|
A Keve törzs
12.
A Keve Törzs
Éjfélre járt az idő, amikor Ügek pihenőt engedélyezett. Sajnos nem volt túl sok időnk, mert minél előbb találkozni akartunk a nomádokkal, ráadásul egyikünk sem szeretett volna egy újabb éjszakát itt tölteni a Pusztán. Főleg ilyen hidegben nem.
Az orkok előszedték a maradék ételt, és Netetoir igazságosan elosztotta.
Shakgul mellett foglaltam helyet, figyelmen kívül hagyva az ork iszonytató testszagát. Furcsa, mert minél többet szagoltam, annál elviselhetetlenebb volt számomra ez a bűz. Az egyetlen ok, akiért nem okádtam ki az ételt, amit lenyeltem az éhség volt.
- Na, mi van, kölyök? – kuncogott az ork, és lapáttenyerével megpaskolta a hátamat, de úgy, hogy kis híján kiköptem a számban lévő ételt. – Hogy tetszik a Puszta télen?
- Nem olyan szörnyű – válaszoltam erőltetett mosollyal az arcomon. – De azért lehetne egy kicsit melegebb is. Még nappal is úgy érzem, hogy halálra fagyok.
- Ne is foglalkozz vele – javasolta Shakgul. – Minél kevesebbet gondolsz rá, annál kevésbé érzed.
- Nem tudom, hogyan lehet ebben a hidegben nem fázni, de majd megfogadom a tanácsodat.
- Jó fiú – mosolygott az ork, kivillantva méretes agyarait. – Ha vége lesz a háborúnak, elviszlek, és megtanítalak mindenre, amit egy ork harcosnak tudnia kell.
- Ugyan, Shakgul – szólt közbe Netetoir, aki időközben mögénk állt, és onnan hallgatta a beszélgetést. – Hiába szeretnéd, sajnos nem fogod visszakapni Vardart. Thotmesz nem lehet a pótfiad.
- Mi? – hördült fel az ork, mintha eddig nem vette volna észre a kentaurt. – Ja, dehogy akarom pótfiamnak – rázta a fejét. – csak gondoltam, érdekelni fogja, amit megtaníthatok neki.
- Ígérem, Shakgul, ha ennek vége lesz, meglátogatlak, és megtaníthatsz nekem néhány trükköt – mosolyogtam rá az orkra, de mindezt csak azért mondtam, hogy megnyugtassam. Eszem ágában sem volt vele menni sehová. Persze Shakgul és Groslag is kedvesek voltak velem, és eddigi tapasztalataim szerint remek harcosok, de valahogy még mindig nem voltam teljesen kibékülve a modorukkal és a szagukkal.
- Helyes – bólintott elégedetten. – Nagyszerű kölyök vagy!
- Talpra, urak és kisasszonyok! – rikkantotta Ügek, amikor végre mindenki befejezte az evést. – Ideje továbbállnunk.
Nagy nehezen, nyögve tápászkodtam fel a földről, és már-már visszasírtam az orkok melegét, de nem volt mit tenni. Sietnünk kellett. Reménykedtem benne, hogy még azelőtt találkozunk ezekkel a híres nomádokkal, mielőtt megfagynánk.
Hosszú, kínkeserves menetelésnek néztünk elébe. Keleten már világosodott az ég alja, és végre megpillanthattuk, amit oly régóta vágytunk már: a hegyeket. A Puszta is szép volt és érdekes, de egy idő után az ember megunta, hogy hiába néz bármerre, mindenfelé ugyanaz a táj fogadja tekintetét.
Az Északi-hegység vonulata sötét óriások hadaként tornyosult fölénk, de minden baljóslatú hangulata ellenére boldogok voltunk. Már csak a nomádokat kell megtalálnunk, ami Ügek szerint nem is lesz nehéz, ugyanis, ha az őrszemek megpillantanak minket, és ráismernek testvéreikre, nem haboznak, hogy előbújjanak-e rejtekhelyükről.
És Ügeknek igaza lett, ugyanis ahogy a talaj emelkedni kezdett a lábunk alatt, és körülöttünk sűrűsödni kezdett a növényzet, egy kemény hang hasította ketté a csendet: - Állj!
