10.

Shakgul kölyke

Arra ébredtem, hogy valami csiklandozza az arcomat, s amikor kinyitottam a szemem, már láttam is, hogy mi az. Történetesen annak a lánynak a haja, aki mellettem feküdt, és szorosan átölelt. Cissy békésen szunyókált mellettem az ágyban, és láthatóan őt egyáltalán nem zavarta, hogy nekem elzsibbadt a lábam. Először föl akartam ébreszteni, hogy másszon le rólam, de aztán meggondoltam magam. Nem akartam, hogy ismét veszekedjünk, különben is, sokkal aranyosabb, amikor alszik.

Ugyanabban a kis szobában voltunk, ahol előző este Aredhellel, vagyis az anyámmal. Most, a reggeli napfényben sokkal barátságosabbnak tűnt. Fölemeltem a fejem, és körülnéztem. Két másik ágy volt a miénk mellet. Ezeken a két ork hortyogott nagy serényen. Netetoir az ablaknál állt. Ahogy észrevett, felém fordul, és rám kacsintott. Visszamosolyogtam rá, aztán letettem a fejemet a párnára.

Végtelennek tűnt az a pár perc, amíg Cissy végre kinyitotta a szemét, és lekecmergett rólam.

-         Jó reggelt! – motyogta álmos hangon, és elmosolyodott.

-         Neked is jó reggelt – feleltem. – Kócos vagy.

-         Na, ne mondd! – vigyorgott. -  Fésülködés előtt általában kócos az ember. És nehogy azt hidd, hogy a te hajad különb!

Gyorsan lesimítottam az ég felé ágaskodó tincseimet, ám Cissy arcán megjelenő széles mosoly arról árulkodott, hogy nem jártam sikerrel. Én sem bírtam tovább, és elnevettem magam.

-         Na, mi ez a vihorászás? – mordult fel Shakgul, és nagyokat pislogva fölült az ágyában.

-         Jó reggelt! – köszöntem rá, aztán bocsánatkérően mosolyogtam.

-         Mindegy – dörmögte, aztán kimászott a paplan alól, és egy nagy nyújtózkodás közepette megropogtatta ízületeit. – Úgyis indulnunk kéne hamarosan.

-         Ebben igazad van – lépett közelebb a kentaur. – Már dél elmúlt.

-         MICSODA? – hördült fel Cissy. – Netetoir, miért nem ébresztettél föl minket?

-         Ennyi pihenőt még megengedhettünk magunknak – jött a felelet. – Viszont most már, ha úgyis mindenki fölkelt, akár tovább is állhatnánk.

Hamar összeszedelődzködtünk és megreggeliztünk a kocsmában. Shakgul éppen ki akarta fizetni a szállást és az ételt, ám akkor a tulajdonos közölte velünk, hogy Aredhel kisasszony előző este már kifizetett mindent. Magamban megköszöntem neki, és aztán kellemes melegséggel a szívemben folytattam az utat kísérőimmel.

A falu szélén találkoztunk Shakgul azon orkjával, akit itt hagyott őrködni, s mint később kiszedtem belőle, azért, mert a fickót évek óta üldözik a falusiak, mivel egyszer, éhínség idején kirabolta a hentesüzletüket.

A táj kietlen volt. A Kheled Khemen környékén álló kis fák levelei kifakultak, és az utca porát felkavarta a hideg északi szél. Az égen szürke felhők tornyosultak egymás hegyén-hátán, majd hamarosan az eső is eleredt. Összehúztam magamon a köpenyemet, aztán fázósan közelebb húzódtam Cissyhez.

- Mi van? – kérdezte mosolyogva.

- Fázom – feleltem.

- Te mindig fázol.

- Ha egyszer hideg van?

Cissy megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit.

