Az idegenek egy oldalon ültek, így mi a másik oldalt foglaltuk el. Be kell vallanom, örültem, hogy a két erős ork és Netetoir is velünk van, mert valami furcsa szorongás kerített hatalmába.

-         Köszönjük a meghívást, Aredhel kisasszony! – köszöntötte udvariasan, ám egy kissé gyanakvóan Netetoir a nőt.

Most, hogy ilyen közel kerültem hozzá, volt lehetőségem alaposabban is szemügyre venni. Vékony, magas teremtés volt. Arcát sötét bordó, finom anyagból szőtt csuklya takarta. Csak keskeny állát, és szép száját engedte látnom. Bőre szinte már betegesen fehér volt, s a csuklya alól göndör hajtincsek hullottak alá. Ekkor eszembe jutott, hogy amikor először beléptünk ide, még nem fedte semmi az arcát. Vajon most miért titkolózik?

-         Én köszönöm, hogy elfogadtátok – csendült a nő hangja, és én éreztem, hogy belül megremegek. – Nagy megtiszteltetés, hogy egy asztalnál ülhetünk egy ilyen különös társasággal.

-         Óh, hát mi csak átutazóban vagyunk erre – dörmögte Shakgul, és biztosra vettem, hogy az arcán megjelenő sötét foltok ugyanazt jelentik, mint az embereknél a pirosak.

-         És merrefelé tartotok, ha megkérdezhetem? – folytatta a kíváncsiskodást Aredhel.

-         Még nem döntöttük el – válaszolt a gondolkodó ork helyett Cissy.

-         Értem – mosolygott a nő, majd hozzám fordult: - És te, fiatal úr, merről jöttél? Ne vedd sértésnek, de még sohasem találkoztam hozzád hasonlóval.

Ekkor hatalmas gombócot éreztem a torkomban. Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és bámultam a nőt, aki halkan kuncogott rajtam.

-         Nem kell szégyenlősködnöd – búgta, aztán megfogta a kezemet.

Megremegtem. A keze egyszerre volt forró, mint a tűz, és hideg, mint az éjszaka a sivatagban. Hirtelen furcsa emlékképek jelentek meg a szemem előtt. Láttam a bátyámat gyermekként, és úgy, ahogy halálom előtt utoljára láttam, láttam apánkat, Tutanhamon anyját, a testvéreinket, a palotát, és végül egy nőt, akit nem tudtam beazonosítani. Hiába kutattam emlékeim között, nem tudtam, hogy ki az. Rongyos ruhát viselt, arcán kétségbeesés ült. Egy csecsemőt szorongatott a karjában, és beszélt valakivel. Dühös volt és félt. A gyerek sírva fakadt. Ő szorosabban ölelte magához, de a kiabálást nem hagyta abba…

-         Szegény, kisfiú, szegény árva gyermek…

Kinyitottam a szemem. Egy szobában voltam, és lentről, a padló alól hallatszott a kocsma zaja. Kényelmes ágyban feküdtem, betakarva, ékszereim és ruháim egy széken az ágyam mellett. Felültem, és megpillantottam a mellettem ülő Aredhelt.

-         Ne sírj, kicsim – búgta, és átölelt.

Megtöröltem a szememet, és nem kis meglepetésemre könnyeket tapintottam. Nem emlékeztem, hogy kerültem ide, és hogy miért ez a nő van mellettem. És a legfőbb kérdés: miért beszél úgy velem, mint egy kisgyerekkel?

-         Miért…

-         Csitt! – kuncogott halkan, és kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

-         De… De hát miért… mi történt? – böktem ki nagy nehezen. Teljesen össze voltam zavarodva. 

-         Elájultál az asztalnál – magyarázta Aredhel, és megsimogatta az arcomat. – Biztosan a kimerültségtől. Régen útón vagy már.

-         Hol vannak a barátaim?

-         Még lent a kocsmában. De te ne félj, én itt maradok veled. Majd ők is följönnek, ha elfáradtak.

Aredhel kedvesen elmosolyodott, aztán lágyan visszafektetett az ágyba, és betakargatott.

-         Pihenj még egyet, kicsikém – szólt lágyan, és ismét megsimogatta az arcomat.

-         Miért bánsz így velem? – tettem fel a nagy kérdést.

Erre a nő elmosolyodott, és nyomott egy puszit a homlokomra.

-         Hát nem ismersz meg? – kérdezte.

Gondolkoztam, néztem őt, de hiába. Megráztam a fejem.

-         Hát persze, hogy nem emlékszel – rázta meg a fejét bánatosan, s láttam, hogy szeme sarkában apró könnycseppek csillognak. – Olyan kicsi voltál még, amikor utoljára a karomba zártalak.

Ekkor újra eszembe jutott az a nő a kisgyerekkel, és hirtelen belém nyilallt a felismerés. Tutanhamon mesélt róla, hogy valójában honnan származom…

-         Te vagy az anyám? – kérdeztem halkan.

-         Igen – mosolygott Aredhel, és újra átölelt. Éreztem, hogy a válla rázkódik a sírástól.

Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Valahol mindig is vágytam az anyai szeretetre, de most, hogy itt volt, egy kissé megrémültem. Furcsa és ismeretlen volt számomra.

-         Hogyan kerültél ide? – kérdeztem, mert kezdett kellemetlenné válni a helyzet, hogy ez a nő, aki valójában az anyám, engem ölelget, és közben zokog.

-         Ahogyan te, fiam – most fölemelte a fejét, és az arcomba nézett.

-         Meghaltál? – tátottam el a számat.

