|
Szabadulás
Szabadulás
Ahogy Nymphadora Tonks kinyitotta a szemét, és körülnézett, azonnal kezdett pánikba esni. Bár próbálta tartani magát, de ebben nem segített az, hogy fogalma sem volt hol van, hogy került oda, egyáltalán mi történt vele.
Még nagyon kába volt, mindene fájt, mozdulni is alig tudott. Végül nagy nehezen felült, a falhoz mászott, és háttal nekitámaszkodott. Akkor jobban szemügyre vette a helyet, ahol volt: egy pince lehetett vagy valami hasonló. A padló és a fal is kőből volt, és nagyon sötét volt. Most menekülési útvonalak után kezdett kutatni tekintetével. Volt egyetlen kicsi ablak, nagyon-nagyon magasan a feje fölött, és a helyiség egyik sarkából egy lépcsősor vezetett felfelé. Tehát némi reménye már volt arra, hogy kijusson innen, de ezzel csak később próbálkozhatott; a fájdalmai még mindig megakadályozták abban, hogy felálljon.
Erről eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, mi történt vele, így most ezen kezdett el gondolkozni. Felvillant előtte néhány kép a Főnix Rendjéről, amint az egyik tanácskozáson valami komoly küldetésről beszélgettek, aztán egy nagy házról egy erdő mélyén, halálfalókról, harcról és ide-oda repdeső átkokról. Újra érezte, ahogy egy varázslat hatására nekicsapódik a falnak, és ahogy kínozzák őt...
Most már összeállt a kép: a Főnix Rendje egy-két héttel korábban arról értesült, hogy egy kém feltehetőleg megtalálta a halálfalók egy csoportjának rendszeres gyülekezési helyét, ami egy Londonhoz közel található erdőben van, egy elhagyatott kúriában. Mivel nem ismert, körözött halálfalókról volt szó, bizonyítékra volt szükségük, mielőtt letartóztatják őket, addig tehát észrevétlenül kellett kémkedni utánuk. Maga sem tudta, hogy miért éppen őt választották ki a feladatra, és később meg is bánta, hogy vállalkozott rá, ugyanis egy teljes napig csak unatkozva üldögélt az egyik fa tövében, hiszen nem történt semmi azonkívül, hogy időnként megjelent egy-egy halálfaló, majd eltűnt az ajtó mögött. Akkor gondolkozott el azon, hogy nem is érti, miért nem elég bizonyíték a halálfalóságra az, hogy gyanús alakok fekete köpenyben és csuklyában olyan helyeken tartanak összejöveteleket, ahol már valószínűleg ezer éve nem járt senki rajtuk kívül, és olyan bűbájokkal védték le a területet, amit talán még a legképzettebb aurorok sem tudnának egykönnyen feltörni. Neki is például legalább fél óráig tartott közel kerülnie a házhoz. Aznap este egyébként komolyan elkezdte fontolgatni, hogy javasolnia kellene az aurorparancsnoknak, esetleg egyenesen a mágiaügyi miniszternek, hogy legalább kihallgatásra bevihessék azokat, akik hasonló körülmények között szervezik a találkozóikat. Akkor legalább tizedannyi időt kellene várakozással és megfigyeléssel töltenie – amit kifejezetten utált –, előbb cselekedhetnének, ráadásul biztosan több halálfalót kaphatnának így el.
A következő pillanatban aztán már nem volt ideje erről gondolkodni, ugyanis néhány halálfaló – akkor már egészen biztos volt benne, hogy azok voltak – jelent meg ismét, most azonban valakit magukkal hurcoltak. Az áldozatuk egy középkorú nő volt, akit megkötözve, bekötött szájjal vonszoltak az ajtó felé. Tonks tudta, hogy nem maradhat tétlen, és azt is, hogy értesítenie kellene a társait, de fontosabbnak tartotta, hogy azonnal az asszony védelmére siessen, ezért így is tett.
