***

-         Te, Shakgul, szerinted mennyit ér ez az izé?

-         Nemt’om, de úgy néz ki, tömör aranyból van.

-         De mi ez?

-         Biztos valami tünde ékszer.

-         De a kölyök nem tünde, nem hordhat tünde ékszereket.

-         Kussoljatok! Olyan hülyék vagytok, hogy azt se tudjátok, hogy a tündék nem hordanak aranyat?

-         Nem hordanak?

-         Nem biza!

-         Hát akkor ez a kölyök mi a fene? Nem tünde, nem nomád, nem déli…

-         Lehet, hogy valami félvér.

Nem akartam kinyitni a szemem. Azt akartam, hogy ez az egész csak egy rémálom legyen. Sajnos ezt én magam sem hittem, mert egy embernek nem szokott ennyire fájni mindene - legfőképpen a feje - az álmaiban.

-         Ébredj, kölyök! – dörrent rám egy kellemetlen hang, és ezzel egy időben, egy karmos, erős mancs ragadta meg a karomat, és durván álló helyzetbe rángatott.

Összeszorítottam a szemhéjamat, mivel még mindig nem kívántam tudomást venni a valóságról. Féltem, hogy amit meglátok, rosszabb lesz, amint amit pillanatnyilag el tudok képzelni.

Erősen koncentráltam, ám az arcomon csattanó hatalmas pofon arra késztetett, hogy végre „felébredjek”. Már készültem, hogy valami elképzelhetetlenül durva sértést vágok a fogva tartóm fejéhez, ám, amikor ránéztem, rögtön elfelejtettem, mit is akartam.

Egy hihetetlenül ocsmány pofával találtam szemközt magam. Első pillantásra egy torzszülött emberre gondoltam, de aztán inkább valamiféle állatnak, vagy démonnak véltem. Bőre sárgás volt, és fekete sörték meredeztek belőle mindenhonnan. Ahogy vigyorgott, megcsapott az irdatlanul büdös lehelete, és csorba fogsorának látványa sem tett túl jót gyermeki lelkemnek. Ezek után nem is csoda, hogy kétségbeesetten segítségért kiabáltam.

-         Kussolj már, te kis idióta! – röhögött a képembe.

-         Eressz el, különben…

-         Különben? – röhögött tovább a szörnyeteg. – Elmondom neked, mi lesz, ha nem fogod be a szádat. Úgy orrba tenyerellek, hogy a szemgolyóid a füleden jönnek ki.

Erre inkább nem válaszoltam. Úgy véltem, jobb, ha inkább fölmérem a terepet, és megpróbálok valami használható fegyver után nézni. Ekkor vettem észre, hogy az az ocsmányság nincs egyedül. Néhány lépésre tőlünk, két magasra nőtt, izomkolosszus állt, és megvetően vigyorogtak felém. Ők is legalább olyan rondák voltak, mint az, amelyik a karomat szorította.

Azon gondolkoztam, hogy vajon melyikünk agyveleje loccsanna ki előbb, ha lefejelném, de akkor megrázott, és durván leültetett a koszos szalmazsákra, amin nem sokkal korábban ájultan feküdtem.

-         Ki vagy te, kölyök? – hörögte.

Dühös voltam, de közben rettenetesen féltem. Nem tudtam, mit is válaszolhatnék. Természetesen nem azzal volt a gond, hogy esetleg elfelejtettem a nevemet. Egyszerűen csak nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne ezeknek az izéknek bármit is elárulni magamról.

-         Nem látszik? – kérdeztem végül. Minden lelki erőmre szükségem volt ahhoz, hogy hangom elég dacosan csengjen. – Egy gyerek.

-         Ezt én is látom, ostoba! – sziszegte, aztán finoman lábszáron rúgott, én pedig nagyot nyekkentem.

-         Óh, nézzenek oda – röhögött közbe a hátul álló egyik valami. – Nem vagy valami erős legény.

-         Mit akartok tőlem? – igyekeztem határozottnak tűnni, de hangom cincogása nem sokat segített rajtam.

-         Az attól függ, hogy ki vagy – az előttem álló vetett egy pillantást a társaira, aztán folytatta: - Ha valami királycsemete vagy, váltságdíjat kérünk érted, ha nemes vagy, akkor is, de ha csak egy közönséges paraszt, akkor kibelezünk, és jól lakunk belőled.

Elfehéredtem. Valahogy ebben a pillanatban nem kívántam semelyik réteghez sem tartozni. Fogva tartóim ocsmány hahotába kezdtek, majd a legnagyobb így szólt:

-         Nyugodj meg, nem eszünk kölyköt.

