13.

Aredhel kastélyában

Egész kellemes volt a nomádokkal utazni. Szerencsére annyi lovat tartanak, hogy Cissy, és énalám is jutott belőlük, úgyhogy nem kellett gyalogolnunk. Egy szép fekete csődört kaptam, amely a Zajzon névre hallgatott. Cissy egy barna kancát kapott, akinek viszont nem sikerült megjegyeznem a nevét. 

Netetoir végig mellettünk baktatott, és láthatóan egész kellemesen érezte magát. Mire ment le a nap, már olyan jó hangulatba került, hogy halkan dúdolgatni kezdett valami dallamos éneket.

            A nomádok nagyon kedvesek voltak velünk. Sokat beszélgettünk. Elmondták, hogy miként élték meg, hogy a hegyekbe kényszerültek, és rengeteget meséltek szeretett lovaikról is. Persze nem csak lovakat tartottak, hanem marhákat is, amelyeket fiatal legények terelgettek maguk előtt, s közben ostoraikat csattogtatták a levegőben.

            A sátrakat, az élelmiszert és az értékeiket nagy szekerekre rakták fel, amelyeket ökrök húztak. Majdnem mindenki lóháton utazott. Először elcsodálkoztam azon, hogy milyen sokan vannak. Ez csak egy törzs volt, mégis több ezer ember tartozott hozzá.

            Kusid vezér valahol elől lovagolt, a barna hajú ifjúval az oldalán. Néhányan azt pletykálták, róluk, hogy szeretők. Én ezt nem igazán hittem el, ugyanis még ezelőtt sosem hallottam olyanról, hogy két férfi szeretné egymást oly módon, ahogy egy nő és egy férfi szeretik egymást. Nem igazán törődtem vele. Gondolataimat sokkal inkább lefoglalta a mellettem lovagló Cissy.

            A lány szokatlanul csendes volt. Mióta elindultunk, alig váltottunk két szót, pedig egész végig mellettem volt.

- Valami baj van? – kérdeztem.

- Nem dehogy – válaszolt sietve, és elmosolyodott.

- Akkor miért vagy ilyen hallgatag?

- Tudod, egy kicsit sok volt nekem ez a kaland – sóhajtott fáradtan. – Ahonnan én jövök, ott mindössze annyi volt a dolgom, hogy minden nap bejárjak az iskolába, és lehetőleg ne bukjak meg. Ott nem kellett lovagolnom, vagy gyalogolnom ilyen sokat, nem akartak vérszomjas orkok megölni, és még sorolhatnám.

- Ezét vagy ennyire letörve? – kérdeztem csendesen.

- Ha jobban belegondolok – folytatta a lány ábrándos tekintettel. – Sokkal kellemesebb ez az élet, mint a régi. Annak valahogy nem volt értelme. Itt végre igazán szabadnak érzem magam.

            Teljesen át tudtam érezni a helyzetét. Én is szabadabbnak éreztem magam, mint a palotában.

            Már régen besötétedett, amikor végre megálltunk. A nomádok most nem verték fel a sátrakat, mert nem akarták reggel azzal húzni az időd, hogy összepakoljanak. Kusid vezér komolyan siettette őket. Cissy és én összebújtunk, hogy melegítsük egymást, Netetoir pedig a csillagokat nézte, és közben sétálgatott a tábor körül.

***

            Felriadtam. Valaki befogta a számat, nehogy kiabáljak.

-         Nyugalom – súgta egy kedves hang a fülembe, és végre megpillantottam azt, aki felvert álmomból.

-         Aredhel… vagyis anyám! Mit keresel te itt? – kérdeztem a nőtől.

-         Veszélyben vagy – felelte Aredhel, és felhúzott. Körülöttünk mindenki békésen aludt. Még az őrök is!

-         Az őröknek nem szabadna aludniuk – mondtam.

