14.

Tutanhamon története

-         THOTMESZ! – Tutanhamon kétségbeesetten kiabált testvére után, de az már eltűnt a szeme elől. – THOTMESZ!

-         Gyere velem, Tutanhamon – dörrent egy mély hang a halott fáraó háta mögött.

-         Nem lehet!  - kiáltott a fiú.

-         Velem kell jönnöd, vagy örökké a sötétségben kell majd bolyonganod.

-         Nem érdekel! THOTMESZ!

-         Tutanhamon, utoljára mondom, jöjj velem, vagy sosem lépsz be Ozirisz országába.

-         Hol van Thotmesz? – fordult meg hirtelen Tutanhamon, és merészen belebámult a sakálfejű Anubisz szemébe.

Az isten egy percig gyilkos szemekkel méregette a fiatal királyt, aztán megenyhült, és szomorúan megrázta a fejét.

-         Hiába kiáltozol az öcséd után – szólt. – Ő már nincs itt.

-         Hát hol van? – kérdezte szinte már tajtékozva Tutanhamon. – Az előbb még itt volt előttem, de nem értem el. Annyira furcsa volt.

-         Ő már egy másik világban van.

-         Ozirisz birodalmában?

-         Nem. Egy teljesen másik világban.

-         Utána kell mennem!

-         Azt nem lehet – morogta Anubisz. – Most gyere velem, különben itt ragadsz.

-         Nem megyek sehova! – kiáltotta Tutanhamon. – Addig nem lépek be Ozirisz országába, amíg meg nem találom az öcsémet.

-         Ahogy óhajtod, ostoba – hajolt meg kissé gúnyosan, Anubisz, majd elgyalogolt, a fiatal király pedig egyedül maradt a sötétben.

-         THOTMESZ! – kiáltozott kétségbeesetten. – Thotmesz, hol vagy? Megtalállak! Megígérem, hogy megtalállak!

Hosszú idő telt el, és Tutanhamon csak ment, ment, nem tudta merre. Arra gondolt, hogy ha nagyon erősen koncentrál Thotmeszre, egyszer elér hozzá ebben a szörnyű, üres végtelenségben.

Így bolyongott az ifjú király az élők és a holtak világa között, kétségbeesetten kutatva fivérét. Ez idő alatt évezredek teltek el a Földön. A Nílus áradt, és apadt, Nagy Sándor elfoglalta Egyiptomot, aztán a rómaiak… A magyarok nyilaitól rettegett egész Európa…  Felfedezték Amerikát… Kitört az első, majd a második világháború… Kelet, és Közép-Európát hatalmába kerítette a Szovjetunió, majd a magyarok, és utána sorban az összes többi elnyomott nép fellázadt, de Tutanhamon mit sem tudott ezekről. Talán ha tudja, se érdekli őt. Már-már rögeszméjévé vált, hogy megkeresse Thotmeszt.

Egyszer valami aranyszínben ragyogott a nagy sötétségben, és egyre a király felé tartott. Mikor egészen közel került hozzá, Tutanhamon megpillantotta a szfinxet.

-         Ki vagy te? – kérdezte a szemét eltakarva a hajdan volt uralkodó.

-         A nevem Ambaron – biccentett a szfinx.

-         Hol vagyok?

-         Ott, ahol elindultál.

-         Az nem lehet! – fakadt ki Tutanhamon, és térdre borult. – Rengeteget gyalogoltam. 

-         Itt nem létezik a távolság. Ugyan ott vagy, ahonnan elindultál.

-         Óh, Ambaron, mondd el nekem, mi bűnt követtem el, hogy ezt kell kiállnom?

-         Ez nem büntetés Tutanhamon – morogta a szfinx. – Te magad indultál az öcséd keresésére. Elviszlek hozzá. Ekkora szüksége még sosem volt rád. Gyere, mássz fel a hátamra!

-         Mi történt vele? – kérdezte aggodalmasan a fiú, miközben fölkapaszkodott Ambaronra.

-         Majd mindent megtudsz a maga idejében – szólt a szfinx, azzal széttárta hatalmas szárnyait, és felreppent.

***

            Egy igazán különös helyen tért magához. Emberek állták körül, és tátott szájjal bámultak rá. Tutanhamon először arra gondolt, hogy ez csak egy rémálom. Ezek a magas, díszes köntöst viselő emberek csak egy lázálom alakjai. Aztán minden eszébe jutott. Thotmesz halála, az ő halála, Anubisz, a végtelen kóborlás a sötétségben, és a szfinx…

-         Hol van az öcsém? Hol van Thotmesz?

-         Thotmesz? – ismételték meg a kérdést többen is, majd egy fiatal bajszos férfi megragadta a fáraó kezét, és ülő helyzetbe húzta. – Thotmeszt keressük már vagy hét napja. De mond csak, öcsém, hogy kerültél te ide, és honnan ismered Egyiptom Fiát?

