|
Játék
Játék
James, Lily, Sirius és Remus a szálloda társalgójában ültek. Egy auroroknak szervezett továbbképzésre jöttek ide. Néhány órája érkeztek, már lepakoltak, és túl voltak az első megbeszélésen is, ahol elmondták nekik a hétvége részletes programját. Kiderült, hogy mivel olyan sokan vesznek részt a képzésen, két csoportba osztották őket. A terv az volt, hogy amíg az egyik csapat előadása vagy gyakorlata van, addig a másiknak pihenő ideje. Vasárnap délután pedig mindenki egyszerre megy a vizsgára. Ők örültek, hogy eljöhettek, hiszen egy egész hétvégét tölthettek együtt, a képzés segítségével új dolgokat tanulhattak a szakmájukról, és a szabadidejükben élvezhették a szálloda szolgáltatásait vagy szétnézhettek a környéken. Bár Sirius és James annyira nem voltak oda azért, hogy tanulniuk, sőt vizsgázniuk is kell, de Lily és Remus még ezt sem bánta. Egy kicsit azonban mindannyian csalódottak voltak, mikor megtudták, hogy nem ugyanabba a csoportba kerültek; Jamest és Siriust ugyanis különböző csapatba osztották be Lilytől és Remustól. Tudták, így napközben alig egy-két órát tudnak majd csak együtt tölteni.
– Ugyan már, fiúk – szólt Lily –, ez végül is nem akkora probléma. Úgyis tanulnunk is kell majd vasárnapra, amúgy sem tölthetnénk minden időnket szórakozással.
– Tudod, Ágas – fordult Sirius Jameshez –, talán jobb is ez a beosztás. Lily és Remus úgyis csak tanulni fognak egész végig. A végén még minket is magukkal rángatnának, és az egész hétvége az oktatással meg tanulással telne.
– Ha még nem tűnt volna fel, Sirius Black – kezdte Lily kicsit sértődötten –, ez egy továbbképzés, nem egy hétvégi kiruccanás. Éppen ezért jöttél ide, hogy tanuljál.
– Igazából azért, mert azt mondták, kötelezően ajánlott meg azért, mert gondoltam, jó buli lesz. Már amikor nincs képzés.
– Jellemző – mondta Lily. – Akkor minden olyan lesz, mint a Roxfortban, ugye? Mi Remusszal majd jegyzeteket készítünk, könyvtárba járunk, tanulunk, ti meg csak elszórakoztok, a gyakorlaton valamennyire odafigyeltek, a vizsgán pedig valahogy átcsúsztok...
– Hé! – méltatlankodott James. – Hogyha hetedév végén is csak átcsúsztunk volna a vizsgákon meg az aurorképzőben is, akkor most nem lennénk aurorok.
– Aki olyan szerencsés, hogy Merlin mindig mellette áll... – jegyezte meg Lily.
– Vagy aki olyan okosnak született, mint mi... – mondta Sirius. – Valakinek már eleve a fejében van a tudás, másnak tanulnia kell, hogy ezt megszerezze...
– Felelőtlen és lusta vagy, Black, hogyha tanulásról van szó – pontosított Lily. – Vagy, majd megmutathatod, mennyi tudás van a fejedben, mert mi nem adjuk oda neked a jegyzeteidet. Egyébként, hogyha annyira okos vagy, talán te is megtarthatod az előadást. Ami egyébként nektek mindjárt kezdődik, szóval jobb, hogyha elmegyünk ebédelni. Mi utána Remusszal körülnézünk kicsit a környéken, hogyha már olyan szerencsések vagyunk, hogy nem mi kezdünk, ugye, Remus? Gyerünk!
Lily elégedetten látta, hogy Siriusnak elvette a kedvét a további veszekedéstől azzal, hogy emlékeztette rá, hamarosan az oktatáson kell lennie Jamesszel, míg ők a szabadidejüket élvezhetik. Felállt, és elindult az étterem felé. Mikor látta, hogy Remus követi, belékarolt, majd megfordult, és játékosan kinyújtotta a nyelvét Siriusra, aki csak ezután állt fel Jamesszel, hogy utánuk menjen.