Úgy tettünk, ahogy a hang parancsolta.
- Rendben van – hallatszott a hang ismét egy kis szünetet követően, majd egy magas, erős férfi lépett ki az egyik fa takarásából. Szeme szigorúan csillogott a csekély éjszakai fényben.
- Kik vagytok? – kérdezte összehúzott szemekkel.
- Egyiptom Fia jött el hozzánk – szólalt meg váratlanul Ügek.
- Ügek? – nézett rá a másik nomádra a férfi.
- Én vagyok.
- Akkor te tényleg megtaláltad őt…
- Igen – bólintott Ügek, majd rátette a kezét a vállamra, és előrébb tolt. – Ő itt a fiú, akiről a jóslat szól. Ő lesz az, aki békét hoz, és megmenti népünket.
- Üdvözöllek, Egyiptom Fia – mosolyodott el az őrszem, majd megfogta a jobb kezemet, és erősen megrázta. – Az én nevem Solt.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Solt – üdvözöltem herceghez illő hangon, majd sorra mindenkit bemutattam: - Ez itt Netetoir, a kentaurok képviselője, ő Shakgul, ő Groslag, ő pedig Cissy.
- Remek – biccentett Solt. – Szerencsétekre Kusid vezér és törzse épp a közelben telepedtek le. Azt javaslom, folytassátok tovább utatokat, és hamarosan meglátjátok a tábor fényeit.
Megköszöntük Soltnak az útbaigazítást, és továbbindultunk. A tűz és a meleg étel gondolata mindenkit újult erővel töltött el. Már engem sem érdekelt a sajgó lábam, és a korgó gyomrom. Minél előbb el akartam jutni a táborhoz. Ha ez megvan, akkor majd ráérek szenvedni. De sajnos hiába szerettem volna sietni, a lábaim nem engedelmeskedtek, és úgy tűnt a többieké sem. Lassan vánszorogtunk előre az egyre magasabb hóban, amely lassan már a térdemig ért. A többieknek könnyű volt, mert Netetoirt megvédte a bundája, a két nomád lóháton ült, a többieknek pedig nadrág és bakancs óvta a lábát a hidegtől.
- Fázom – nyöszörögtem, amikor Netetoir mellém ért.
- Nem, fiú – rázta a fejét. – Kizárt dolog, hogy még egyszer a hátamra veszlek, de – aztán hátracsapta füleit, és előre kiáltott a nomádoknak: Nem tudjátok föltenni Thotmeszt valamelyik lóra?
Ügek megfordította hátasát, és mellénk ugratott.
- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan.
- Fázom, és nagyon fáj a lábam – feleltem vacogó fogakkal.
- Nem csodálom – füttyentett a nomád férfi -, hiszen majdhogynem mezítláb jöttél végig. Na, jó, gyere – ugrott le a lováról, majd a hónom alá nyúlt, fölemelt, és a nyeregbe ültetett.
Elcsodálkoztam, hogy milyen erős. Olyan könnyedén kapott föl, mintha egy kisgyerek lennék.
- Köszönöm – motyogtam, de ő csak legyintett.
- Már előbb észre kellett volna vennem, hogy így fázol. Elvégre nem szeretném, ha tiszta takony lennél, amikor Kusid vezér elé vezetlek.
A férfi megragadta a nyerget és úgy irányította lovát. Kezdtem álmos lenni. Még vetettem egy pillantást a mellettünk, lehajtott fejjel baktató Cissyre, aztán becsuktam a szemem, és furcsa, félálomszerű állapotban lebegtem.
Nem igazán tudtam megállapítani, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy nyeregben vagyok. Lehet, hogy csak pár perc volt, de az is, hogy pár nap. Láttam, vagy talán álmodtam, hogy sötéthajú, szép magas emberek vesznek körül minket, óvatosan leemelnek a lóról, és bevisznek egy sátorba, ahol puha párnákra fektetnek, és betakarnak.
- Mi történt vele? – kérdezte egy asszony, és kezét a homlokomra tette. – Ég a láztól.
