11.

Ügek és Hajna

            Hosszú napok és éjszakák teltek el, amikor nagyon furcsa dolog történt. Még soha nem láttam ilyen jelenséget a saját szememmel, s akik beszéltek róla, azoknak sem hittem el, hogy létezik.

            Egy különösen hideg délutánon történt, hogy hirtelen valami fehér, hideg izé kezdett hullani az égből.

-         Ez csak hó, te lökött! – torkolt le Cissy, amikor az első rám hulló hó miatt rémülten felkiáltottam.

-         De hideg! – feleltem.

-         Igen, a hó hideg szokott lenni – mosolygott rám Netetoir. – Nálatok, Egyiptomban nem szokott ilyen esni?

Megráztam a fejemet.

-         Mi az az Egyiptom? – kérdezte Shakgul.

-         Az egy távoli föld – válaszolt a kentaur. – Thotmesz onnan jött.

-         És az merre van?

-         Nagyon-nagyon messze, Shakgul – tette az ork vállára a kezét Netetoir. – Senki sem tudja pontosan, hogy hol. Cissy is ugyanarról a helyről jött, csak egy másik időből.

-         Mi?

-         Ezt nagyon bonyolult lenne elmagyarázni.

-         Legalábbis Thotmesz azt hiszi… - vágott közbe Cissy.

-         Hé! – mordultam föl. – Ha még ezek után és kételkedsz bennem, és esküszöm…

-         Elég legyen! – lépett közbe a kentaur, mielőtt még elszabadultak volna az indulatok.

Ennyi éppen elég is volt, ahhoz, hogy észbe kapjunk.

-         Halljátok ezt? – mordult fel Groslag.

Egy darabig füleltünk, majd:

-         Én nem hallok semmit! – szólalt meg Cissy.

-         Én hallom – húztam ki magam büszkén. – Olyan, mint a patadobogás.

-         Mert az is – bólintott Netetoir. – És én már látom is a gazdáját.

Mi, többiek hiába nyújtogattuk a nyakunkat, erőltettük a szemünket, nem láttunk semmi egyebet egy fekete kis pontnál a távolban.

-         Egy lovas az – magyarázta a kentaur. – Úgy látom, egyedül van. Nomád férfi.

-         Jó szemed van – jegyeztem meg elismerően. Én még csak azt láttam, hogy valami jön felénk, de semmi egyebet nem tudtam kivenni.

-         Szerintetek mi legyen? – kérdezte Cissy. – Várjuk meg, hátha útba igazít minket, vagy menjünk tovább?

-         Szerintem várjunk – javasolta Netetoir.

-         Inkább menjünk – így Shakgul. – Lehet, hogy ellenség.

-         Egy nomád? Ugyan már! – rázta a fejét a kentaur. – A nomádok nem támadnak ok nélkül semmire.

-         Én úgy tudtam, hogy a nomádok egész sereggel járnak. Sosincsenek egyedül – hümmögött Groslag.

-         Te mit mondasz, Thotmesz? – nézett rám Netetoir.

-         Nem is tudom – ráncoltam a homlokomat. – Talán az lenne a legjobb, ha továbbmennénk.

Mivel a többség úgy határozott, hogy tovább kell mennünk, nem vártuk meg a lovast. Folytattuk az utat Észak felé.

            A hó egyre jobban esett, s már az orrunkig is alig láttunk. Cissyvel megfogtuk egymás kezét, nehogy valamelyikünk elkallódjon. Fáztam, de ezúttal nem voltam egyedül a kellemetlenséggel. A lány és az orkok is összébb húzták magukat. Egyedül Netetoir volt az, aki töretlenül haladt előre.

            - Álljunk meg! – kiáltottam előre, amikor már úgy éreztem, hogy nem bírok tovább menni. Fáradt voltam, a lábam már fájt a hidegtől, és a torkomat is marta minden egyes levegővétel.

- Mi a baj, fiú? – torpant meg Netetoir.

- Nem tudok tovább menni – nyögtem fájdalmasan. – Maradjunk itt éjszakára!

- Nem lehet – rázta meg a fejét vezetőnk. – Itt nem állhatunk meg.

- De miért nem? – nyafogtam.

- Azért, mert amott áll egy kunyhó.