– Pontosan, mint a Roxfortban – súgta neki halkan Remus. – Bár ez már fejlődés ahhoz képest; azt hittem, már öt perccel az érkezés után összevesztek valamin.
– Nem tehetek róla – mentegetőzött a lány. – Néha annyira elviselhetetlen a stílusa.
– De szórakoztat, nem?
– A veszekedés igen – bólintott Lily.
– Én is arra gondoltam – mondta Remus mosolyogva.
– Ez nem igazság, hogy nekünk kell kezdenünk – morgott Sirius, mikor fél órával később az előadó terem előtt álltak.
– Valakinek elsőnek is kell lennie, egyébként meg felnőhetnél végre – szólt rá Remus, aki Lilyvel csak azért volt ott, hogy elköszönjenek tőlük.
– Te könnyen beszélsz – vágott vissza barátja. – Nektek még több, mint három órátok van, és még tanulnotok sem kell addig.
– Jaj, mindjárt megsajnállak titeket – szólt közbe Lily. – Mintha annyira készülnétek arra, hogy a szüneteket tanulással töltitek.
– Ez igaz – vont vállat Sirius. – Ti viszont az első előadás utántól a vizsga kezdetéig minden időt a könyvtárban fogtok majd tölteni. Rossz lehet strébernek lenni – vigyorodott el. Abban a pillanatban, amikor kinyílt a terem ajtaja.
– Nem annyira rossz, hidd el – felelte Lily. – Most pedig, mi, stréberek, megyünk, és élvezzük, hogy nem kell egy teremben ülnünk az elkövetkező két órában.
Sirius arcáról rögtön lehervadt a mosoly. Lily megcsókolta Jamest, elköszöntek egymástól, és miután a két fiú bement, ő Remusszal a kijárat felé indult, hogy a városban töltsék el az időt, amíg James és Sirius az előadáson vannak.
Amikor két óra múlva visszaértek, a másik két fiúval együtt beültek az étterembe, hogy megigyanak egy kávét és egyenek egy kis süteményt, majd rajtuk volt a sor, hogy részt vegyenek az első oktatáson. Este mindannyian együtt vacsoráztak, utána még egy kicsit maradtak beszélgetni, majd úgy döntöttek, lefekszenek, mivel James és Sirius csoportjának a másnapi első képzése reggel nyolc órára volt kiírva.
James elég hamar elaludt, Lily azonban még sokáig álmatlanul forgolódott. Rossz érzése volt, és bár korábban várta ezt a hétvégét, most már nem tudta, hogyan fogja kibírni vasárnap estig, amíg nem indulhatnak végre haza. Hogyha legalább Jamesszel egy csoportba lehetett volna... Valóban nem tartotta ezt akkor gondnak korábban, de akkor még nem tudta, milyen lesz nélküle. Illetve, hogy milyen lesz Jamestől távol lenni szinte egész hétvégén, ugyanakkor annyit lenni Remus mellett... Élvezte ő a délutáni városnézést, aztán az előadást is, de épp ez volt a gond; túlságosan jól érezte magát James nélkül, Remusszal.
Ez kicsit a Roxfortra emlékeztette őt, de ez most mégis más volt. Nem mintha ott nem töltött volna kettesben Remusszal sok időt, főleg a tanulás vagy a prefektusi kötelezettségeik miatt, és ez már azelőtt is így volt, mielőtt Jamesszel összejött volna, mégis... Remusszal már nagyon régóta barátok voltak, ugyanakkor egy idő után kezdte azt érezni, hogy a fiú talán vonzódik is hozzá. Őt ez nem érdekelte, arra gondolt, ha igaz is, majd elmúlik, de ehelyett teljesen más történt. Ő is egyre jobban megkedvelte Remust, olyan módon, ami már nemcsak barátság volt. Olyan váratlan volt ez számára, és valamiért úgy érezte, lehetetlen, hogy kettőjük között történjen valami, bár nem tudta megmagyarázni, miért nem akarta. Próbálta túltenni magát ezen az egészen, és nem sokkal később úgy érezte, ez sikerült is, már nem gondolt arra, hogy mi lenne, hogyha ők összejönnének, ugyanakkor valami már megtört addigra. Már nem tudott úgy nézni Remusra soha többet, mint csak egy jó barátra, akkor sem, hogyha nem történt köztük semmi. Az emléke arról, amit érzett, amit valószínűleg Remus is érzett, melyről sosem beszéltek egymással, melyek már elmúltak, még sokáig kísértették őt.