-         Hol vannak a társaim? – böktem ki a második legfontosabb kérdésemet.

-         A patás és a lány?

Bólogattam.

-         Jó helyen vannak. Egyelőre…

-         Hagyjátok őket békén!

-         Majd meglátjuk – somolygott a bűzös pofájú, aztán megnyalta a szája szélét. – Bár a patásoknak jó ízük van.

-         Shakgul – szólalt meg váratlanul az egyik hátul álló. – Mi lenne, ha eladnánk rabszolgának őket. Az embereknek nem jó a húsuk. Ezek a kettőn meg ugye nincs is túl sok belőle. Legalább vehetnénk az árukból valami jó kis itókát.

-         Rabszolgának? Ezt? – röhögött fel Shakgul, és rám mutatott. – Nézz már rá, ostoba Groslag. Szerinted ez a szaros kölyök képes lenne bármilyen hitvány munkát elvégezni. Ugyan, ki venné meg?

-         Hát a naccságos felségessége – motyogta Groslag bambán. – Ogfug azt mondta, hogy a király katonákat akar. Sok kölyköt megvásárolt az apjuktól, hogy a hadseregbe vitesse azokat.

Shakgul ismét felröhögött: - Még hogy ez a nyiszlett vakarcs harcos lesz! Ilyen vicceset is rég hallottam már!

-         Pofa be! – kiáltottam rá. Most már végképp elegem lett a sértegetéseiből. Azzal sem törődtem, hogy a vaskos kezével egy szempillantás alatt képes lenne elroppantani a gigámat.

-         Hohóóó! De mérges a kis vendég.

-         Azt mondtam, hogy hallgass, ostoba halandó! – üvöltöttem, kikelve magamból.

A szörnyek elhallgattak, de mielőtt még kiélvezhettem volna a diadal édes pillanatát, mocskos penge ért a nyakamhoz.

- Te… - hörögte Shakgul, és sunyi képpel engem méregetett. – Te halandónak neveztél.

- Annak – bólintottam komoran.

- Te nem halandó vagy? – kérdezte csodálkozva. – Netán mégiscsak a hegyesfülűek rokona vagy?

- Nem – vágtam rá. Most már kezdtem egyre magabiztosabbnak érezni magam. Penge a nyakamnál ide vagy oda… - Én az istenek fia vagyok.

- Úgy érted, hogy te Gorgaya Küldöttje vagy?

            Fogalmam sem volt, ki az a Gorgaya, de gondoltam, hogy valami istenség, amit ezek az ocsmány teremtmények imádnak. Már csak abból is erre következtettem, ahogy Shakgul kiejtette a nevét.

            Bólintottam.

-         Igen, Gorgaya küldött, hogy végre rendet tegyek köztetek, halandók.

Shakgul egy pillanatra elgondolkodott, majd résnyire szűkült szemmel tovább vizsgálgatott.

-         Különösen festesz – morogta. – Ha Gorgaya Küldöttje vagy, miért nem vagy te is ork?

Hopp! Hát ez fogós kérdés. Miért is nem vagyok ork? És különben is, mi az, hogy ork? Valahogy ki kell magyaráznom magam ebből a szorult helyzetből.

-         Gorgaya emberi külsővel áldott meg – kezdtem bele fennkölt hangon. –Úgy akarta, hogy emberként teljesítsem kötelességemet.

-         Valóban? – hörgött Shakgul, majd a kést kissé erősebben nyomta a torkomnak. – Akkor áruld el, hogy néz ki pontosan az istennő!

Elgondolkodtam. Ha rosszul írom le, biztosan végez velem. Az lesz a legokosabb, ha:

-         Ezt nem árulhatom el – feleltem nagy komolyan, aztán csak reménykedtem benne, hogy élve megúszom...

Shakgul mélyen a szemembe nézett, aztán leengedte a kését.

-         Kérlek, bocsásd meg, hogy kételkedtünk a szavadban. – hajolt meg. - Féltünk, hogy átversz minket. Ha elárultad volna, hogy néz ki Gorgaya, tudtuk volna, hogy hazudsz, hiszen, mint te is tudod, az istennő senkinek sem hajlandó megmutatni magát.

-         Bölcsen tetted, hogy nem öltél meg – válaszoltam, s közben masszíroztam a karomat, ott, ahol az előbb jól megszorított. – Ha végzel velem, Gorgaya haragja lesújt rátok.

-         Mit kívánsz tőlünk, uram?