Természetesen esélye nem volt arra, hogy továbbra is észrevétlen maradjon, és tulajdonképpen azt sem értette már, hogy gondolta, hogy egyedül képes kiállni három-négy halálfaló és a már bent lévő körülbelül másik tíz ellen, de akkor már mindegy volt. Legalább a nőt megmentette, illetve reménykedett benne, ám azt még tisztán látta, hogy miután néhány átkot kilőtt a körülötte lévő halálfalókra, majd egy bűbájjal megszabadította az áldozatot a köteleitől, azonnal el is menekült. A halálfalók ezt észre sem vették; mindegyiküket lekötötte az ő váratlan megjelenése, és bízott benne, hogy a nőnek végül sikerült valahonnan elhoppanálnia.
Ezután viszont mindannyian rátámadtak, körülvették, és ő azt sem tudta, kire szórjon átkot, vagy éppen melyik irányba hajoljon el a felé tartó ártások elől. Akkor találta el valaki, akinek az átka a falnak lökte. Már akkor majdnem elvesztette az eszméletét, és később azt kívánta, bár így lett volna, akkor legalább nem érezte volna azt a szörnyű fájdalmat, miután az egyik halálfaló Crutiatus-átokkal kínozta őt. Ekkor már régen nem tudott védekezni sem, és hamarosan tényleg elájult.
Sejtése sem volt arról, hogy percek, órák vagy napok teltek-e el azóta, ahogy arról sem, hogy miért tartják őt fogva, miért nem ölték meg...
Nem akarta minden esetre megvárni, amíg a halálfalók meggondolják magukat; mielőbb ki akart jutni onnan. Most már összeszedte magát annyira, hogy felálljon. A pálcáját kezdte keresni, de sehol sem találta. Odament az ajtóhoz, és megpróbálta kinyitni, nem mintha nem gondolta volna, hogy mennyire reménytelen az, hogy a fogva tartói nem zárták be, vagy az, hogyha mégis kimehetne, pálca nélkül szembeszállhatna akár egy halálfalóval is, hát még többel, de tétlenül ülni legalább annyira értelmetlen volt. Természetesen az ajtó nem nyílt ki, ő mégis rángatni kezdte, hátha legalább odakintről meghallja valaki, és bejön. Arra nem volt még ötlete, hogy ezek után mit csinálna, de ez a helyzet kibírhatatlan volt számára; bezárva valahova, ahol senki és semmi nincs, anélkül, hogy tudná, mi a szándékuk vele. Ennél még az is jobb lett volna, hogyha fegyvertelenül kellene harcolnia egy vagy több, akár tucatnyi halálfalóval.
Annyira mindegy, hogy mi lesz, hogy ki jön be, csak nyíljon ki ez a rohadt ajtó! – gondolta magában. Biztos volt benne, hogy akkor előbb-utóbb kitalálna valami megoldást arra, hogy hogyan jusson ki onnan. Hiába próbált azonban zajt csapni, odakint valószínűleg nem volt senki, legalábbis nem a közelében,vagy csak egyszerűen nem törődött most vele senki.
Reménytelenül nézett fel aztán az ablakra, de az tényleg túl magasan volt ahhoz, hogy fel tudjon mászni odáig. Körbejárta a helyiséget, hátha valami véletlen folytán mégis megtalálja a pálcáját vagy akármit, ami akárhogyan is, de a segítségére lehet, ám a pince teljesen üresnek tűnt.
Nem ez volt az első eset, hogy komoly veszélybe keveredett, de még sosem került fogságba. Egyre jobban haragudott magára, amiért nem hívott segítséget azonnal, amikor meglátta azokat a halálfalókat a túszukkal, hiszen elég lett volna egy patrónust megidéznie.
Igen, korábbi félelmének, szorongásának már szinte nyoma sem volt. Most egyszerűen ideges volt és mérges, mert nem tudta, hogy mit csináljon, és azt sem, hogy meddig kell várakoznia itt egyedül, amíg valaki végre bejön hozzá. Az egyáltalán nem érdekelte, hogy esetleg nem olyan valaki fog bejönni, aki meg akarja őt menteni, hanem egy halálfaló, aki újra megkínozza; abban a pillanatban minden megváltás lett volna számára, ami azt jelentheti, hogy akár fizikailag, akár szellemileg kiszabadulhat onnan. Mert bár a rémület még mindig nem, de a gondolat, hogy megint csak várnia kell, máris kezdte gyötörni őt, és tartott attól, hogy ez ennél csak rosszabb lesz.