Aztán valahogy mindez már egyre kevésbé volt fontos, ő pedig utána összejött Jamesszel, és boldog volt vele. Valóban az volt. Remus már újra csak egy barát volt, és semmi több. A Roxfort után pedig még ez a barátság is lazábbá vált annak ellenére, hogy továbbra is együtt jártak iskolába, és később a Minisztériumban is együtt dolgoztak.
A hetedév után annyi változás érte őket; már felnőttek voltak, saját magukért voltak felelősek, és ez a váltás senkinek sem volt egyszerű. Egyetlen lányként a lakásban ő felelt egyedül a házi munkáért, és még ott volt az iskola, a tanulás is, Jamesszel pedig egyre komolyabbá vált a kapcsolatuk. Mikor letették az auror-vizsgáikat, munkát vállaltak, Jamesszel pedig külön elköltöztek. Az eseménydús évek alatt ideje sem volt arról gondolkodni, mi volt az az egész Remusszal még a Roxfortban... Mi történt, és mi nem, vagy mi történhetett volna. Nem is gondolta volna sosem, hogy ez még akármilyen módon is visszatér hozzá, hogy valaha is foglalkoznia kell majd ezzel, most azonban itt volt, és ez tartotta ébren.
A beteljesületlen szerelmekben mintha lenne valami, ami nem engedi, hogy teljesen elmúljon ez az érzés, és ő úgy gondolta, éppen emiatt van ez az egész. Talán hagynia kellett volna, hogy megtörténjen, hiszen akármennyire is lényegtelen, elfelejtettnek tűnő volt a vonzódása Remus iránt az utóbbi években, egyszerűen még mindig jelen volt, talán a megfelelő pillanatra várva, hogy jelezze, itt még van valami lezáratlan. Lily úgy látta, ez volt a megfelelő pillanat, most kellett újra előjönnie, csak neki ez egyáltalán nem volt megfelelő pillanat, semelyik sem lett volna az most már...
Annyira furcsa volt. Hiszen többször volt szerelmes úgy, hogy nem viszonozták az érzéseit, és még akkor is, hogyha korábban teljesen hidegen hagyta ezeknek a fiúknak a személye, egyszer történt valami, amitől felfigyelt rájuk, később ebből szerelem lett, sokszor csak plátói, és amikor ő már túltette magát ezen, elfelejtette a másikat, azt akkor sem felejtette el, amit érzett. Valahogy mindig megmaradt benne az emlék, és mindig mosolygott magán, amikor eszébe jutott, hogy mennyire kedvelte egyszer ezt vagy azt a fiút. Kedves emlék volt, azután is, hogy már tényleg nem akart tőlük semmit.
Remus esete azonban más volt. Egészen más. Nem tudta, hogy azért, mert olyan közel állnak egymáshoz, annyira jó barátok, vagy azért, mert megesküdött volna rá, hogy az érzései viszonzottak voltak, de más volt. Még így, évek múlva is fellobbant benne valami, amiről azt hitte, már rég nem is létezett. Most, hogy jobban belegondolt, rájött, hogy tulajdonképpen nemcsak elnyomta magában, de azt is tagadta, hogy még mindig van valami köztük, valami, ami még ha egy kicsivel is, de több mint baráti szeretet.
Be kellett ismernie, nagyon régóta újra benne van az, hogy mi lenne, ha... Nos, először is, hogyha James nem lenne, aztán hogyha ők ketten összejönnének, de olyan szinten ellenállt ezeknek a gondolatoknak, hogy már észre sem vette, hogy még mindig a fejében vannak.