- Hideg van – felelte Ügek. – Kusid vezért merre találom?
- A fiú rosszul van – csattant fel az asszony, és fenyegetően felemelte mutatóujját. – Ráér akkor beszélni Kusid vezérrel, amikor jobban lesz. Úgyhogy gyorsan, forraljatok vizet, és hozzátok be ide!
Ügek megvonta a vállát, azután kiment a sátorból.
- Szegény gyerek – motyogta a nő, és újból a homlokomra tette a kezét. – Mondd, fiúcska, hogy hívnak?
- Thotmesz – feleltem nagy nehezen, hiszen már a szavakat is nehezen formáltam.
- Különös név – jegyezte meg az asszony. – Az én nevem Sáfély.
- Ö-örvendek – feleltem, és a sátor belsejét kezdtem kémlelni, de mindössze azért, hogy megőrizzem a tudatomat, és ne zuhanjak bele a csalogató sötétségbe.
- Nyugodj meg – intett le Sáfély, és megigazította fekete haját. Nem lehetett valami fiatal, mivel arca és keze igencsak bővelkedett ráncokban. – Iszol a gyógy főzetemből, alszol egy nagyot, és már nem is lesz semmi bajod. Rendben?
Bólogattam.
Ügek visszatért egy nagy edény forró vízzel, aminek két fülét rongyokkal fogta, nehogy megégjen a keze.
- Na végre! – mosolyodott el Sáfély, majd kikapta a férfi kezéből az edényt, és letette a földre.
Ezután benyúlt ruhája zsebébe, és egy kis dobozból furcsa leveleket vett elő, amiket a vízbe szórt. Újra a kezébe vette a még mindig forró edényt, és a csodával határos módon nem dobta el, hanem helyette kétszer, háromszor körbelögybölte benne a folyadékot, majd rám szólt: - Ülj fel, és idd meg ezt!
Szédelegve ülőhelyzetbe tornáztam magam, majd Ügek leguggolt mellém, és megtámasztotta a karjával a hátamat, nehogy visszadőljek. Eközben az asszony a számhoz tartotta az edényt, és az egész tartalmát megitatta velem. Az ízét nem igazán éreztem, de a levelek darabkáitól majdnem rosszul lettem.
Miután a lötty utolsó cseppje is lecsúszott a torkomon, éreztem, hogy hirtelen álmosság tör rám. Ügek elengedett, Sáfély pedig gyengéden visszanyomott a párnára, és én abban a pillanatban elaludtam.
***
Ugyanabban a sátorban ébredtem fel, ahol Sáfély megitatta velem azt a micsodát. Már nappal lehetett, ugyanis a bejárat felől erős fény áradt be. Fázósan magamra húztam az állatbőrt, amivel betakartak, és visszacsuktam a szememet. Jól esett volna még aludni egy kicsit, de tudtam, hogy nincs vesztegetni való időnk. Még vettem egy mély levegőt, aztán felültem.
Nem volt rajtam ruha, ezért eltakartam magam, és körbejártam a sátrat, hátha valahol megtalálom az ágyékkötőmet, és az ékszereimet.
- A ruhádat a fekhelyed mellett találod – szólalt meg egy dallamos hang, mire összerezzentem.
A sátor másik végében egy fiatal férfi ácsorgott. Fura, hogy eddig nem vettem észre. Hosszú fekete haját szabadon hagyta. Arca fiatal volt, és finomvonású. Sosem gondoltam volna, hogy azt mondom egy férfira, hogy szép, de most mégis megteszem, hiszen ő kifejezetten szép volt.
- Köszönöm – motyogtam zavartan, és visszasomfordáltam a helyemre, ahol valami furcsa fakózöld köntöst találtam, meg egy csizmát, meg valami fehér izét.
- Először a fehér alsóruhát öltsd magadra. Aztán a nadrágot, aztán a kaftánt, és legvégül a csizmát – segített ki az ismeretlen férfi.
Követtem az utasításait, kínosan ügyelve rá, hogy takarjam magam. Fura egy ruha volt, de kényelmes, és mindenekelőtt meleg.