-         Én altattam el őket – felelt a nő, miközben a vállamra terítette a köpenyemet. – Ne félj, amint elviszlek innen, felébrednek.

-         Miért… - kérdeztem volna, de Aredhel a számra szorította mutatóujját. – Majd útközben elmagyarázom. Csak gyere! – azzal kézen fogott, és elkezdett húzni a táboron kívül álló kisebb facsoport felé.

-         De ha én bajban vagyok, akkor Cissy és Netetoir is! – ellenkeztem, de anyám olyan erősen húzott, hogy nem tudtam megvetni a lábamat.

-         Ha velem jössz, ővelük már nem történhet semmi.

-         De…

-         Semmi de – intett le anyám, aztán látta, hogy ezzel nem jut sokra, így megállt, és megsimogatta az arcomat. – Kisfiam, gyere velem. Hidd el, a barátaidnak nem lesz baja.

-         Jó – motyogtam lemondóan. – De hozom a lovamat.

-         Ne! – emelte fel a hangját a nő, majd lágy hangon hozzátette: - Hoztam lovat neked is. Jobb lenne, ha annak a hátán ülnél.

-         És mondd, hová viszel?

-         A kastélyomba – jött a felelet. – Ott biztonságban leszel.

A fák között két fekete ló várt minket. Ezek kisebbek, és vékonyabbak voltak a nomádok hátasainál, így szerencsére nem okozott nagy gondot, hogy felmásszak a nyeregbe. Velem ellentétben anyám olyan könnyen szökkent fel az állatra, mintha repülne.

- Gyere utánam – szólt inkább a lónak mint nekem, aztán megrántotta a gyeplőt, és a két fekete állat megindult.

Nem sokat láttam ebben a sötétben, de bíztam benne, hogy Aredhel és a lovak tudják, hogy merre menjenek. Lehúztam a fejemet, nehogy a fák ágai eltaláljanak, és hagytam, hogy az állat vigyen.

Bűntudatom volt Cissy és Netetoir miatt. Arra sem volt időm, hogy elköszönjek tőlük. Bár azt sejtettem, hogy Aredhel nem rajongott volna az ötletért, hogy ilyenekkel vesztegessem az időt. 

Hosszú utat tettünk meg, s csak nagyon ritkán álltunk meg. Csodálkoztam is, hogy Aredhel, és a lovak hogyan bírják ilyen jól. Pár nap alatt hosszában átnyargaltunk a Pusztán, és egy nagy, sűrű erdőbe érkeztünk. A fák olyan magasak voltak, amilyeneket még soha életemben nem láttam. Ez az erdő egyáltalán nem hasonlított a Kentaurok Erdejére. Az sokkal barátságosabb volt.

Anyám itt lelassította a lovakat, és óvatosan kerülgette a méretes fatörzseket.

-         Ne félj, kicsikém! – szólt hátra, amikor látta, hogy kapkodom a fejem. – Hamarosan a kastélyomban leszünk.

-         Hallottam valamit – suttogtam, s kezemet a kardom markolatára csúsztattam.

-         Nem kell félned – mosolyodott el a nő. – Az erdőben rengeteg állat él, de amíg melletted vagyok, nem bánthatnak.

Ugyan nem nyugodtam meg teljesen, de igyekeztem higgadtságot erőltetni magamra. Nem akartam, hogy anyám félősnek tartson.

            Éjjel megálltunk, mert már úgy éreztem, ha tovább lovagolunk, elalszom, és leesek a nyeregből. Anyám lesegített onnan föntről, aztán fogta a két állatot, és kikötötte őket egy fához.

-         Éhes vagyok – morogtam.

-         Sajnos már elfogyott az élelem, amit az útra hoztam – sóhajtott a nő. – De ne félj holnap már a kastélyomban leszünk, és annyit ehetsz, amennyi csak beléd fér. Kérlek, fiacskám, ezt az éjszakát még bírd ki!