            Ahogy haladtunk, egyre hidegebbre fordult az idő, és én már nosztalgiával gondoltam vissza az egyiptomi hőségre, és a vakító napfényre. A táj gyönyörű volt. Szememnek semmi nem szabott gátat. Se hegy, se domb, se fa, de még egy árva elhagyatott épület sem düledezett sehol. Hihetetlen messzeségekbe el lehetett látni, még az eső ellenére is. Most már tudtam, hogy miért tartják úgy, hogy a Pusztának nincs vége.

            Már hanyatlóban volt a nap, mikor végre Netetoir pihenőt engedélyezett nekünk. Mióta elhagytuk Kheled Khement, a kentaur vette át a vezetést, mert Shakgul már nem tudta az utat. Az ork egész életét a hegyekben töltötte, s csak ritkán merészkedett le a Nomádok Pusztájára. Azt mondta, néhány nap elteltével úgy érezte itt magát, mintha forogna vele az egész föld.

-         De hát a Föld valóban forog! – jegyezte meg halkan Cissy, mire mindnyájan elnevettük magunkat – Netetoirt kivéve.

-         Honnan szedsz ilyen hülyeségeket? – kérdeztem tőle a röhögéstől fuldokolva. – Mindenki tudja, hogy a föld nem forog.

-         De igenis forog – tette karba a kezét a lány. – De hogyan is érthetnéd meg, amikor legalább három ezer évvel előttem éltél?

-         És nem gondolod, hogy ha forogna, akkor már régen leszédültünk volna róla? – kérdeztem tudálékosan.

-         A fiúnak igaza van – szólt közbe Shakgul.

-         Az hiányzik még hogy forogjon – törölte meg a homlokát Groslag. 

-         Hagyjuk inkább – legyintett a lány.

Letelepedtünk ott, ahol voltunk. Nem lett volna értelme, hogy máshová menjünk, hiszen mindenhol egyforma volt a talaj, ráadásul itt nem találhattunk egy rejtett zugot sem, ahová bevackolhattuk volna magunkat éjszakára.

Szorosan összebújtunk Cissyvel, hogy melegen tartsuk egymást. Shakgul felajánlotta, hogy társulhatunk hozzá, de sajnos az orkok orrfacsaró bűzét nem szívesen szagolgatnám olyan közelről egy egész éjszakán át. Szerencsére a lány is ugyanezen a véleményen volt.

Éjjel egyszerre riadtunk fel. Valahonnan vérszomjas üvöltést hozott felénk a szél. Shakgul, és a másik két ork előrántották buzogányaikat, Netetoir felemelte íját, én pedig előrántottam a kardomat.

Eközben Cissy kotorászni kezdett.

-         Mit csinálsz? – sziszegtem oda.

-         Előkeresem a tőrömet – felelt ingerülten.

-         Miért nem tartod magadnál?

-         Mert nem túl kényelmes rajta feküdni.

Nem szóltam erre semmit. Ha valamikor, hát most valóban nem lett volna jó egy újabb veszekedés.

            Újból felhangzott az üvöltés, és utána még jó pár torokból ahhoz hasonlatos ocsmány csatakiáltás.

- Thotmesz, Cissy, gyertek ide a közelembe! – kiáltott oda hozzánk Netetoir.

Kézen fogtam a lányt, és szinte vakon botorkáltunk a hang irányába, egészen addig, amíg neki nem mentem a kentaur hátsójának.

-         Hé! – szólt rám a fenék tulajdonosa. – Jobb, ha attól távol tartod magadat!

-         Bocs! – morogtam bosszúsan, mivel nekem sem volt ínyemre a találkozás. – Elfelejtetted, hogy mi nem látunk olyan jól sötétben?

-         Nem. Éppen azért mondtam, hogy gyertek ide. Én, és az orkok kitűnően látunk a sötétben. Meg tudunk védeni titeket. Legalábbis nagyon remélem…

És ebben a pillanatban ismét felhangzott a csatakiáltás. Éreztem, hogy a kard megremeg a kezemben, és még erősebben szorítottam magamhoz Cissyt.