Dühében és tehetetlenségében kezével belevágott a falba.
*
Remus Lupin felindultságában és aggodalmában belevágott a falba, majd a Grimmauld téri ház nappalijában folytatta a fel-alá járkálást.
– Remus, nyugodj meg! – mondta neki Sirius Black.
– Hogyan nyugodhatnék meg?! – Remus megállt, és szembefordult barátjával. – Dorának már két napja haza kellett volna jönnie! Mióta elment, senki nem hallott felőle, és te azt mondod, hogy nyugodjak meg? Persze, miért is ne? Mindenki annyira nyugodt, te is nyugodt vagy, nem is értem, én miért izgulok miatta, hiszen az teljesen normális, hogy elment néhány napra, és egy hét múlva sincs még itt!
– Tudod, hogy nem egészen arról szól a küldetés, hogy pár napig távol van, és pontosan meg tudod mondani, hogy mikor jön haza....
– Igen, tudom! Arról szól, hogy szemmel kell tartania a feltételezett halálfalókat, és hogyha nem ér vissza néhány napon belül, ahogy számítottunk rá, azt nem vesszük figyelembe, mert lehet, hogy éppen rábukkant valamire, amit tovább tart kinyomozni, mint sejtette, ám bizonyítékul szolgálhatna a halálfalók ellen, és hogyha a keresésére indulunk, azzal tönkretesszük az egész akciót – hadarta el Remus, majd kifakadt. – Nem is tudom, mit gondolnak! Hogy Dora detektívesdit játszik már napok óta, mondjuk bejutott a házba, és fényképeket csinál az ott lévőkről, amint ártatlanokat kínoznak, vagy kihallgatja a sötét terveik minden részletét, hogy aztán az Aurorparancsnokságnak továbbítani tudjuk az információkat, és akkor már ott is megfordul valakinek a fejében, hogy talán cselekedni kellene? Tényleg, mit gondolnak?
– Azt gondolják, Remus – fogott bele Sirius –, hogy Dora egy nagyon ügyes boszorkány, aki el tud végezni önállóan egy feladatot, és igen, azt is gondolják, hogy sikeres a megfigyelés, és ameddig szükséges, addig ott is fog maradni, hogy minél több bizonyítékot, információt gyűjtsön.
– Érzem, hogy valami baj van... – szólt csendesen Remus. – Legalább hírt adhatna magáról, biztos, hogy adna hírt magáról, hogy miért nem jött még haza, hogyha minden rendben lenne...
– Nem biztos, hogy tanácsosnak tartja varázsolni, hátha magára vonná a figyelmet.
– Ez így nem mehet tovább már sokáig – szögezte le Remus. – Nem ülhetünk itt tétlenül. Pár napot várok, és...
– És? – kérdezte élesen Sirius. – Azzal el is ronthatod az egész tervet.
– Nem érdekel, Sirius! Nem érdekel már ez az egész hülye terv! Dorának már rég itthon kellene lennie, tudom!
– Meglátod, Remus, nemsokára hazajön – próbálta őt vigasztalni a barátja.
– Remélem... – mondta sóhajtva, és igyekezett nem mutatni Sirius előtt, hogy egy csöppet sem nyugodott meg.
Ez már nem az első alkalom volt az utóbbi napokban, hogy Remus nem tudott odafigyelni a Főnix Rendje gyűlésén. Minden gondolatát Dora kötötte le; fogalma sem volt róla senkinek, hogy miért nem érkezett még vissza, de számára úgy tűnt, ez csak neki gyanús. Neki viszont az volt; rettenetesen aggódott a szerelme miatt, és biztosan érezte, hogy valami baj van bele. Hogyha nem lett volna olyan fontos ez küldetés, már rég elindult volna, hogy megkeresse a nőt, de ez esetben jobbnak látta, hogyha először beszél valakivel, mielőtt tényleg feleslegesen rohanna Tonks után, ezzel elrontva az egész feladatot. Annyira nem volt meglepve, amikor Dora távozása után négy nappal Kingsley azt mondta neki, hogy biztosan nincs semmi baj, és egy napos késés miatt még nem látja értelmét odarángatni a fél Rendet. Még azt is elfogadta, hogy az auror még a következő nap sem gondolt arra, hogy a lány veszélyben lenne, de amikor Kingsley egy hét után is úgy látta, hogy nincs miért aggódni, annak ellenére sem, hogy Tonks hírt sem ad magáról, már kezdte egyre kevésbé érdekelni a küldetés sikeressége, és már nagyon nehezen tudta visszatartani magát, hogy ne induljon azonnal Dora keresésére – akár egyedül is.