-         Jó – motyogtam, aztán lefeküdtem a földre, magamra tekertem a köpenyemet, és lehunytam a szemem.

-         Milyen szép kisfiú vagy – ült le mellém Aredhel, és miközben beszélt, simogatta a hajamat, az arcomat, és a vállamat. – Annyira örülök, hogy ilyen jó, szép gyermekem van…

         Reggel Aredhel mellett ébredtem. A nő már ébren volt. Szemei kedvesen csillogtak.

-   Jó aludtál, kicsikém? – kérdezte mosolyogva, és végigsimított a hajamon.

-   Igen – feleltem az álomtól rekedt hangon.

-   Akkor jó. De ma este már még jobban alhatsz. Nemsokára elérjük a kastélyt, és ott puha ágyat kapsz, és lesz saját szobád is, ha szeretnéd.

         Hamar talpon voltunk, és már mentünk is tovább. A lovak sebesen vágtáztak, mert Aredhel tudta, hogy szeretnék minél előbb megérkezni. Bevallom, már valóban kezdett az agyamra menni az állandó utazás és minden porcikám arra vágyott, hogy végre kipihenjem magamat egy igazi ágyban.

         A fák lassan ritkulni kezdtek körülöttünk, és a távolban egy fehér épületet pillantottam meg. Fekete, fémből kovácsolt kerítés ölelte körbe. A kerítésen belül szépen gondozott park terült el. A kastély maga gyönyörű volt, számomra teljesen új építési stílusban készült. Hosszú, kecses tornyai az égbe törtek, ablakait színes üvegből alkották, és a tetőt furcsa szörnyetegek lestek le ránk.

- Mik azok? – mutattam fel a szörnyekre rémülten.

- Azok csak vízköpők – nevetett Aredhel, és nyugtatásképp megsimogatta a hátamat. – Nem kell félned tőlük, kőből vannak.

         Egy kissé túlzás lenne azt állítani, hogy megnyugodtam. Mikor bementünk a kapun, mely rejtélyes módon teljesen magától nyílt ki, és megálltunk az épület bejárata előtt, hogy leszálljunk lovainkról, még mindig félve pislogtam felfelé.

         Valahonnan nevetést hallottam, s amikor a hang irányába kaptam a fejemet, egy csapat fiatal nőt pillantottam meg, akik mutogattak rám, és kuncogtak. Egytől-egyik gyönyörűségesen szépek voltak, s ahelyett, hogy dühbe gurultam volna, elpirultam.

-   Milyen aranyos! – kiáltott fül az egyikük.

-   Biztosan ő az! – így egy másik.

-   Csakis ő lehet az! Nézzétek, milyen kis cuki!

-   Ejnye, lányok! – szólt rájuk anyám, tettetett haraggal. – Inkább vigyétek a lovakat az istállóba!

-   Ahogy kívánod! – hajoltak meg a nők, aztán továbbra is vihorászva, elvezették az állatokat. 

-   Te pedig gyere – fordult hozzám Aerdehel, majd megragadta a karomat, és én mentem vele a kastély bejárata felé.

Az épület belül is olyan szép és különös volt, mint amilyennek kívülről látszott. Hosszú folyosók, fekete fémből kovácsolt díszes gyertyatartók, magas, csúcsíves ablakok, melyek fölül hosszú függönyök csüngtek alá. A valami ismeretlen helyről beáradó szellő néha-néha fellibbentette őket, s ettől úgy tűnt, mintha kísértetek lennének.

         Az ajtók is nagyon magasak voltak, és feketék. A falakat ugyan nem festették ki, mint ahogy nálunk, Egyiptomban szokás, hanem a képek fából készült keretekben lógtak egy-egy szögre akasztva.

         Ami még feltűnt, az hogy csakis női szolgálókkal találkoztunk. Ahogy megpillantottak minket, meghajoltak, és rám kacagtak.