- Egész jól áll – jegyezte meg a férfi, miközben közelebb lépett. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam neked, Egyiptom Fia. Az én nevem Kékszemű Kusid, a Mágiahasználó – azzal maghajolt. – Én vagyok a Keve Törzs vezére. Öröm számomra, hogy a kilenc vezér közül engem ért a megtiszteltetés, hogy először vethettem rád pillantást.
- Én is örülök – emeltem fel a kezem üdvözlésképpen.
- Hamarosan útnak indulunk – folytatta a vezér, és a sátor bejárata felé pillantott. – A nép már készülődik, hogy elvigyünk téged a fejedelemhez.
- Hol vannak a barátaim? – kérdeztem, mert hirtelen eszembe jutott, hogy ezidáig teljesen megfeledkeztem a többiekről.
- Ne félj! – mosolygott Kusid. – Az asszonyok ellátták őket is. Kaptak ételt, és meleg ruhát. E pár nap alatt sikerült kiheverniük az utazást.
- Mi? – hökkentem meg. Azt mondta pár nap. Remélem, csak félrehallottam. – Milyen pár nap?
- Amíg aludtál, uram – mosolygott a nomád, majd kétségbeesett arcomat látva hozzáfogott a magyarázathoz. – Amikor megérkeztetek, nagyon rossz állapotban voltál. Sáfély megitatott gyógyfőzetével, s annak segítségével gyógyultál, de ehhez az kellett, hogy aludj. Négy napra volt szükséged, hogy felépülj.
- Négy nap? – sápadtam el. – Ilyen sokat még sosem aludtam folyamatosan.
- Ne aggódj! – Kusid vezér közelebb lépett hozzám, és kezét barátságosan a vállamra tette. – Még nem futottunk ki az időből. Itt, a hegyek oltalmát élvezve, nem kell tartanunk Yaisa király támadásától.
- Ne haragudj, amiért félbeszakítalak, de mikor láthatom a barátaimat? – törtem a lényegre.
- Akár most rögtön – felelt a férfi mosolyogva, aztán finoman tolni kezdett a kijárat felé.
Odakint hihetetlen látvány fogadott: egy kisebb völgy kellős közepén álltunk. Körülöttünk mindenfelé olyan sátrak álltak, mint amelyikből épp kijöttünk. A sátrak körül emberek nyüzsögtek. Mind szép volt, és erős. Fekete hajukat tépázta a fel-feltámadó hideg szél. Körös-körül tüzek égtek, melyek körül asszonyok és gyermekek melegedtek. A minket körülvevő hegyek barátságtalanul magasodtak fölénk, de most valahogy nem aggasztottak.
- Thotmesz! – szaladt hozzám, egy lány, és átölelte a nyakamat.
- Cissy! – kiáltottam föl, és viszonoztam az ölelést, majd mikor szétváltunk jobban szemügyre vettem azt a különös ruhát, amit viselt. Első pillantásra ugyan olyan volt, mint amit én is magamra öltöttem, csak a színe volt eltérő: az ő kaftánja sárga volt.
- Jobban érzed magad? – kérdezte.
- Sokkal – feleltem mosolyogva. – Jól áll neked ez a ruha.
- Köszi – nevetett. – Neked is jól áll.
Hirtelen egy újabb ismerős lépett oda hozzánk, mégpedig Hajna, nyomában egy furcsa kinézetű öregemberrel. A férfi fekete bajusza egészen a mellkasáig lelógott. Testét vastag, állatszőrrel szegélyezett, és állatkarmokkal teleaggatott köpeny fedte. Egyik kezében szörnyfejet formázó végű botot, a másikban egy kerek, tollakkal díszített dobot tartott.
- Üdvözöllek Hajna - köszöntem rá a lányra, aztán a férfihoz fordultam. – És téged is üdvözöllek.
- Üdvözlet neked, Egyiptom Hős Fia – hajolt meg a férfi olyan mélyen, hogy orra a földet súrolta. – Az istenek akarták, hogy mi akadjunk rád. Az én nevem Edömér.