Szinte nem volt olyan pillanat, amikor ne a lány járt volna az eszében, hiszen tényleg nem tudta elterelni róla a gondolatait, a tanácskozásokon pedig ez még lehetetlenebbnek bizonyult, hiszen a legfontosabb téma még mindig ez a küldetés volt.
– És mikor kapjuk már el őket? – kérdezte az egyik varázsló Remusszal szemben. A követelőző, türelmetlen hang betolakodott a fülébe; aznap este talán ez volt az első, amit felfogott a gyűlésen elhangzottakból. Igazán érdekelte Kingsley válasza, ezért most odafigyelt a varázslóra, aki végül így felelt:
– Megmondtam, hogy addig nem mehetünk, amíg Tonks vissza nem jön. Szükségünk van az információkra, bizonyítékokra. Tudjátok nagyon jól, hogy áll hozzá ehhez a Minisztérium. Csak akkor csaphatunk le, hogyha be tudjuk bizonyítani, hogy tényleg halálfalókról van szó, különben azonnal elengedik őket.
– Nem akarunk várni! – akadékoskodott valaki, aki az asztal végén ült. – Hogyha Tonks nem talált eddig semmit, akkor majd mi találunk. Azt mondtátok, biztos, hogy halálfalók...
– Igen, de mint azt is elmondtuk már, nem nekünk kell a bizonyíték, hanem majd a Minisztériumnak fog kelleni, és...
Remus megforgatta a szemeit. A vita további részére nem volt kíváncsi, így nem is hallgatta őket tovább. Már ez ment napok óta, és a türelmetlenkedőkkel ő legalább annyiban egyetértett, hogy már indulniuk kellene, bár ő inkább Dorát szerette volna újra látni, a küldetés sikeressége vagy sikertelensége most már annyira mellékes volt számára, amíg nem tudja biztosan Tonksról, hogy jól van-e. Ezeket a veszekedéseket pedig, arról, hogy „menjünk vagy ne menjünk”, kifejezetten utálta. Nála legalábbis már az volt a kérdés, hogy „mentsük meg Dorát, vagy hagyjuk, mert biztosan nincs semmi baja, csak hosszabbra nyúlik a küldetés, mint tervezték”, és ő egyértelműen az első lehetőséget választotta volna, hogyha csak rajta múlik.
– Szerintem két nap múlva mindenképpen indulni kellene – mondta valaki idegesen. Remus már nem tudott nem törődni a vitatkozókkal, annyira hangosak voltak.
– Nem érted, hogy nem lehet addig, amíg Tonks nem jön vissza? – kérdezte indulatosan Kingsley.
– És mégis meddig akarsz rá várni? – érdeklődött egy másik varázsló.
– Ameddig kell – hangzott a felelet. – Értse meg mindenki, hogy a bizonyítékokon múlik az, hogy bezáratjuk-e ezeket a halálfalókat az Azkabanba, vagy nem. A küldetés sikeressége érdekében...
– A fenébe a küldetéssel! – Remus, aki mindeddig csendben ült, látszólag türelmesen várakozott, úgyis, hogy annyira féltette Dorát, most már nem bírta tovább. Minden szem rászegeződött, ahogy felpattant az asztaltól, és rájuk ordibált.
– Remus, nyugodj meg! – szólalt meg mellette Sirius csendesen, és megfogta a karját, hogy visszahúzza a székére, de Remus elrántotta a kezét.
– Hagyjál, Sirius! – szólt rá, majd újra a társaihoz fordult. – Én vagyok az egyetlen, aki észreveszi, hogy Dorával biztosan baj van, hogyha már egy hete nem tért vissza?! Valóban, meddig akartok még várni?!
– Remus, kérlek, meg kell értened, hogy... – kezdte Kingsley, de ő félbeszakította.