-   Mit nevetnek rajtam? – kérdeztem anyámat, amikor már kezdett idegesítővé válni a cselédek viselkedése.

-   Ne is foglalkozz velük – legyintett Aredhel. – Azért ilyenek, mert a kastélyomban csak nagyon ritkán fordulnak meg férfiak.

-   Értem – motyogtam, de akkor is idegesített a dolog.

-   Na, nézd csak! – nevette el magát hirtelen Aredhel, és kinyitotta a mellettünk lévő ajtót.

         Egy szépen berendezett szoba fogadott. Az ablaktól nem messze Baldachinos ágy állt, mellette faragott éjjeli szekrény egy kis gyertyával. Az ággyal szemben egy hatalmas festmény, amelynek láttán eltátottam a számat. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyeneket Egyiptomban megszoktam. Teljesen olyan volt, mintha ott állnék az erdő közepén, amelyet ábrázol. Már-már csodálkoztam, hogy nem hallom a madárcsicsergést. Miután sikerült elvonnom tekintetemet a festményről, Aredhelre pillantottam.

-   Hogy tetszik? – kérdezte kedvesen mosolyogva.

-   Nagyon szép – feleltem áhítattal.

-   Ha akarod, lehet a te szobád.

-   Tényleg?

-   Igen – mosolygott a nő, és adott egy puszit az arcomra. – De most gyere. A szolgálók megfürdetnek, aztán eszel valamit. – Gyertek, lányok!

És abban a pillanatban beszaladt három gyönyörű nő. Mind mosolyogtak és nevetgéltek.

         Minden olyan gyorsan történt ezután, hogy úgy éreztem, mintha csak egy álom lett volna. A nők átvezettek egy másik szobába, levetkőztettek, megfürdettek, tiszta ruhát adtak rám, aztán átvezettek egy másik terembe, ahogy egy hosszú, finom ételektől roskadozó asztal várt.

         Miután teleettem magam, visszatértem a szobámba, rávetettem magamat az ágyra, és valami furcsa, félálomszerű állapotba kerültem.

***

         Nem tudtam mennyi idő telt el azóta, mióta elszöktünk a nomádoktól, talán csak órák, de lehet, hogy hetek, vagy akár hónapok. Aredhel kastélyában teljesen elvesztettem az időérzékemet. Úgy éreztem magam, mint aki végre megkapta, amire vágyott, de közben valahogy haragudtam magamra. Nekem nem itt lenne a helyem. Cissyvel és Netetoirral kellett volna maradnom. Tovább kellett volna mennem a nomádokkal, hogy teljesítsem kötelességemet.

         Ez az érzés végül annyira kellemetlenné vált, hogy nem bírtam tovább magamban tartani, és mindent elárultam Aredhelnek. Elárultam, hogy kerültem ide, és hogy miért vagyok úton.

-   Jaj, kicsikém! – simogatta meg az arcomat. – Nem kell félned semmitől. Amíg az én kastélyomban vagy, addig nem történhet veled semmi rossz.

-   Nem is magamat féltem – motyogtam bűnbánó hangon.

-   Ne törődj most velük! – suttogta a nő, és átölelt, én pedig magamba szívtam a finom, édeskés illatát. Annyira jó volt vele lenni. Most már tudom, hogy a többi gyerek miért van úgy oda az anyjáért. Eddig nem tudtam, csak elképzeltem, hogy milyen lehet. Majdnem olyan volt, csak sokkal erőteljesebb érzés. – Azért vagy itt, hogy pihenj…

-   Minél tovább pihenek, annál fáradtabbnak érzem magam – elfordultam, hogy ne lássa szememben a kétségbeesés könnyeit.

-   Fiacskám – csendült Ardehel hangja, a szokottnál sokkal komolyabban. – Mondanom kell neked valami nagyon fontosat, de ígérd meg, hogy végighallgatsz!

-   Ígérem! – feleltem.