-         Igen – felelt Aredhel, vagyis anyám. – De nem számít. Csak az a fontos, hogy végre együtt lehetünk.

Megráztam a fejemet. Ez nekem túl sok volt. Nem tudtam, hogyan kéne viselkednem, és azt sem, hogy sírjak, vagy nevessek. Egyrészt örültem, hogy együtt lehetek a valódi anyámmal, aki minden jel szerint szeret engem, nem úgy, mint az, akit mindig is anyámnak hittem. Másrészt viszont szomorú voltam a halála miatt, és azért a rengeteg időért, amit elvesztegettünk.

-         Még a nevedet sem tudom – simított végig az arcomon anyám.

-         Thotmesz – feleltem.

-         Szép név – mosolygott. – Illik hozzád. És mesélj, mi történt veled ennyi év alatt?

-         Nem is tudom, hol kezdjem – gondolkoztam. – A bátyám elmesélte, hogy…

-         A bátyád? – vonta fel szép ívű szemöldökét Aredhel.

-         Igen, Tutanhamon a bátyám – magyaráztam. – De csak félig. Tudod, apám idősebb fia.

-         Igen, őrá emlékszem – mosolyodott el anya. – Szóval, mit mesélt neked a bátyád?

-         Azt, hogy hogyan kerültem a királyi palotába. Apánk, megtiltotta neki, hogy ha ő lesz a fáraó, akármilyen címet adjon nekem. De ő nem tartotta be a szavát, és nemrég kinevezett engem hercegnek.

-         Ez nagyszerű! Folytasd, kérlek!

-         Hát, ott nevelkedtem a palotában, együtt tanultam a bátyámmal. Öt éves voltam, amikor apánk meghalt, és onnantól kezdve Tutanhamon uralkodott. Ő akkor még csak kilenc éves volt, de szerencsére Horemheb és Ay sokat segítettek neki. Miután a bátyám kinevezett engem hercegnek, éjszaka valaki rám támadott, és utána már nem emlékszem. Itt ébredtem fel a Kentaurok Erdejében. Ott találkoztam Cissyvel, tudod, azzal a szép, vörös hajú lánnyal, és Netetoirral, a kentaurral.

-         És az orkok?

-         Ővelük csak néhány napja.

Arról nem meséltem neki, hogy voltaképpen miért is vagyok most itt. Nem akartam, hogy aggódjon miattam.

-         És te, anyám? – kérdeztem, a kíváncsiságtól lángoló arccal.

Aredhel elmosolyodott, megsimogatta az hajamat, s csak aztán válaszolt: - Régóta élek ezen a földön. Van egy gyönyörű kastélyom egy nagy erdőben. Szerintem te is élvezni fogod.

-         Mi? – hökkentem meg, aztán észbe kaptam, és bocsánatkérően pislogtam. – Ne haragudj, de hogy érted azt, hogy élvezni fogom?

-         Hát úgy, hogy hazajössz velem.

-         De én nem mehetek most veled – ráztam szomorúan a fejem.

-         És mégis miért nem? – Aredhel továbbra is mosolygott.

-         Mert a barátaimmal kell maradnom.

-         Óh – legyintett a nő. – Biztosan nem bánnák, ha egy kevés időt nálam töltenél.

-         Nem lehet – ráztam a fejem. Valahogy fájt ellent mondanom neki. Úgy éreztem, hogy hirtelen elnehezülök. Másra sem vágytam, mint hogy vele menjek, és pihenjek. Nyugalmat akartam és az anyámat. Semmi kedvem nem volt Cissyvel, Netetoirral és az orkokkal rohangálni a nomádok után. De mindezek ellenére mégis tartani akartam magam az ígéretemhez.

-         De hát miért nem? – Aredhel hangja megremegett, és arcán kétségbeesés és bánat jelent meg.

-         Mert velük kell mennem – nem bírtam tovább, előtörtek a könnyeim.

-         Jaj, kicsikém! – ölelt át szeretetteljesen anyám, aztán lassan ringatott, mint egy kisdedet. – Ne sírj, ne sírj! Itt vagyok, és vigyázok rád… Ha nem akarsz velük menni, akkor velem maradhatsz.

-         Muszáj – nyögtem ki nagy nehezen. – Ígéretet tettem.

Anyám eltolt magától, de a vállamat nem eresztette, és mélyen a szemembe nézett. Láttam, hogy ő is sír, de aztán vett egy mély levegőt, és szája mosolyra húzódott.

-         Ha így gondolod, az is jó – szólt. – Látom, már majdnem férfi vagy. Ha a szavadat állod, büszke lehetek rád. És ígérd meg, hogy nem árulod el senkinek, hogy ki vagyok!

-         De hát miért? – kérdeztem.

-         Ezt nem mondhatom el – mosolygott sejtelmesen. – De ezt mindenesetre tedd el!

Azzal benyúlt ruhái redői közé, és egy vékony láncot húzott elő, melyen egy apró vörös rózsát formázó medál lógott. A nyakamba akasztotta, s elcsodálkoztam, hogy milyen gyönyörű. El sem tudtam képzelni, hogy miként munkálták meg azt a kis követ ilyen aprólékosan.

-         Ez egy különleges nyakék – magyarázta anya. – Ha valami baj van, vagy meggondoltad magad, csak érintsd meg, koncentrálj rám nagyon erősen, és én már indulok is hozzád.

-         Köszönöm – motyogtam.

-         Ne köszönd – búgta Aredhel, aztán lágyan visszanyomott az ágyra. – Most aludj, kicsim, fáradt vagy- azzal homlokon csókolt, és én belezuhantam egy kellemes, nyugodt álomba.