- Mi? – élénkültem fel, ám hiába erőlködtem, nem láttam semmit.

- Már nincs messze.

- Én nem megyek tovább!

- Thotmesz! – szólt rám Cissy. – Ne legyél már ilyen nyámnyila! Netetoir azt mondta, pár perc és ott vagyunk.

- Pár perc? – kiáltottam hisztérikusan, és éreztem, hogy erőt vesz rajtam a gyengeség. – Én egy lépést sem bírok tovább menni.

            Mindenki engem bámult, és én legszívesebben mindegyikőjüket megkorbácsoltattam volna. Mit nem lehet azon megérteni, hogy elfáradtam? Persze, ők nem fáznak ennyire, és a lábuk sem fáj, hiszen olyan vastag izé van a lábukon. Az én sarum viszont egyáltalán nem véd a hidegtől. Nem mintha az ágyékkötő olyan jó lenne ellene…

-         Na, jó! – sóhajtott a kentaur. – Most az egyszer fölülhetsz a hátamra. De jegyezd meg, hogy senki nem lovagolhat kentauron. Téged sem engedlek többet – aztán a nagyobb orkhoz szólt: - Shakgul, kérlek, ültesd a hátamra a fiút.

Az ork halkan kuncogott, aztán lapátkezével benyúlt a hónom alá, és egy könnyed mozdulattal a magasba emelt. Egy pillanattal később már a kentaur hátán találtam magam.

-         Remélem, lovagolni azért tudsz – jegyezte meg rosszmájúan Netetoir, azzal sietős léptekkel elindult, a többiek pedig szinte futva követték.

-         Persze, hogy tudok lovagolni – motyogtam sértődötten. – herceg vagyok.

A kentaur vagy nem hallotta, vagy egyszerűen nem akart reagálni, mert nem válaszolt.

            Hamarosan én is megláttam a kunyhót, amiről beszélt. Első pillantásra elég elhagyatottnak és kicsinek tűnt, s amint közelebb értünk hozzá, még kisebbnek, és még elhagyatottabbnak. A hó már félig belepte, gallyakból és sárból összeeszkábált falán akkora lyukak tátongtak, hogy egy vékonyabb gyermek befért volna rajta. Az ajtó teljes egészében hiányzott, és bepillantást nyerhettünk üres belsejébe.

            Netetoir minden kedvesség és udvariasság nélkül leparancsolt a hátáról, én pedig lassan, óvatosan lemásztam róla.

Mire beértem a kunyhóba, már Cissy és a két megtermett ork bepasszírozták magukat. A kentaur volt az utolsó. Belülről még szűkebb volt a hely, mint amilyennek kívülről látszott, de mégis sikerült valahogy elférnünk.

A lány előszedte a hátizsákjából azt a kevés ételt, ami megmaradt, és szétosztotta közöttünk. Gyorsan befaltam a magam adagját, aztán próbáltam valami kényelmes pózba kerülni, amiben szundíthatnék egyet. Végül Cissy ölébe hajtottam a fejemet, és reménykedtem benne, hogy nem robban ki újabb vita. Tévedtem:

- Te… – hörögte vészjóslóan.

- Valami baj van, hölgyem? – kérdeztem vigyorogva.

- Miért kell pont énrám tehénkedned? – tajtékzott.

- Hmm… nem is tudom – tettettem a gondolkodást. – talán azért mert meleg vagy és puha.

- Én is szeretnék aludni – sziszegte a lány. – És nem valami kényelmes, ha közben a fejed rajtam van.

- Bocsáss meg – nevettem, majd fölemeltem a fejem, és hagytam, hogy ő is kényelembe helyezze magát. Miután ez megtörtént, odabújtam hozzá.

- Így egy fokkal jobb, de azért még nem tökéletes – dörmögte.

Nem feleltem, csak kuncogtam. Lehunytam a szemem, és egy darabig hallgattam, ahogy az orkok azon civakodnak, hogy ki aludjon a falon tátongó rés mellett. A végkimenetelt már nem sikerült megtudnom, mert még előtte elnyomott az álom.

            Arra eszméltem, hogy Cissy rázza a vállamat, de úgy, mint aki megőrült.

-         Mi van? – morogtam ingerülten.

-         A lovas – felelte a lány, és annak ellenére, hogy már régen ébren voltam, tovább rázott.

