9.

Aredhel

Biztos voltam benne, hogy Netetoirnak valami nagyon nincs ínyére, de ahányszor csak kérdeztem, mindig elterelte a szót. Valahogy az volt az érzésem, hogy velem van valami baja. De mégis hogyan változtassak rajta, amikor fogalmam sincs, hogy mi bántja. Furcsán viselkedett azóta, mióta találkoztunk az orkokkal. Persze, sejtem, hogy ez az oka, de azért mégiscsak szerettem volna, ha szívükből támogatnak.

Három napja voltunk úton. Cissy és a kentaur ritkán szóltak hozzám, de nekem sem volt valami csevegős kedvem. Shakgul, és két társa vezettek minket az erdő kacskaringós ösvényein, amit elmondásuk szerint az ő őseik tapostak ki évszázadokkal ezelőtt.

Mióta elindultunk, borongós idő volt, s gyakran esett az eső. A fák levelei elszíneződtek, és minden valahogy halványnak tetszett. Nem éreztem magam jól. Szerettem volna beszélni Cissyvel, de ő nem volt hajlandó szót váltani velem.

-         Mi bánt, uram? – kérdezte Shakgul egyik éjjel, mikor álmatlanul forgolódtam fekhelyemen. A megtermett ork mellettem guggolt, és kíváncsian pislogott rám.

A tűz hátulról világította meg roppant alakját, és így még félelmetesebbnek tűnt, mint máskor. Nem szívesen álltam volna ki ellene párbajban. Legalább ötször annyit nyomott, mint én, és állva majdhogynem olyan magas volt, mint Netetoir.

- Fáradt vagyok – válaszoltam.

- Akkor miért nem alszol? Nem kell tartanod semmitől. Groslag, és Dregkap felválta őrködnek. Semmi sem zavarhatja meg Gorgaya Küldöttjének nyugalmát.

- Nem tudok elaludni – vontam meg a vállam. Túlságosan sok minden van a fejemben.

            Shakgul értetlenül pislogott rám.

-         És, ha megkérdezhetem, mi céllal küldött Gorgaya?

Ekkor egy remek ötlet fogant meg a fejemben. Ha már ezeket a bestiákat sikerült magam mellé állítanom, nagy hasznomra, lehetnek még a valódi küldetésemben is.

-         Gorgaya azért küldött engem, hogy segítsem a nomádokat.

-         Valóban? – húzta résnyire a szemét az ork, és én éreztem, hogy elfehéredek. Már néztem, hogy merre menekülhetnék, ám akkor Shakgul elégedetten bólintott.

-         Rendben van – dörmögte. – Gorgaya igazságos istennő. Segíti a nomádokat.

-         Kérlek, hagyj most! – intettem, ahogy régen a bátyám, amikor elküldte az udvaroncokat. Csak egy hajszál választott el a lebukástól. Megfogadtam, hogy többé nem járatom ilyen bártan a számat.

-         Ahogy kívánod, uram – az ork biccentett, aztán nagy lassan felállt, és elvonult.

-         Még sosem éreztem magam ennyire magányosnak. Cissy és Netetoir egymás mellett feküdtek, és úgy tűnt, nagyon szépeket álmodnak. Gondoltam egyet, aztán felálltam, és én is odafészkeltem magam hozzájuk.

Valamikor hajnaltájt ébredtem fel. Éppen Shakgul volt a soros az őrködésben. Egy sziklán ült, és a felkelő napot bámulva dúdolgatott valami szomorú nótát. Fölkeltem, összehúztam magamon a köpenyemet, aztán az orkhoz léptem. Még így, ülve is sokkal magasabb volt, mint én. Kicsinek és gyengének éreztem magam mellette.

-         Szép jó reggelt! – köszönt rám, aztán folytatta a dúdolgatást.

Leültem mellé a sziklára, és hosszú percekig csak néztem az alattunk elterülő Pusztát a hajnali fényben. Aprónak látszó ködcsomók szálltak fel a földről, és az egész úgy nézett ki, mintha egy hatalmas tenger hömpölyögne ott lent.

-         Szép, igaz? – modult fel Shakgul.

-         Szép – válaszoltam csendesen.

-         Régen az egész Puszta a nomádoké volt – folytatta merengő hangon az ork, és láttam, hogy szemei elhomályosulnak. – Bizony, nagyon régen volt már az. Azok voltak ám a szép idők. Nagyapáink sokat meséltek róla, amikor még nem voltunk a hegyekbe kényszerítve. Persze akkor is szerettünk itt élni, de gyakran portyáztunk a Pusztán. A nomádok nem sajátították ki ezt a szép tájat. Megosztották a földjüket másokkal is, cserébe csak annyit kértek, hogy az ő szabadságuknak se szabjanak korlátot.

-         De akkor miért fosztogatták a Keleti Királyság falvait? – kérdeztem vissza.