-         Ez Badrunt! – horkantott valahonnan a hátunk mögül Shakgul, és szemében gyilkos fény táncolt.

-         Ki az a Badrunt? – kérdeztem.

-         Én vagyok Badrunt – dörrent egy mély, vadállatias hang meglepően közelről. Mind felé fordultunk, és felemeltük fegyvereinket.

Egy hatalmasra termett, ocsmány ork magasodott fölénk. Még Shakgulnál is sokkal nagyobb volt. Hosszú haját lófarokba fogta, nyakában emberi, és állati fogakból alkotott láncot hordott. Fekete vászonnadrágját széles bőröv tartotta a derekán, izmoktól duzzadó felsőtestét viszont szabadon hagyta. Gondolom azért, hogy már messziről elijessze az ellenséget vadállati erejére utalva ezzel.

Igen, ilyen alaposan meg tudtam nézni, ugyanis nem voltunk egyedül. Rengeteg apróbb ork állt körül minket, s némelyikük fáklyával világított.

-         Shakgul, drága öcsém – kezdett bele mézes-mázosan Badrunt, és szeretetteljesen az említett ork felé lépett kitárt karokkal. – Mi szél hozott erre?

-         Tűnj el, Badrunt, dolgunk van – morogta Shakgul.

-          Óh – hümmögött a nagyobb ork, majd gonosz sárga szemét rám villantotta. – Ez itt az új kölyköd? – röhögött gúnyosan, szavait testvéréhez intézve.

-         Szállj le rólam, te moslékzabáló, ostoba disznó! – sziszegte Shakgul, és igyekezett a testével eltakarni engem és Cissyt.

Az idegen ork szavai sokáig visszhangzottak a fejemben. Mit érthetett azon, hogy én vagyok Shakgul új kölyke?

-         Ezért még nagyon megfizetsz! – röhögött Badrunt, és intett egyet a mellette álló orknak. Az közelebb lépett Shakgulhoz, és egy bottal képen vágta. Persze Shakgul már számított rá, ezért ugyanabban a pillanatban, amikor a kis ork fejbe vágta, ő ugyanezt tette vele, csak az volt a különbség, hogy annak feje nagyot koppant Badrunt sáros bakancsán. A fej nélküli test leengedte a botot, aztán eldőlt, és vérrel szennyezte be a Puszta földjét.

Az orkoknak több se kellett. Egyszerre vetették ránk magukat. Cissy rémülten kapaszkodott bele a karomba, én pedig összeszorított fogakkal vetettem bele magam a csatába.

Az elkövetkező pillanatok rettenetesek voltak. Csak fél karomat tudtam használni, mert a lány olyan erősen szorított, hogy nem tudtam szabadulni tőle. Talán jobb is volt így. Legalább meg tudtam védeni. A baj csak az volt, hogy bal kézzel nem bántam olyan jól a karddal…

Egy kis ork támadott ránk először. Alig volt magasabb nálam, de legalább kétszer olyan széles. Egy koszos pengéjű kést szorongatott, és azt próbálta belém szúrni. Elsőnek az arcomat vette célba, ám én egy jól sikerült kardcsapással kiütöttem a kezéből.

-         Anyádat, te kis taknyos! – dörögte, és mire újra felemelhettem volna a fegyveremet, úgy képen vágott, hogy felrepedt a szám.

Éreztem a vér sós ízét. Köptem egyet, és már támadtam, de az ork eltáncolt előlem. Az ütés elég nagy volt ahhoz, hogy forogjon velem a világ, így nem csoda, ha rosszul céloztam.

      Újból megpróbáltam lesújtani, s ezúttal sikerrel jártam, és lecsaptam a kezet, amely előzőleg megpofozott. Az ork keserves vinnyogást hallatott, majd összeszedte magát, és fröcsögve, a haragtól kidülledt szemmel rontott felém. Az sem zavarta, hogy fegyvertelen. Teljesen megőrülhetett a bosszúszomjtól, ugyanis gondolkodás nélkül felnyársalta magát az előreszegezett kardomba.