-         Thotmesz herceg az öcsém – felelt Tutanhamon, és szédelegve feltápászkodott. – Mondjátok, hová tűnt?

-         Ha azt tudnánk, akkor nem keresnénk – nevetett fel a bajuszos férfi, de hangja elég keserűen csengett.

-         Honnan ismeritek őt? – kérdezte a fiú, és megvakarta kopasz fejét.

-         Ő Egyiptom fia – magyarázta a férfi. – Ő az, aki megment minket. De csak ha időben előkerül… Egyébként, ha megkérdezhetem, te ki vagy, és hogyhogy ugyanolyan ruhát viselsz, mint Thotmesz?

Tutanhamon kihúzta magát, és zengő hangon így szólt: - Én vagyok Tutanhamon fáraó, Egyiptom törvényes uralkodója. Thotmesz herceg az öcsém. Az ő keresésére indultam. És ti, kik vagytok?

-         Az én nevem Ügek – hajolt meg a bajuszos. – És ezek a derék fiúk és lányok az én testvéreim. Nomádok vagyunk, és a Puszta az otthonunk, amit szeretnénk visszafoglalni. Ehhez van szükségünk az öcsédre, uram, mert ha elveszítjük a csatát, nemcsak a Pusztát veszítjük el, de a népünknek is vége.

-         És… - tette volna fel az újabb kérdést Tutanhamon, de akkor…

Egy gyönyörű, fiatal nő rohant oda Ügekhez, és a karjába csimpaszkodott.

-         Bátyámuram! Álmot láttam. Egyiptom Fia…

-         Hajna, nem látod, hogy vendégünk van? – torkolta le a lányt Ügek, és a fáraóra bökött.

A Hajna névre hallgató lány hatalmasra nyitotta csillogó fekete szemeit, és csodálkozva pislogott Tutanhamonra. A fiatal uralkodó úgy érezte magát, mintha nyakon öntötték volna egy korsó forró vízzel. Arca vörössé vált, és el kellett fordulnia, hogy ne szégyenüljön meg a halandók előtt.

-         Meg kell keresnem Thotmeszt! – motyogta, mikor úgy érezte, sikerült visszanyernie méltóságát.

-         Thotmesz… - ismételte alig hallhatóan Hajna, majd beszéde hirtelen izgatott hadarássá vált. – Láttam Thotmeszt álmomban!

-         És mit láttál? – hördültek fel a többiek, s még a fáraó is kíváncsian fülelt.

Hajna elszomorodott, megrázta a fejét, és így szólt: - De ez nem lehet!

-         Mi? – kérdezte türelmetlenül Ügek.

-         Láttam Thotmeszt a vámpírkirálynő oldalán. Harcba indultak ellenünk. Thotmesz harci szekéren, tüzes nyilakat lőtt ki nem csak ránk, de a déliekre is. Háromágú, kampósvégű ostorával ütötte mindazokat, akik az útjába álltak, vagy lassították őt. Halálsikolytól volt hangos a Puszta, s amerre Thotmesz harci szekere elvonult, lángba borult a világ.

-         Miket beszélsz, te lány? –vonta össze a szemöldökét Tutanhamon.

-         Hajna az igazat álmodja – felelt szomorúan Ügek.

-         Thotmesz nem tenne ilyet – rázta a fejét a fiú. – Tudom, hogy nem…

-         Sajnálom – szólt a lány.

-         Lehet, hogy nem is Thotmesz Egyiptom Fia – szólt közbe a táltos, majd Tutanhamonhoz fordult. – Te is Egyiptomból jöttél, igaz?

-         Igen.

-         Látjátok? – kiáltott fel diadalmasan a férfi. – Thotmesz elárult minket, de itt van ez a fiú, aki ugyancsak Egyiptomból jött. Biztosan ő az igazi. Tévedtünk. Nem Thotmesz, hanem ez a fiú Egyiptom Fia, aki megment minket a pusztulástól. Nincs értelme tovább keresni a másik kölyköt.

-         Ez nem igaz! – kiáltott rá a táltosra Hajna. – Thotmeszről szól a jóslat, nem pedig róla – mutatott Tutanhamonra.

A fáraó értetlenül megrázta a fejét, megfordult, és elindult az erdő felé.

- Hát te meg hová mész? – kérdezte Ügek.

- Megyek, megkeresem az öcsémet – felelt Tutanhamon.

- És ha mégis te vagy Egyiptom Fia? – kiáltott utána egy fiatal nomád. – Velünk kell maradnod!

- Nem érdekel! – kiáltott vissza a fiú. – Az öcsémért jöttem, és meg is keresem! – azzal ment tovább. Ő sem volt biztos benne, hogy jó irányba megy, de nem érdekelte. Ha kell, bejárja az egész világot!

***

Cissy és Netetoir éppen a tisztás szélén sétálgattak, és beszélgettek.

-         Nem hiszem el, hogy itt hagyott minket – mondta Cissy, és dühösen arrébbrúgott egy kavicsot.

-          Az is lehet, hogy elrabolták – hümmögött a kentaur.