-         Mi van vele?

-         A nyomunkban van. Ha nem sietünk, ideér.

Fura volt, de nem nyugtalanított a dolog. Egy pillanatra elgondolkoztam, és eszembe jutott, hogy miért: ő egyedül van, mi pedig öten, ráadásul az ötből kettő ork, egy pedig kentaur.

            Nem mondtam ki, amit gondolok, hanem nyújtóztam egyet, és lassan kimásztam az ürességtől kongó kunyhóból. A többiek már kint vártak rám.

-         És most, Egyiptom Fia? – kérdezte Netetoir, furcsa éllel a hangjában.

-         Most? – kérdeztem vissza kissé gunyorosan.

-         A lovas követett minket az éjszaka – magyarázta a kentaur. – Mit mondasz, továbbálljunk, vagy esetleg várjuk be?

-         Szerintem várjunk – bólintottam. – Ha ellenünk van, akkor sem tud mit tenni. Többen vagyunk, ráadásul erősebbek is.

-         Ne becsüld alá, kölyök – dörmögte Shakgul. – Lehet, hogy azért van egyedül, mert olyan erős, hogy nem kell tartania senkitől.

-         Igazad lehet – hümmögtem. – De nekem akkor sincs kedvem menekülni előle.

Ezzel el is dőlt. Ott maradtunk, én pedig örömmel elfogyasztottam a reggelimet. Egyedül Cissy volt feszültebb a szokottnál. Miután evett, felállt, és elindult.

-         Hová mész? – dörrent rá a nagyobb ork.

-         Sétálok egyet – vetette oda a lány, és már ment is.

Én is fölálltam, és utána indultam. A többiek kíváncsian pislogtak rám, de egy kacsintással elintéztem a dolgot.

Cissy valószínűleg nem vette észre, hogy követem, hiszen nem fordult hátra, csak ment nyugodtan, és közben nagyokat sóhajtott.

-         Mi a baj? – kérdeztem, amikor már nem bírtam tovább.

Cissy hirtelen hátra fordult, és halkan sikkantott.

-         Miért követtél?- kérdezte vádlón.

Megvontam a vállam, s aztán így szóltam: - Csak olyan furcsán viselkedtél a reggel, és gondoltam, utánad jövök.

            Cissy nem felelt. Közelebb léptem hozzá, és óvatosan megfogtam a kezét.

-         Mi a baj?

A lány sóhajtott egy mélyet, s csak azután felelt: - Álmodban sokat beszéltél.

- Miket mondtam? – kérdeztem, mivel én egyáltalán nem emlékeztem rá, sőt arra sem, hogy álmodtam volna.

- A bátyádhoz beszéltél…

- Tutanhamonhoz?

- Igen.

- És ezért vagy szomorú?

- Nem – rázta a fejét. – csak tudod, még mindig nem tudom elhinni, hogy olyan régen éltél, és…

- És?- kérdeztem, mert Cissy képtelen volt tovább mondani. 

- Arra gondoltam, hogy ha egyszer visszajutunk, nem fogunk soha többet találkozni. Azt hiszem, megkedveltelek.

-         Ez remek – motyogtam zavartan.

-         Én azt hiszem, hogy vissza kéne mennünk – váltott hirtelen témát Cissy. Szerencsére még épp időben, ugyanis valami akkora baromság készült kitörni a számon, hogy egész hátralevő életemben belepirulnék, ha eszembe jutna.

-          Rendben – bólintottam inkább, aztán elindultunk visszafelé.

A többiek már vártak ránk. Netetoir idegesen dobogott mellső patáival, s úgy figyelte a távolban egyre közeledő magányos lovast. Meglepődtem, hogy milyen gyorsan haladt. Úgy számítottam, hogy ha ilyen iramban közeledik továbbra is, talán egy fél óra alatt találkozunk.

Az idő feszült várakozással telt. Nem szóltunk egymáshoz, csak álltunk, és sétálgattunk, kisebb-nagyobb körökben letaposva az éjjel lehullott havat.

