemondóan kisétált.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