-         Hát tudod, fiú – mosolygott Shakgul, s amúgy sem szép arca még jobban eltorzult -, a nomádok így élnek. Lovakat tenyésztenek, vágtatnak a pusztán, amit találnak élelmet, azt megeszik, de ha nem találnak semmit, akkor „kölcsönvesznek” egy kevés élelmet, ruhát meg értéket a falusiaktól. 

Nem elégedtem meg tökéletesen a válaszával, de nem tettem fel újabb kérdéseket. Most más gondok nyomták a lelkemet, s e gondjaimat senkivel sem tudtam megbeszélni.

Miután a többiek is felébredtek, gyorsan megreggeliztünk, és indultunk tovább. Az idő egyre nyirkosabb volt, és én már annyira fáztam, hogy kénytelen voltam elfogadni a Shakgul által felajánlott bűzös, mocskos állatbőr-mellényét is, amelyet gazdája nagylelkűen nyújtogatott felém. Persze a ruhadarab túlságosan nagy volt rám, de ez még hasznomra is vált, mert legalább a lábaimat is melegítette valamennyire.

Délfelé leértünk a hegyről, és egy különös kis faluban találtuk magunkat. A házak falai fából voltak, és az utcán lenge öltözetű, szőke hajú gyermekek szaladgáltak. Alaposan megbámultuk egymást. Talán életemben egyszer láttam szőke embert, és akkor is igencsak megijedtem tőle.

-         Ne maradj le, uram! – ragadta meg a karomat Shakgul. Szinte rohannom kellett, hogy ne essek el, ahogy húz maga után.

-         De hát miért? – kérdeztem vissza. – Hiszen nem tűnnek rossz embereknek.

-         Az igaz – morgott halkan az ork. – De te vagy Gorgaya Küldöttje. Elővigyázatosnak kell lennünk.

Shakgul ment elől, és engem maga után húzott a karomnál fogva, ami egy pár perc után kezdett fájdalmassá válni. Közvetlenül mögöttünk haladt Groslag, és őutána pedig jócskán lemaradva Netetoir, oldalán Cissyvel. A harmadik ork barátunk még valahol a falu határán lemaradt tőlünk, és én azóta sem láttam, és fogalmam sem volt mit csinál, és miért tűnt el. Amikor megkérdeztem ennek okát Shakgultól, ő csak annyit mondott, hogy nyugodjak meg, minden a legnagyobb rendben van.

Egy kissé ugyan gyanúsnak találtam a dolgot, de reménykedtem benne, hogy az orkok nem fognak saját istennőjük, és az ő „kiválasztottja” ellen fordulni.

Egy rozoga, ám a többihez képest igencsak nagy épület előtt álltunk meg. Az ajtó fölött egy cégér lógott, furcsa írásjelekkel, amelyeket sajnos nem tudtam elolvasni.

-         Hol vagyunk? – kérdeztem az orkot.

-         Ez itt Kheled Khemen kis kocsmája – kaptam meg a választ. – Nem a legjobb, de errefelé nagyon sok szerzet megfordul. Talán megtudunk valami érdekeset, ami segítségünkre lesz.

-         Rendben – bólintottam. – Menjünk.

Shakgul belökte az ajtót, mi pedig szépen egymás után beléptünk a füstös, alkoholszagú, vihogástól, beszélgetéstől hangos helyiségbe. Netetoirnak ugyan kissé le kellett hajolnia, hogy beférjen, de szerencsére végül mindenki épségben bejutott.

Úgy tűnt, senkit sem érdekel, hogy beléptünk, ami ugyan kissé megdöbbentett, mert hozzá voltam szokva, hogy megjelenésemre mindenhol felfigyelnek, de ezúttal örültem, hogy nem vesznek rólam tudomást. Félelmetes lények ücsörögtek néhány asztal mellett, és nekem nem nagyon lett volna ínyemre, ha megszólítanak. Közelebb húzódtam Netetoir és Cissy párosához, és úgy próbáltam felmérni a terepet.

Szinte minden fából készült. Talán egykor a padló is abból lehetett, mielőtt még a rengeteg kosz agyaghoz hasonlatos anyaggá nem préselődött a dübörgő lábak alatt. Az ajtóval szemben magas pult állt, amely mögött a fogadós serénykedett, hogy még azelőtt ki tudja szolgálni türelmetlenkedő vendégeit, mielőtt azok valami szörnyű dolgot cselekednének.

Megborzongtam. Voltak itt orkok, emberek, és más lények, amelyeket nem tudtam megnevezni. Volt, amelyiknek arca gyönyörű volt, alakja karcsú, és füle hegyes, mint egy sakálé. Voltak ugyancsak karcsú, ámde kevésbé szimpatikus emberféleségek is. Ezek fekete köpenyeikbe burkolózva ücsörögtek a kandallótól legtávolabb eső asztalnál, és ahogy beszélgettek, elő, elővillant két hegyes szemfoguk.

Ült közöttük egy nő. Gyönyörű volt. Hosszú, fekete haja csigákban omlott keblére, karcsú, fehér kezei elegánsan fogták a poharat, amelybe időnként belekortyolt. Arca fiatal volt, és szeme élénken csillogott. Amikor észrevette, hogy bámulom, egyszer csak felém fordult, és pajkosan rám kacsintott.

