Sötét van. Az orrom hegyéig sem látok. Ráadásul a hideg futkározik a hátamon. Fázom. Tulajdonképpen mi a fenének vagyok én itt? Magam sem tudom, csak azt, hogy valami 8. érzék noszogat már napok óta, de eddig mindig el tudtam hallgattatni valahogy. Sosem ettem annyi csokit, mint az utóbbi időben. Meg is van a böjtje, az a plusz pár kiló... De most már nem tudom visszatartani. Állandóan sürget, hogy; gyerünk már! Lassan teljesen megőrülök. Szóval itt kúszom a sötét kertben, az elefántfűnek becézett, elhanyagolt gazosban. Mindig is ez volt az álmom. Főleg, mert irtózom a pókoktól, és így ki tudja mi mászik rám.
- Tök fölösleges ez az egész - hallom magamat - azt sem tudom miért megyek.

Elérem a kert végét. Innen már a szomszéd birtok húzódik. Elég gazdag ember, a kerítés mellett hosszú sorban futnak a gondozott tuják, és a kétnaponta nyírt fű közepén, valahol a távolban, ott csillog a kis kastélyocskája is.

- A fene esne beléd! - hallom ismét a saját hangom, amint egy béka után dobom a gesztenyét, amire az előbb rátenyereltem. Az a rohadék nem mellettem szólal meg? Úgy megijedtem, h beletenyereltem abba a szarba. Így dobogó szívvel és fájó kézzel átkozom épp az éjszakát. De, hogy mi a fenének vagyok itt?

Átmászok a kerítésen, és imádkozom, hogy ne akadjak fenn, mert Anyám élve nyúz meg, ha megint valamit teszek a gatyámmal. Meg egyébként sincs kedvem eljátszani a mutogatós bácsit az éj közepén, a szomszéd kertjében. Lenne nemulass!

Valami megint roppant mellettem, kezdenek az idegeim kikészülni. De nem mozdul semmi, így félig hasoncsúszva elindulok a tuják mögött. Igyekszem kilátni alóluk, ha netán az éjjeli őr ma valahogy erre őrjárazna, ne találkozzunk már, ha egy mód van rá.

Ahogy egy újabb ilyen kitekintés után felemelem a fejem, nem tudom eldönteni, hogy megfagyjon-e ereimben a vér, vagy pont most kezdjen dübörögve száguldani. A sikítozást talán kihagynám most, tekintettel a nem megfelelő helyre, és időpontra. Szóval inkább kussban maradtam és bámultam az alig 5 méterre lévő farkas borostyán szemébe. Az nem csinált semmit. Nem mozdult, nem lihegett, nem vicsorgott, még csak nem is pislogott. Szar dolog farkasszemet nézni egy farkassal. Vajon ki nyer?

Már percek óta bámuljuk egymást, és még mindig nem törénik semmi. Összeszedem a bátorságom roncsait és lassan tolatni kezdek. Nem mozdul. Jól van. Lassan felegyenesedek, csak semmi hirtelen mozdulat. Tartom vele a szemkontaktust. Elérem a pontot, ahol az előbb átmásztam. Megfogom a kerítést, a farkas nem mozdul. Ha eddig ment, talán nem lesz baj. Lendületet veszek, és elrugaszkodom.

Mint a villám, ugrik felém a dög. Hatalmas a szája, nem is tudtam, hogy ekkorára képes kinyitni. Nem leszek elég gyors. Nem érek át! Érzem, ahogy kiver a veríték. Átlendítem a másik lábam is, és a földre lehuppanva rohanni kezdek, ahogy csak a lábam bírja. A szemem sarkából még látom, ahogy kecses ívben átrepül a kerítés fölött, majd a nyomomba ered. Még pár méter, és megérzem a lábszáramon a lehelletét. A következő lendülettel elkapja a lábam. Még utoljára mindent beleadok, de egy otthagyott ágban pofára esek. A hátamra hengeredek, a bűzös lehelet már az arcomban. Végre felsikítok....
...és felülök az ágyamban.