-         Lehet, hogy annak a… Aredhel kisasszonynak van valami köze Thotmesz eltűnéséhez.

-         Nem tudom…

-         Láttad, hogy rohant utána a szobába, amikor Thoti összeesett az asztalnál? Lehet, hogy ő tett vele valamit.

-         Nem tudom – ismételte Netetoir. 

Cissy ekkor észrevett valamit. Egy alak közeledett feléjük a tábor felől. Egy fiú volt, díszes, ókori egyiptomi viseletben. A lány már rohant volna felé, de aztán rá kellet jönnie, hogy ez nem Thotmesz. Ennek a fiúnak nem volt haja, és jóval magasabb volt, mint a fiú, akivel összekeverte.

-         Ki ez? – kérdezte Cissy a kentaurt.

-         Fogalmam sincs – prüszkölt Netetoir, és néhány hatalmas ugrással a fiú előtt termett.

Az rémülten kapta az arca elé a kezét, hogy védje magát a hatalmas lény elől. Cissy sem tétovázott, rohant barátja után.

-         Hagyjatok békén! – kiáltott a fiú. – Eresszetek végre utamra!

-         Ki vagy te? – kérdezte Cissy, holott már volt némi sejtése, amit maga sem tudott elhinni.

-         Tutanhamon fáraó vagyok – mutatkozott be a fiú. – De most már hagyjatok! – és indult volna tovább, de Cissy elé lépett, és érdeklődve az arcába bámult.

A fiú valóban hasonlított arra a Tutanhamonra, akinek arany halotti maszkját oly régen láthatta. Az volt a különbség, hogy az előtte álló Tutanhamon nagyon is élő volt.

- Engedjetek el!– szólt mogorván a fáraó, majd Netetoirra mutatott. – Ha ilyen szörnyetegek élnek itt, nem hagyhatom az öcsémet egyedül. 

- Nem vagyok szörnyeteg, hanem kentaur, világos? – kiáltott fel Netetoir, és dühösen fújtatva felágaskodott.

Nem érdekel, mi vagy! – vágott vissza Tutanhamon. - Az öcsémet akarom!

-         Thotmeszt keresed? – kérdezte váratlanul halkan Cissy. Tutanhamon arca megenyhült, és csodálkozva pillantott a lányra.

-         Te tudod, hol van?

-         Nem – rázta a fejét. – de ha a keresésére indulsz, én veled tartok.

-         Cissy! – szólt rá Netetoir. – Kusid vezérrel kell maradnunk.

-         Csak azért kellett vele tartanunk, mert Thotmesz is velünk volt – fakadt ki a lány. – Emlékezz, mit mondott Augin! Azt mondta, maradjak mindig Thotmesz mellett. Meg kell keresnem őt.

-         Hát akkor induljunk! – kiáltotta Tutanhamon.

-         Nem! – dobbantott egyet mellső patájával Netetoir. – Ezt meg kell beszélnünk Kusiddal, és kérnünk kell lovakat, hogy gyorsabban haladjunk.

A két fiatal végül beleegyezett, és a nomádok összegyűltek, hogy megvitassák az ügyet.

- Én amondó vagyok, ne engedjük el az utolsó lehetőségünket – szólt a táltos.

- De… - próbálkozott Hajna, ám Edömér leintette. – Hallgass, leányom!

- Muszáj megkeresnünk Thotmeszt! – kiáltott Cissy. – Ha ő nincs meg, minden elveszett.

Edömér megvakarta állát, aztán megrázta fejét. – Te leány, elmehetsz, de a fiúnak itt kell maradnia…

-         Thotmesz nélkül elvesztek! – folytatta a lány.

-         Nincs rá bizonyítékod, hogy Thotmesz Egyiptom Fia! Lehet, hogy Tutanhamon az, akiről a jóslat szól – vetette ellen a táltos.

-         Elég legyen! – szólt közbe az eddig hallgatásba burkolózó Kusid vezér. Most közelebb lépett Tutanhamonhoz, és kezét a fiú vállára tette. – Te király vagy, tudod, milyen nagy felelősség egy döntés meghozatala. Azt mondjátok, engedjelek el benneteket, hogy az öcséd keresésére induljatok, de én nem engedhetlek el, ha valóban te vagy, akiről a jóslat szólt.

-         Thotmesz Egyiptom Hős Fia! – kiáltott fel Hajna. – Megálmodtam, hogy ő lesz az. Utána kell mennetek, mielőtt Ireth a maga oldalára állítja őt. Ha ez így lesz, minden elpusztul.

Végül úgy határoztak, hogy útnak engedik Tutanhamont, miután felkészítették. Kusid vezér ragaszkodott hozzá, hogy az ifjú király egyaránt tanulja ki a nomádok harcmodorát, és a kentaurokét is. Remélte, hogy Shakgul és Groslag minél elébb visszatérnek, hogy az ifjú eltanulhassa tőlük az orkok fegyvereinek használatát is.