Mégis, akármennyire is „nem érdekelte már őt Remus”, aznap reggel arra törekedett, hogy minél csinosabb legyen, és amikor Remusszal volt, amikor James nem volt ott, gyakran hozzáért a fiúhoz, és tulajdonképpen flörtölt vele, de egyáltalán nem tudatosan. Ám ahogy most így végiggondolta, rá kellett jönnie, hogy így volt, és ami még furcsább, nemcsak most, hanem szinte mindig, amikor Remusszal találkozott. Ő ezt eddig teljesen természetesnek tartotta, semmi jelentőséget nem tulajdonított ennek, most azonban érezte, hogy ez egyáltalán nem valami semmiség. Ez jelentett valamit. Valami szépet, izgalmasat Remusszal és vele kapcsolatban és egyben rettenetesen fenyegető veszélyt a Jamesszel való párkapcsolatára.
Nem akarta ezt, mégsem tudta, mit tehetne. Most már sejtette, hogy mindez azért gyötörte őt, mert már régen volt lehetősége ennyire sokat kettesben lennie Remusszal, és azt kívánta, bárcsak ne kellett volna rádöbbennie arra, hogy amit eddig nagyon jó baráti kapcsolatnak gondolt, a mögött valójában több van. Még mindig.
Most már egyre tragikusabbnak látta az előtte álló két napot. Nem akart Remus közelében lenni, hiszen úrrá kellett lennie a vele kapcsolatos érzelmein, de tudta, ez még úgysem lesz könnyű, hogyha egész hétvégén alig lennének együtt James jelenléte nélkül, hát még úgy, hogy szinte alig töltheti majd James társaságában az időt. Ezt azonban inkább az esze mondta, a szíve pedig azt súgta, nyugodtan legyen Remusszal, érezze jól magát, ahogy aznap is tette, hiszen úgyis ezt akarja, és úgysem tudja megállni...
Csakhogy ő ezt nem akarta, azaz nem akarta megbántani Jamest, nem akarta veszélyeztetni a kapcsolatukat, hiszen tényleg boldogok voltak... Legalábbis jól megvoltak... Azt viszont ő pontosan tudta, hogy valóban nem fogja tudni megállni, hogy Remusszal legyen, amikor erre lehetősége van. Hiába próbálta megvédeni saját magát éppen saját magától azzal, hogyha kerülné Remust, az mindenkinek feltűnne, meg hogy abból úgysem lesz baj, hogyha együtt tanulnak, vagy néha elmennek egyet sétálni, már képtelen volt becsapni magát.
Egyetlen lehetősége volt arra, hogy úgy menjen majd innen haza, hogy ne történjen semmi köztük, és ez igazán ijesztő volt; Remuson múlt minden. Ő csak remélte, hogy a fiú korábbi érzései már teljesen elmúltak, csakhogy amint végiggondolta azt is, hogy Remus hogyan viselkedett vele aznap, erről egyáltalán nem tudta magát meggyőzni.
Minél tovább foglalkozott ezzel, annál jobban összezavarodott. Egyet azonban tudott; nem töltheti az egész éjszakáját ezzel, így megpróbált aludni. Azzal vigasztalta magát, hogy arról igazán nem tehet, hogy mit érez, és amíg nem történik semmi Remus és ő közte – márpedig miért történne most, hogyha eddig sem történt? –, addig ő nem követett el semmi megbocsáthatatlant. Két nap pedig nem olyan hosszú idő amúgy sem, utána meg megint kevesebbet fognak találkozni.
*
Másnap reggelre Lily sokkal jobban érezte magát. Eldöntötte, hogy nem engedi, hogy az érzelmei nehézzé tegyék a hétvégéjét, vagy belerondítsanak a kapcsolatába Jamesszel illetve a barátságába Remusszal. És bár még mindig nem tudta kiűzni őket magából, volt egy ötlete, amiről úgy gondolta, segíthet: egyszerűen csak úgy tekintett erre az egészre, mintha olyan lenne, mint egy kapcsolat kezdete. Izgalmas volt, lehetett találgatni, mi következik, történik-e valami, és hogyha igen, hogyan és mikor. Még ezt sem érezte tisztességesnek Jamesszel szemben, de a választ már tudta arra a kérdésre, hogy lesz-e valami (határozottan NEM!), és így legalább nem gyötrődött, valamint arra gondolt, hogyha nem tagadja az érzelmeit magában, ha nem próbálja elnyomni őket, akkor gyorsabban túl lesz az egészen, és mindez együtt elég volt arra, hogy ne érezze magát annyira bűnösnek.