- Örülök – biccentettem.
- Megtisztelnél vele, ha eljönnél a sátramba, és mesélnél arról a földről, ahonnan küldtek téged, hogy megsegíts minket.
- Edömér uram – szólt rá a táltosra Kusid vezér, és összeráncolta szép ívű szemöldökét. – Most nem érünk rá erre. Inkább szedd össze holmidat, hogy minél előbb útnak indulhassunk.
- Ez talán fontosabb, mint hinnéd – jegyezte meg csendesen a táltos.
Kusid vezér vagy nem hallotta az idős férfi szavait, vagy csak nem óhajtott reagálni rá, mert hirtelen hátrafordult, és elkiáltotta magát: - Netetoir! Gyere csak ide, Thotmesz barátunk felébredt!
Hirtelen patadobogás hallatszott, aztán a következő pillanatban az egyik sátor mögül előbukkant a kentaur. Netetoir gesztenyebarna arcán széles mosoly jelent meg, ahogy megpillantott engem.
- Azt hittük, már sosem akarsz fölébredni – nevetett.
- Ne is mondj ilyeneket, Netetoir - így Hajna. – Thotmesz nélkül semmi esélyünk a túlélésre.
- Tényleg – fordultam Kusidhoz -, elárulnátok, hogy miért vagyok én ennyire fontos?
- A jóslat szerinte egy Egyiptomból jövő fiúcska fog minket megmenteni – adta meg a választ, amit már eddig is ezerszer hallottam, a táltos.
- Te leszel az, aki összefogod a népeket, hogy Yaisa ellen harcba szállhassunk. – szólt közbe Kusid vezér.
- És ehhez miért kellek pont én? – kérdeztem tovább enyhe gúnnyal a hangomban. – Talán nem tudok követeket küldeni egymáshoz, hogy megbeszéljétek?
- Ez nem ilyen egyszerű – rázta a fejét Edömér.
- Hát akkor? – kérdeztem vissza pimaszul, ugyanis kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Mit kell csinálnom, ami annyira bonyolult, hogy nélkülem nem is tudjátok megoldani.
- Ezt egyelőre még a jövő homálya fedi – szólalt meg váratlanul szigorú hangon Kusid. Láthatóan bosszantotta a szemtelenségem. – De most már elég a kérdezősködésből –csapta össze a tenyerét. – Hamarosan összeszedjük a jurtákat, és útnak indulunk. Nem vagyunk ugyan elkésve, de nem bízhatjuk el magunkat. Minél előbb el kell vigyünk téged Törtel vezérhez. Addig is javaslom, hogy egyetek valamit, mert csak éjjel állunk meg. – Azzal sarkon fordult, és egy fiatal, barnahajú fiúhoz ment, akivel valami nagyon fontos dologról kezdtek sutyorogni.
Úgy éreztem, az első benyomás, amit Kusid vezérre tettem, nem volt éppen fenomenális.
- Gyere, Hajna, nekünk is sok dolgunk van még – intette magához a lányt Edömér. – Majd út közben beszélgethetsz a barátaiddal.
- Ahogy kívánod – bólintott a lány, majd a táltos nyomában elindultak, mi pedig hármasban maradtunk.
- Hol van Shakgul és Groslag? – kérdeztem.
- A felderítőkkel mentek – válaszolt Netetoir. – Néhányan előre mentek, hogy biztosítsák az utat. Ez itt a nomádoknál mindig így szokás, és most különösen ügyelnek a biztonságra, hiszen most itt vagy te is.
- Nem túlzás ez egy kicsit? – húztam el a számat. Már elég régóta úton vagyunk, és eddig még csak kétszer támadtak ránk. Egyszer Shakgulék egyszer pedig azok a másik orkok, de egyiküknek sem volt semmi köze Yaisához. Lehet, hogy a király még nem is tudja, hogy itt vagyok.
- Ebben reménykedünk mi is – bólintott a kentaur. – De sosem lehetünk elég elővigyázatosak. Ne feledd, Thotmesz, hogy Yaisa mindent elkövet majd azért, hogy félreállítson az útjából.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