– Nem! Neked kell megértened, hogy ez esetben talán fontosabb az, hogy Dora keresésére induljunk, mint a küldetés! Nem várok addig, amíg kiderül, hogy... Hogy már késő – fejezte be halkabban.
– Ugyan már! Biztosan csak... – próbálkozott újra az auror.
– Ne! Ne kezdd el nekem magyarázni, hogy biztosan csak több időbe telik megszerezni az információkat, mint gondoltuk! Mert bár lehet, hogy igazad van, de ez már túlságosan hosszú idő, és Dora legalább üzent volna! Ez az, amiben én biztos vagyok, és amit valószínűnek tartok, az az, hogy valami történt vele, nem a te elméleted arról, hogy még mindig a feladatát végzi!
– Rendben, Remus – sóhajtott Kingsley. – Akkor hogyha még pár napig...
– Nem! Nem néhány napig! Én holnap indulok, akármi is lesz a küldetéssel! Holnap elindulok, és megkeresem őt, és az sem érdekel, hogyha senki nem tart velem, és egyedül kell mennem!
Ezután elszántan nézett Kingsleyre, aki néhány másodperc múlva bólintott.
– Holnap indulunk – mondta. – Akkor tehát, hányan jönnétek...?
Remus elégedetten, ugyanakkor félve ült vissza a helyére. Örült neki, hogy végre felnyitotta a többiek szemét, annak is, hogy végre tehet valamit, többet, mint várakozik, hogy Tonks végre hazajöjjön, és jól esett neki, hogy nem hagyják, hogy egyedül menjen. Ugyanakkor nagyon rossz volt arra gondolnia, hogy vajon megtalálják-e Dorát, és hogyha igen, minden rendben lesz-e vele...
*
Tonks még mindig nem tudta, mennyi ideje van bezárva abba a pincébe, ő minden esetre örökkévalóságnak érezte az eltelt időt. Csodálkozott azon, hogy soha senki nem jön be; nem értette, minek tartják fogva, hogyha nem is foglalkoznak vele. Úgy tűnt, még arra sem igazán kíváncsiak, hogy miért kémkedett utánuk, amit ő nagyon különösnek tartott. Volt néhány ötlete arra, hogy miért nem jött még le hozzá senki, de egyik sem volt logikus. Nem mintha halálfalóktól mást várt volna, de ennek akkor sem volt semmi értelme. A legvalószínűtlenebbnek azt tartotta, hogy egyenesen Voldemort vagy egy nagyon fontos halálfaló megparancsolta, hogy ne foglalkozzon senki a fogollyal, vele, majd ő elintézi, csak nem volt még ideje ilyesmivel törődni. Ám, hogyha ő lett volna a helyükben, a kémet egyszerűen csak kifaggatná, aztán megölné, nem foglalkozna vele különösebben, és egyáltalán nem hitt abban, hogy ő annyira fontos lenne, hogy valakinek külön kellene foglalkoznia vele. Hacsak nem Bellatrix akarja őt – jutott hirtelen eszébe, és ez még nem is volt annyira elképzelhetetlen. Néha arra gondolt, hogy egyszerűen csak hagyják majd őt itt meghalni, bár ez nagyon értelmetlennek tűnt, még akkor is, hogyha annyira lényegtelennek tartották őt, hogy a megölésével sem akartak foglalkozni. Még az is lehetséges volt szerinte, hogy miután rájöttek, hogy felfedezték a gyülekezési helyet, jobbnak látták, hogyha eltűnnek, őt pedig egyszerűen itt hagyták. Ezt azért is találta valószínűnek, mert bár eleinte igen, most már egy jó ideje nem hallott semmiféle mozgást fentről. Abban még reménykedett, hogy esetleg ez azért van, mert a Főnix Rendje lecsapott a halálfalókra, és elfogták őket; akkor a küldetés sikeres volt, és ő legalább már nincs akkora veszélyben. Persze még így is meg kell találják őt, és tulajdonképpen sokkal aggasztóbbnak találta azt, hogy teljesen egyedül van egy erdő közepén, egy bűbájok által védett ház pincéjében.