-   Na, jó – mélyet sóhajtott, megfogta a kezem, aztán belekezdett. – A nomádok nem jó emberek. Hidd el, kicsim, tudom. Már nagyon régóta élek itt, és tudom, hogy miért akarja Yaisa a pusztulásukat.

-   Mi? - hördültem fel, és elkaptam a kezem. – Te az ő oldalukon állsz? – hangom már-már hisztérikusan csengett. – Anyám, te nem állhatsz az ő oldalukra!

-   Hallgass meg…

-   Nem! Ez őrültség! – felpattantam a székről, és dühösen ökölbe szorítottam a kezem.

-   Thotmesz…

-   Nem lehet! Ez nem lehet! Csak azért hoztál ide, hogy ne tudjam megvédeni a nomádokat! – legszívesebben megütöttem volna anyámat, de még vissza tudtam tartani a kezemet. Azt hiszem nekem sokkal jobban fájt volna, ha megütöm…

-   Miért hiszed azt, hogy te állsz a jó oldalon? – hasított a levegőbe Aredhel hangja. Meglepetésemben válaszolni sem tudtam. Nem tudom, hogy csinálta, de annyira szigorú volt, hogy úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit leszidnak valamiért. – A nomádok már évezredek óta fosztogatják a Keleti Királyság északi falvait. Az emberek félnek a házaikban, féltik az életüket, a gyermekeik életét! 

-   De – hebegtem. Úgy éreztem, hogy Aredhel igazat szól. Nem tudom, miért, de ebben a pillanatban én magam is igazat adtam Yaisának, amiért a nomádok vesztét akarja. – Netetoir nekem azt mondta…

-   Őt félrevezették – vágott közbe Aredhel. – A nomádok félrevezették a tündéket, a kentaurokat, és téged is. Tudtuk, hogy eljössz, de rettegtünk attól, hogy megnyernek téged.

-   Tudtad, hogy én leszek az, akiről a jóslat szól? – kérdeztem csodálkozva.

-   Nem – mosolygott Aredhel. – Nem tudtuk, hogy te leszel az, de én titokban reménykedtem benne.

         Gyengének éreztem magam. Visszaültem a székre, és a kezembe temetettem az arcomat. Most mégis kinek higgyek? Netetoirnak, és Cissynek? Kusid vezérnek, Shakgulnak? Vagy pedig az anyámnak? Nem tudtam, kihez legyek hűséges. Úgy éreztem, hogy szétszakadok. Egy könnycsepp legördült az arcomon, és vállam rázkódni kezdett.

         Én még nem vagyok erre felkészülve. Csak egy gyerek vagyok! Nem vagyok képes dönteni! Jaj, Tutanhamon, hol vagy akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rád? Milyen testvér az, aki nem segíti a kisebbet?

         Később rájöttem, hogy igazságtalanul vádoltam ilyesmivel a bátyámat. Hogyan tudna rajtam segíteni, amikor világok választanak el egymástól. Ha Cissy igazat mond, és már halott, akkor most Ozirisz birodalmában van. Nem segíthet rajtam. Most nekem kell döntenem. De ki mellé álljak? Anyám mellé, vagy pedig a barátaim mellé?

-   Ne sírj, drága! – suttogta Aredhel, és szeretetteljesen átölelt. – Tudom, hogy nagyon nehéz ezt elfogadnod. De ne sírj, itt vagyok, és vigyázok rád.

-   Nem tudom! – zokogtam.

-   Mit nem tudsz? – kérdezte Aredhel, és megsimogatta a hajamat.  

-   Nem tudom, mit tegyek – nyögtem ki nagy nehezen.

-   Ne viseld többé ezt a terhet a válladon – mondta a nő, és homlokon csókolt. – Szeretlek, kisfiam!

-   Én is szeretlek, anyám – szipogtam, és akkor meghoztam a súlyos döntést: anyám mellé állok.