A lovas nem messze tőlünk megállította hátasát, majd egy könnyed mozdulattal leugrott róla. Igazi harcos lehetett. Magas volt, és izmos. Arca szigorú volt, de mégis volt benne valami szépség. Nem lehetett idősebb harminc évnél. Fekete haja szabadon csapkodta a vállát, orra alatt méretes bajuszt viselt. Kaftánt, és valami meleg, gazdagon hímzett köpenyt viselt. Oldalán kard csörgött.

Közelebb lépett hozzánk, aztán fél térdre ereszkedett, és mély hangján így szólt:

-         Üdvözöllek titeket. Már napok óta a nyomotokban vagyok. Már több, mint tíz éve járom a Pusztát, s remélem, végre megtaláltam azt, amit keresek.

-         Mit keresel ily régóta, nomádok fia? – kérdezte Netetoir.

-         Bölcs kentaur – fordult az előbb szólóhoz a nomád. – A ti népetek régóta barátja a miénknek. Úgy gondolom, benned megbízhatom, de az orkokban, és e két gyermekben nem vagyok igazán biztos.

-         Ne félj – emelte fel a kezét Netetoir. – Az orkok és a gyermekek jó barátaim. Ha bennem bízol, bízz bennük is!

-         Ahogy kívánod – biccentett a nomád, majd belekezdett. – Egy fiúgyermeket keresek, kiről egy ősi jóslat szól.

-         Egyiptom Fiát keresed? – szólt közbe a kentaur.

-         Igen.

Úgy éreztem eljött az idő, hogy én is megszólaljak.

-         Megtaláltad. Én vagyok Egyiptom Fia.

A nomád felpillantott, szemében csodálat tükröződött, száját eltátva bámult rám, aztán hirtelen észbe kapott, és a földig hajolt előttem.

- Óh, Egyiptom Fia, kit oly régóta keresek már, igazán nagy megtiszteltetés, hogy végre láthatlak.

- Állj fel! – parancsoltam szigorúnak szánt hangon, majd mikor megtette, rámosolyogtam: - Hívj Thotmesznek!

- Ahogy parancsolod, Egyiptom Fia, Thotmesz – motyogta zavartan a nomád. – Az én nevem Ügek. 

- És most mondd – folytattam, miután Ügek teljesítette a kérésemet -, miért kerestél engem?

- Azért, Egyiptom Fia, mert népem már ötven éve várja jöttedet. Engem választottak ama nemes feladatra, hogy rád találjak, mert nagyapám, Uros volt az, kinek nyila eltalálta Yaisa szívét. Azt a feladatot kaptam, hogy rád találjak, és épségben eljuttassalak a kilencedik vezér színe elé. – A nomád szeme hirtelen elhomályosult. – Még szinte gyermek voltam, amikor elindultam a keresésedre. Rengeteg vidéket és országot bejártam. Még a vámpírok, sőt a Farkasok területén is utánad kutattam. Csak az isteneknek köszönhetem, hogy éppen most tértem vissza a Pusztára.

- Óh – nyögtem ki, mivel értelmesebb nem jutott az eszembe. – Ez most már nagyon komoly.

- Bizony komoly dolog ez, uram – bólintott Ügek. – És most végre rád találtam. Ügek, a Kereső teljesítette a feladatát.

- Néped bizonyára hálával lesz irántad…- szóltam nagy komolyan. Mintha a bátyámat hallanám…

            Hamarosan ismét útnak indultunk. Rettenetesen fáztam, de már kezdtem hozzászokni ehhez az érzéshez. Most Ügek vezetett minket. Elől ment, hatalmas fekete lován, amely sokkalta nagyobb volt, mint amiket Egyiptomban láttam. Ügek után kissé lemaradva a két ork, az orkok után én és Cissy haladtunk. Netetoir volt a sereghajtó. Időnként megállt, szimatolt, a nyakát nyújtogatta, és idegesen prüszkölt.

-         Mi a baj? – kérdeztem tőle, amikor megálltunk pihenni.

-         Valamit érzek – felelt a kentaur. – Olyan, mintha valaki követne minket.

-         Szólnod kéne Ügeknek – javasoltam. – Lehet, hogy valóban követnek minket, és nem biztos, hogy jó lenne őket elvezetni a nomádokhoz.

-         Igazad van, Thotmesz – prüszkölt Netetoir -, de sietnünk kell. Ez nagyon fontos. Az lenne a legjobb, ha le tudnánk rázni ezeket az izéket.