      A következő támadó Cissyt vette célba, de én egy gyors suhintással megszabadítottam a fejétől.

- Te megőrültél? – sikoltott kétségbeesetten a lány. – Majdnem engem találtál el.

- Bocsi – vigyorogtam önelégülten. – majd legközelebb vigyázok.

- Thotmesz! – hallottam valahonnan messziről Netetoir hangját. – A földre!

Engedelmeskedtem, és magammal rántottam a dühösen fújtató lányt is. Szerencsére elég gyors voltam. Éreztem, hogy valami elsuhan felettünk, és a következő pillanatban ránk dőlt egy nagy, hájas ork holtteste. Mellkasából Netetoir nyílvesszője állt ki.

A hulla iszonyatosan nehéz volt, de együtt sikerült kikecmeregnünk alóla, mielőtt még valaki ránk tapos.

Cissy kisöpört egy vörös tincset az arcából, majd a kezembe nyomta a kardot, amit emelőrúdként használtunk.

A küzdelem nem tartott túl sokáig, de ezen rövid idő alatt jó pár támadót megöltem vagy megsebeztem. Én magam is megsebesültem, de a csata hevében nem nagyon foglalkoztam vele. Féltem, de egyben örültem is, hogy végre megmutathatom Cissynek, hogy milyen fából faragtak.

Az orkok egyszer csak abbahagyták a támadást, és menekülőre fogták. Futás közben ocsmányabbnál ocsmányabb szitkokat vágtak a fejünkhöz, de a legtöbbször Shakgul neve, vagy az „anyátok” szó hangzott el.

-         Szép volt, fiú! – veregetett hátba Netetoir. – Nem néztem volna ki egy ilyen vékony embergyerekből, hogy ennyi orkot leterít. Ráadásul volt, amelyikkőjüket bal kézzel.

-         Köszönöm – motyogtam, majd rögtön fölszisszentem a fájdalomtól, amit a számon keletkezett seb okozott.

Sajnos nem a szám volt az egyetlen sérült. Dregkap torkából egy fekete kés ált ki. Az ork üveges szemei a semmibe meredtek. Shakgul, és Groslag ott guggoltak mellette, és mormoltak valami imát, amiből egyedül Gorgaya nevét értettem.

-         Jó barát volt – sóhajtott Shakgul, amikor fölállt. Arca mély bánatot tükrözött. – Megérdemli, hogy emeljünk neki egy sírhalmot.  

Keleten már világosodott az ég alja, mire végeztünk. Földet kapartunk össze, majd azt ráhordtuk a halott orkra. Néhány követ is sikerült kiforgatnunk a talajból, és azokkal díszítettük a sírt.

      Hosszú percekig álltunk fölötte, majd Shakgul így szólt:

-         Dregkap hősiesen harcolt, de Gorgaya akarta így, hogy meghaljon.

Ekkor elszorult a torkom. Tudtam, hogy ha nem hazudtam volna az orkoknak azt, hogy Gorgaya Küldöttje vagyok, nem jöttek volna velünk, és Dregkap még mindig élne és virulna.

-         Az én bűnöm, hogy meghalt – tört elő belőlem a sírás.

-         Nem igaz – lépett mellém Shakgul, és lapátkezét finoman a vállamra tette. – Gorgaya így akarta…

-         Hát épp ez az! – fakadtam ki. – Nem Gorgaya akarta. Nem ő akarta, hogy velem gyertek. Hazudtam nektek, mert féltem, hogy megöltök. Ezért mondtam, hogy én vagyok Gorgaya Küldöttje.

-         Hogy? – hördült fel a két ork egyszerre.

-         Te kis taknyos kölyök! – bődült fel Shakgul.