Délután nemcsak mutatta, hogy nem feszélyezett Remus társaságában, hanem ezt így is érezte. Egyre felszabadultabb volt, egészen annyira, hogy bár úgy tervezték, hogy amíg James és Sirius három órától ötig képzésen van, addig ők tanulnak, felvetette Remusnak, hogy mi lenne, hogyha megnéznék a városban a múzeumot, ahol éppen ókori kiállítás volt. A fiút nem kellett soká győzködnie, és mivel nem tudta, meddig lesznek távol, hagyott egy üzenetet Jamesnek, hogy lehet, hogy csak közvetlenül az ő esti előadásukra érnek vissza, hogyha nincsenek ott, ne keressék őket, és legkésőbb nyolc óra után találkoznak, vacsoránál.
A múzeum azonban nagyon unalmas programnak bizonyult, egy óra múlva már mindent kétszer végignéztek. Nem akartak viszont még visszamenni, ezért úgy döntöttek sétálnak egyet az épület melletti parkban.
– Biztos, hogy nem akarsz visszamenni a szállodába? – kérdezte Remus.
– Biztos – felelte Lily. – James és Sirius előadásából még van egy óra, meg amúgy is úgy számoltam, hogy csak a mi képzésünkre érünk vissza.
– Rendben, akkor maradjunk.
Lily belekarolt Remusba, és úgy sétáltak. Most valahogy nagyon beleélte magát a játékába, tényleg úgy érezte, mintha éppen egy randevún lenne, és nagyon élvezte a helyzetet, hiszen még mindig tudatában volt annak, hogy úgysem történhet semmi. Egy kicsit mégis túlzásba vitte, és erre csak akkor döbbent rá, amikor Remus váratlanul megállt, maga felé fordította, de nem szólt semmit, nem is tett semmit, csak ránézett... Az a tekintet azonban... Lily nem állhatta. El akart futni, de mozdulni sem tudott. Érezte, hogy mi következik, de teljesen össze volt zavarodva. Hiszen ez csak játék, ami egy bizonyos határon túl nem mehet...
És mégis. Remus hozzáhajolt, és megcsókolta őt. Első gondolata az volt, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie, és hogy ettől még nem dől össze a világ, hogyha most azonnal ellöki őt magától, és elszalad... De nem szaladt el, sőt a következő pillanatban Remus nyaka köré fonta a karját, szorosan ölelte őt, és viszonozta a csókot. Elvesztette a játékot, de teljesen elveszett Remus ölelésében és csókjában is, és ez annyira fantasztikus volt!
Amikor elváltak, ijedten néztek egymásra.
– Ne... ne haragudj! – szólt végül Remus. – Nem kellett volna.
– Nem, de... Nem a te hibád – nyugtatta őt Lily.
– Én voltam, aki...
– Én visszacsókoltam! – kiáltotta a lány idegesen. – Azt hittem, már tudok neked ellenállni – magyarázta.
– Én nem is tudtam, hogy te...
– De! De igen, én is éreztem, és... Jézusom! – Lily leült egy közeli padra, és arcát a kezeibe temette. Érezte, hogy Remus leült mellé, majd átkarolta őt.
– Lily... – kezdte halkan.
– Ne! – A lány felpattant. – Hogy tehettem ezt?! – kérdezte zaklatottan. – Úgy értem, nem miattad – tette hozzá gyorsan –, csak James...
– Ez csak... Véletlen volt, és Jamesnek nem kell megtudnia, ugye...?
– Nem hát! Nem is szabad! És most már tényleg nem mehetünk vissza, csak hat órára. Rendben?
– Ha így akarod – bólintott Remus. – Aztán elfelejtjük ezt az egészet, és...
– Nem, ezt te nem érted, ez nem ilyen egyszerű! – kiáltotta, majd nem törődve többet Remusszal, elszaladt.