Éreztem, hogy elpirulok. Cissy hangosan köhintett egyet, és én megint zavarba jöttem. Felé fordultam, de nem szóltam semmit. A lány szemrehányó pillantást vetett rám, azután megrázta a fejét.

Shakgul végre talált egy üres asztalt, nem messze attól, ahol az a nő ült. Én közvetlenül az ork mellé ültem, Cissy pedig velem szemben foglalt helyet Groslag oldalán. Netetoir állva maradt. Ezen nem is csodálkoztam. Végtére is, egy kentaur nem tudna ülni egy olyan széken, amit embereknek terveztek. Sőt, szerintem egyáltalán nem tud ülni.

Egy fiatal, telt asszonyság lépett hozzánk, és koszos kötényébe törölt kézzel megkérdezte, hogy mit hozhat nekünk.

-         Fejenként két kupa sört nekem és a barátomnak, egy-egy pohár bort a fiúnak és a lánynak – adta le a rendelést Shakgul, aztán sokatmondóan Netetoirra pillantott.

-         Én egy pohár vizet kérek – szólt a kentaur.

-         Azonnal hozom – biccentett a nő, és aztán eloldalazott az asztalok között.

Ezután a két ork valami fura nyelven beszélgetésbe kezdett, mi hárman pedig csak ültünk, illetve Netetoir állt, és bámultunk.

Ránéztem Cissyre, és közben azért imádkoztam az istenekhez, hogy végre tudomást vegyen rólam. De úgy látszik, imám nem hallgattatott meg. A vörös hajú lány csak ült velem szemben, és szemei valami távoli helyet figyeltek a hátam mögött.

-         Cissy – szóltam halkan, ám úgy tűnt, a lány nem hajlandó meghallani, amit mondok. – Elárulnád végre, hogy mi bajotok van velem?

-         Bajunk? – vágott meglepődött képet, és kék szemei végre rám szegeződtek. – Nincs nekünk semmi bajunk veled.

-         Akkor meg miért nem szóltok hozzám?

-         Majd megbeszéljük. Jó? – Cissy hirtelen hadarni kezdett. – Teljesen elment az eszed?

-         Mi van? – emeltem fel a hangom.

-         Hé! – dörmögött közbe Shakgul. -  Nehogy itt balhézzatok! Nem azért vagyunk itt, hogy feltűnést keltsünk, hanem azért, hogy információhoz jussunk.

-         Igazad van – motyogtam bűnbánó hangon. Bevallom, ez nem kis erőfeszítésembe került, hiszen soha sem tudtam bocsánatot kérni.

Ezután egyikünk sem tudott mit szólni. A csend már-már kezdett igazán kínossá válni. Azon törtem a fejemet, hogy hogyan kezdeményezhetnék beszélgetést anélkül, hogy az megint veszekedésbe torkolljon.

Ám mielőtt akár egy hang is elhagyhatta volna a számat, egy magas, karcsú alak lépett az asztalunkhoz. Egyből felismertem. Egy volt azok közül, akik azt a különös nőt ülték körül. Fiatal férfi volt, komoly arcvonásokkal.

-         Köszöntöm az urakat, és a kisasszonyt! – szólt csengő hangon, és illedelmesen meghajolt. – Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Thedin, Aredhel kisasszony szolgálója.

-         Üdvözlet néked, Thedin – biccentett felé udvariaskodva Netetoir. – Mondd, uram, miben lehetünk a segítségedre?

-         Aredhel kisasszony szeretne titeket vendégül látni ezen az éjszakán – felelt a férfi. – Megtisztelnétek, ha átülnétek, a mi asztalunkhoz.

-         Még jó, hogy! – rikkantotta vidáman Groslag. – Ugye, kedves barátom, meghívtok minket némi itókára is?

-         Persze, uram – hajbókolt Thedin. – A vendégeink vagytok. Annyit isztok, amennyit akartok.

Valami nagyon gyanús volt, és nem csak nekem, de Cissynek is, hiszen, amikor találkozott a pillantásunk, egyértelműen kiolvastam a szeméből a kételkedést.

-         És ha nem veszed tolakodásnak – ráncolta a homlokát a kentaur -, minek köszönhetjük úrnőd vendégszeretetét?

-         Ezt majd ő maga elmondja – mosolygott bájosan Thedin, és udvariasan intett, hogy kövessük.

A pincérnő szerencsére éppen akkor ért oda hozzánk, és sietve a kezünkbe nyomta a poharakat. Kíváncsian beleszagoltam az enyémbe, és fintorogva eltoltam magamtól.

- Idd meg, fiú! Hátha megerősödsz tőle… - veregetett hátba Shakgul, de úgy, kis híján kiborult az italom, aztán röfögésszerű hahotába kezdett.

-         Elnézést! – köhintett Thedin.

-         Oh, persze, megyünk már – morogta mély hangján az ork, majd felálltunk az asztaltól, hogy aztán ismét leüljünk annál, ahol az a furcsa nő is ült.