Később már arra sem volt ereje, hogy ilyeneken gondolkozzon, az idő múlását még kevésbé érzékelte, csak összekuporodva ült az egyik sarokban, és figyelte az ajtót, hogy hátha valamikor kinyílik végre. Remegett, de nem tudta megállapítani, hogy ez a hidegtől van vagy az éhség és szomjúság miatti rosszulléttől, esetleg a félelemtől, hogy sosem jut ki innen élve.
Próbálta erőltetni, hogy jó dolgokra gondoljon, legalább ne kergesse saját magát az őrületbe, de ez nagyon nehéz volt. Leginkább Remus járt a fejében, de róla is szinte csak az jutott eszébe, hogy mi van, hogyha nem láthatja többet a szerelmét. Rápillantott a bal kezére; az egyik ujján egy gyűrű csillogott. Nem olyan régóta viselte, Remus nem sokkal ezelőtt kérte meg a kezét. Halványan elmosolyodott, és ahogy visszagondolt a leánykérésre, egy pillanatra minden mást elfelejtett. Utána eszébe jutott, hogy talán hiába volt mindez, hiszen lehet, hogy sosem lesz esküvő, hogyha ő nem szabadul ki innen. Nem, nem lesz esküvő, sőt, soha nem is lesznek együtt, annyi ideig tartó küszködés után Remus végre elfogadta, hogy összetartoznak, ám néhány rövid hónap jutott csupán nekik a boldogságra...
Ettől csak még rosszabbul érezte magát. A könnyei végigfolytak az arcán.
*
Kingsley egy varázslattal betörte a ház ajtaját, majd a többiekkel együtt berontott a házba. A bent lévő halálfalóknak arra sem volt ideje, hogy védekezzenek; négy-öt lefegyverző bűbáj röppent feléjük, majd a semmiből kötelek kerültek elő és tekeredtek mindannyiuk köré. Remus tudta, hogy rendkívül fontos elfogni a halálfalókat, majd a Minisztériumba vinni és kihallgatni őket, de számára volt más, sokkal életbevágóbb; megtalálni Tonksot. Először arra gondolt, körbejárja a házat, de nem tudta, hol kezdje, sőt abban sem lehetett biztos, hogy a lányt egyáltalán még itt tartják fogva. Meg kellett kérdeznie az egyik halálfalót, de a legtöbbjüket már kikísérték. Körülnézett mégis, és akkor a szoba egyik sötétebb sarkában meglátott valakit, akiről azonnal tudta, hogy segíteni fog. Ha akar, ha nem, nem lesz más választása.
– Féregfark! – kiáltotta dühösen, majd közelebb ment hozzá. – Hol van Tonks?
– Ne-nem tudom, mi-miről beszélsz – hebegte Pettigrew. A halálfalók közül talán ő volt az egyetlen, akin látni lehetett, mennyire meg van ijedve.
– Dehogynem tudod! – mondta Remus. Eloldozta a köteleket, majd egyik kezével megragadta a férfit, másikkal pedig a pálcáját fenyegetően a torkához nyomta. – Odavezetsz hozzá, most azonnal! És ne próbálkozz a szökéssel, úgysem fog sikerülni! Most pedig, mondd meg, hol van!
– Nem tudom! Hidd el, Remus, fogalmam sincs! Ha tudnám, megmondanám, higgy nekem! – könyörgött kétségbe esetten Pettigrew.
– A rohadt életbe, Féregfark! – üvöltötte Remus. Felrángatta Petert a székről, és erőteljesen a falnak lökte, de még nem engedte el. – HOL VAN DORA?!
– Miért nem hiszel nekem? Barátok voltunk, miért nem...
– BARÁTOK?! – ordított Remus. – Igen, a barátaid voltunk! Az egyik barátodat elárultad, ezért kellett neki és a feleségének is meghalnia, a másik miattad töltött az Azkabanban tizenkét évet! Ha bármi történik Dorával, eggyel több ember lesz, akit megbosszulok rajtad! Nem öllek meg, de annyira fog fájni, hogy könyörögni fogsz a halálért!
– Remus! – Kingsley jelent meg mellettük. – Semmi szükség arra, hogy...
– Nem érdekel! – vetette oda neki Remus, majd újra Pettigrew-hoz szólt: – Utoljára kérdezem, Féregfark, hol van Dora?