Nem tudta, hova megy, csak futott, hogy minél messzebb kerüljön... mindentől és mindenkitől... Néhány perc múlva megállt, és amikor meggyőződött róla, hogy Remus nem követi őt, leroskadt a földre, és sírni kezdett.
Szörnyen érezte magát. Nemcsak a csók miatt, hanem azért is, mert tudta, mindez az ő hibája volt. Ellenállnia kellett volna, és így visszagondolva tényleg jobb lett volna, hogyha inkább kerüli Remust. Ez csak egy játék. Nem is értette, hogyan találhatott ki ekkora ostobaságot. Fogalma sem volt, hogy fog ezek után még egyszer Remus szemébe nézni, Jamesről nem is beszélve. Csak egy csók, mégis... Akkor is, ez valaki mással volt, sőt, James legjobb barátjával. Hogyha ezt megtudná... Tisztában volt azzal, hogy James nem tudhatja meg, ez azonban sokat nem változtatott a gyötrő bűntudatán. Nem tudta, mit tehetne, de gondolkodni is képtelen volt, így inkább nem is próbálkozott, csak sírt, ettől legalább egy pici megkönnyebbülést várt...
*
– Lily! – A lány már visszament a szállodába, most az oktatás kezdetére várt az előadóteremben. Remus épp ekkor futott be, és leült mellé. – Hova tűntél? Aggódtam...
– Ugye nem szóltál Jamesnek arról...? – kérdezte Lily egykedvűen. Gondolta, hogyha James nem tud semmiről, az jobb lesz, de igazából ez így sem volt megoldás. Semmi sem volt az. Most már megtörtént, és ezen már nem tudott változtatni, sem megbocsátani magának.
– Nem – felelt Remus. – Nem is találkoztam vele.
– Jó.
Akkor bejött a tanár, és már nem szóltak egymáshoz. Ő nem akart Remushoz, a fiú pedig valószínűleg érezte, hogy egyáltalán nem akar beszélgetni arról, ami történt, és ezt tiszteletben tartotta, akkor is, hogyha ő szeretett volna még valamit mondani.
– Figyelj – szólt az oktatás végén Remus, miközben pakoltak –, beszélhetnénk?
– Nem, Remus – válaszolt Lily. – Nekem most Jamesszel kell beszélnem.
– Akkor gyors leszek...
– Nem! Mennem kell.
– Csak hallgass meg!
– Miért nem érted meg, hogy nem akarok erről beszélni?! – fakadt ki Lily.
– Nem hiszem, hogy baleset volt! – mondta ugyanabban a pillanatban Remus, a lány pedig megbotránkozva nézett rá.
– Nem vagy normális – jelentette ki, majd elindult kifelé, Remus azonban megragadta a karját.
– Te is akartad – suttogta a fiú. – És én is...
– Ez akkor sem jelent semmit! – mondta mérgesen Lily, és elrántotta a karját. – Sajnálom, de... Hogyha más lenne az egész helyzet, akkor talán... – tette hozzá csendesen. – De így... nem tudjuk meg nem történtté tenni, de senkinek nem szabad megtudnia. Kérlek, Remus! James a legjobb barátod, te sem akarnád bántani őt. Még jobban...
– Igazad van – felelte végül a fiú határozottan.
– Látod, én sem. Ez is elég. Még akkor is, hogyha ő nem tud róla.
– Értem.
– Akkor jó. Most megyek. Szia, Remus...
Azzal elindult az ajtó felé. Még hallotta, ahogy Remus is elköszön tőle. Valahogy furcsán hangzott, pedig tudta, hamarosan találkozni fognak, csak néhány perc. Mégis, ez valahogy búcsú volt. Valami véget ért, ami annyira el sem kezdődött, más szempontból viszont túl sok minden történt. De véget ért, és ő bár bűntudattal, de valahogy mégis egy kicsit megkönnyebbülve ment fel a szobájukba, hogy találkozzon Jamesszel. Igen, gondtalanabb volt, hiszen Remusszal minden, ami több, mint barátság, véget ért...
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