Éreztem, hogy az ork keze megszorul a vállamon, így hát szégyen-nem szégyen, kicsusszantam alóla, és futásnak eredtem. Üldözőm úgy csörtetett utánam, mint valami óriási szörnyeteg. Sajnos az ő lábai hosszabbak voltak az enyémnél, így hát hiába voltam gyors, hamar utolért. Mind a két kezével megragadott, és a magasba emelt.

Szőrös pofája meg-megrándult, ahogy nézte értelmetlen szabadulási kísérleteimet. Végül megunta, és rám mordult, én pedig ijedtemben mozdulatlanná dermedtem.

Végtelennek tűnő másodpercekig farkasszemet néztem vele, majd láttam, hogy kivillantja az agyarait, de meglepetésemre vicsorgás helyett vigyorgást kaptam.

-         Te kis csibész! – röhögött. – Jól megtréfáltál minket!

-         Hogy? – kérdeztem halkan. Nem értettem, mire gondol, aztán megvilágosodtam: biztosan azt hiszi, hogy az iménti kijelentésem volt az a bizonyos tréfa. – Tényleg nem én vagyok Gorgaya Küldöttje.

-         Eh! – rázta meg a fejét az ork. – Nem erről van szó. – Azzal letett a földre. – Ez hosszú történet, de ha érdekel, elmesélem.

-         Majd elmeséled, Shakgul – szólt közbe Netetoir. – De én azt mondom, ne itt. Hagyjuk a holtakat!

Hallgattunk a kentaurra. Fölkerekedtünk, és sietve továbbálltunk.  Jó egy órát gyalogoltunk, mire megfelelő távolságra kerültünk a csata színhelyétől. Szerencsénkre egy kis bokor éppen ott árválkodott, így hát más vendéglátónk nem lévén, letelepedtünk melléje.

-         Shakgul - fordultam a nagydarab orkhoz. -  Mondd, amikor megtudtad, hogy hazudtam, miért nem…

-         Fenekeltelek el jó alaposan? – kérdezte az.

Én nem éppen erre gondoltam, de azért bólintottam. Shakgul vett egy mély levegőt, aztán belekezdett:

-         Jól van. Kezdem a legelején. A hegyek között élt a törzsünk, s csak néha jöttünk le a Pusztára, hogy üzleteljünk a nomádokkal, vagy más erre járókkal. Badrunt a bátyám, egész gyerekkoromat megkeserítette. Rengetegszer megalázott a többi ork előtt, de egy idő múltán már nem is vettem magamra az otromba sértéseit. Neki köszönhetem, hogy a többiek kiközösítettek. Csak két barátom volt: Groslag és Dregkap.

Mindig is különcnek számítottunk, de jól megvoltunk egymással. Jártuk az erdőt, a hegyeket, a Pusztát, és boldogok voltunk.

Ez idő alatt Badrunt megölte a törzs vezetőjét, és a helyébe lépett. Fogadalmat tett, hogy olyan erős sereget kovácsol a férfiakból, hogy soha többé nem kell majd az orkoknak a hegyekben bujkálniuk. A többiek persze rögtön az oldalára álltak, és onnantól kezdve fosztogatták a Pusztán élő emberek falvait.

Egyszer történt, hogy útjaink keresztezték egymást, és szemtanúi voltunk, ahogy bátyám és a csürhéje lerohannak egy falut. Tudtuk, hogy nem sokat érnénk velük szemben, de mégis úgy határoztuk, hogy közbeavatkozunk.

Badrunt épp egy embergyerekkel akart végezni, amikor rábukkantam. Gondolkodás nélkül rá vetettem magam, és hosszú percekig harcoltam vele. A gyerek eközben vissza akart rohanni az anyjához, és amikor Badrunt ezt észrevette, letaszított magáról, és rátámadt a közelben álló, a gyermeke életéért rimánkodó asszonyra.

Sajnos nem voltam elég gyors, ezért az a vadállat legyilkolta a kisfiú előtt. Először nem tudtam, hogy mit tegyek, de aztán hirtelen eszembe villant valami, úgyhogy felkaptam a kölyköt, és elrohantam vele.