Remus látta rajta, hogy mennyire fél, de nem igazán érdekelte; azt is tudta, hogy hazudik. Nem nagyon értette, miért, most már úgyis nagy valószínűséggel az Azkabanba zárják, Voldemort már nem fog veszélyt jelenteni rá, függetlenül attól, hogy megszegi a parancsát. Annyi jó érzésnek pedig kellett volna maradnia benne, hogy azok után, hogy elárulta a barátait, most segít neki. Tudta, hogy így kellene lennie, de azt hitte, ez a megfélemlítés elég lesz, hogy nem kell az ő szintjére lesüllyednie, és átkozással kikényszerítenie belőle az igazságot. Most már azonban kész volt arra is, hogy megátkozza őt. Erre azonban nem volt szükség.
– Utoljára azt hallottam, hogy a pincében van – válaszolta végül Pettigrew remegve. – Nem volt szabad lemennünk, és már lehet, hogy el is vitték, és nem tudok a tervről, és...
– A pincében? – ismételte Remus. – Itt? – Féregfark bólintott, ő pedig nekilökte őt újra a falnak, de most már elengedte őt, és rohant arrafelé, amerre a pincét sejtette.
Sok ilyen régi kúriában volt már, és ezek mind hasonlóak voltak, ahogy ez is, így nem tévedt el. Betörte az ajtót, majd pálcájával fényt gyújtott, és elindult lefelé a lépcsőn, remélve, hogy Tonks még mindig ott van, és hogy még mindig...
*
Tonks már alig-alig reménykedett abban, hogy kiszabadul innen. Csak ült továbbra is a sarokban, és várt. Most már arra, hogy elveszítse az eszméletét, akkor legalább nem kell azon gondolkoznia, hogy mennyi idő van még hátra a haláláig...
Egyszerre hangokat vélt hallani fentről, de már ezzel sem törődött. Egyrészt, mert eddig ahányszor valami zajt hallott, idelent semmi nem változott akkor sem, továbbra is be volt zárva egyedül, másrészt pedig azért nem érdekelte, mert egészen biztos volt abban, hogy csak a képzelete játszik vele; miért most jönnének, hogyha eddig senki nem foglalkozott vele, amikor az sokkal valószínűbb, hogy csak hallucinál – az éhségtől a fáradtságtól, a rosszulléttől. Az is ezt bizonyította, hogy rövid idő múlva minden újra elcsendesült.
Később azonban mintha lépéseket hallott volna; mintha valaki az ajtó felé futott volna, ezt sem igazán hitte el azonban, hogy igaz. Azután egy hangos durranás, és az ajtó kinyílt. Most már tudta, hogy nemcsak képzelődik. Érdeklődve és reménykedve pillantott fel; az sem érdekelte volna, hogyha valaki most jön megölni őt. Az illető pálcájával fényt gyújtott, és lassan lejjebb sétált a lépcsőn. Ő még sokáig nem látta az arcát, azután felismerte a férfit.
– Remus! – kiáltott fel, amennyire erejéből tellett. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy végre valaki ott volt, valaki olyan, aki megmenti őt, és hogy éppen Remus. Kezét megtámasztotta a földön, hogy könnyebb legyen felállnia, majd a falnak kapaszkodva tett pár lépést, annyira erőtlen volt azonban, hogy majdnem összeesett.
– Dora! – szólt Remus, és odasietett, így időben el tudta őt kapni. – Jól vagy? – kérdezte.
– Azt hittem, nem látlak többet – válaszolta a lány nem is törődve azzal, hogy a férfi valószínűleg azután érdeklődik, hogy fizikailag rendben van-e. Szemébe nézett, és látta a félelmet a tekintetében. Megpróbált elmosolyodni, hogy megmutassa szerelmének; nincs semmi baja. Remus magához szorította őt, és ő is hozzábújt.
– Most már itt vagyok, Dora – nyugtatta a férfi. – És mindig melletted leszek. Megígérem.
– Remélem. De meg kell ígérned valami mást is – mondta Tonks, és komolyan nézett szerelmére.
– Mit? – kérdezte Remus még mindig egy kicsit aggódva.
– Hogy soha többet nem kell megfigyeléses küldetésen részt vennem – válaszolta a lány elmosolyodva, majd újra szorosan hozzábújt Remushoz.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