-         Először is – kezdtem bele egy kis gondolkodás után. – Azonnal idehozzátok a kísérőimet, aztán esküt tesztek Gorgaya nevére, hogy szolgálni fogtok engem, akár az életetek árán is.

-         Ahogy kívánod…

Shakgul intett a két behemótnak, akik sietve távoztak, aztán csak bámult rám áhítattal. Nem viszonoztam a pillantását. Helyette inkább körülnéztem, a kis helyiségben. Valami fából tákolt kis kunyhóban lehettünk, amit már réges-régen benőtt a növényzet. A gerendák korhadtak voltak, és akkora lyukak tátongtak a falon, hogy ha a növényzet nem nőtte volna be, simán kifértem volna rajtuk. Ablak nem volt, de talán nem akartak rá.

Nem voltak valódi bútorok. Néhány fatuskó állt a helyiség egyik sarkában, és orrfacsaró bűz áradt a körülöttük szétdobált edényekből. Az ajtó már félig ki volt szakadva a helyéről, de még hősiesen tartotta magát, egészen addig, amíg a két szörnyeteg vissza nem tért.

 Az erősebbik, kiszakította az ajtót, aztán beterelte a hevesen ellenkező Netetoirt. Utána jött a másikuk, az ájult Cissyvel a karjában.

Odarohantam a lányhoz, és kikaptam a szörny kezéből. Persze én nem voltam olyan erős, hogy megtartsam, ezért sietve letettem a földre, és fölé hajoltam, hogy megnézzem mi baja. Első pillantásra úgy tűnt, hogy csak alszik, de ahogy ismerem, ő nem az, akit csak így hurcolni lehet, miközben legszebb álmát alussza.

-         Mit csináltatok vele? – förmedtem rá újdonsült alattvalóimra.

-         Mi csak fejbe vágtuk, naccságos uram – tördelte a kezeit Groslag. – Nemsokára föl kell, hogy ébredjen.

-         Ostoba! – üvöltöttem a képébe. – Meg is ölhetted volna. Az is lehet, hogy soha többet nem tér magához.

Szerencsére ebben nem volt igazam, mivel a lány hirtelen kinyitotta szemeit, és dühösen pislogva felült.  

-         Mi ütött már megint beléd? – förmedt rám, aztán tudatosult benne, hogy valójában hol is vagyunk, és rémülten fölugrott. – Mi ez az egész?

-         Hallgass, kísérőm – néztem komolyan a szemébe, azt remélve, hogy rájön, mit akarok, és nem fogja nekem elrontani a kis színjátékomat, ami az életünkbe is kerülhet. – Én, Gorgaya Küldöttje, parancsoltam meg ezeknek a derék harcosoknak, hogy eresszenek el titeket.

A lány először furcsán nézett rám, aztán hirtelen elkerekedett a szeme, majd lehajtotta a fejét, és így szólt:

- Ne haragudj rám, uram, én csak megijedtem egy kicsit.

            Nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

-         Oldozzátok el a kentaurt! – adtam ki az újabb parancsomat.

Netetoir, miután szabadult a köteleitől, és a szájába tuszkolt mocskos rongytól, kérdőn nézett rám.

            Shakgul sietve letérdelt előttem, és reszelős hangján beszélni kezdett:

-         Ó, Uram, te, aki az istennő szavát hirdetve, eljöttél közénk, bocsásd meg nekem, hogy foglyomként kezeltelek, és társaidat is kényelmetlenség érte. Bocsásd meg, hogy kételkedtem szavadban. Esküszöm Gorgaya nevére, hogy életem árán is híven szolgállak majd ezentúl.

Közelebb mászott hozzám, aztán megcsókolta a lábamat.

Fölállt, majd Groslag térdelt le elém, és legjobb tudása szerint elismételte az előbb elhangzott esküt: - Kérlek Naccságos uram, bocsáss meg, amiért fejbe kólintottalak a bunkómmal, és leköptelek... – Ekkor kissé meghökkentem, és az előttem térdelő izé rémült vinnyogásba kezdett: - Kérlek, kegyelmezz ostoba fejemnek! Gorgaya nevére esküszöm, hogy szolgád leszek az idők végezetéig.

            Ő is megcsókolta a lábamat, majd lapos kúszásban elsunnyogott. Végül letérdelt a harmadik is: - Ő… izé… Szolgád leszek! Gorgaya nevére esküszöm!

Emez is elvégezte a gusztustalan lábcsókolgatós rituálét, aztán hátrébb húzódott, és Shakgul lépett oda hozzám.

-         Mit parancsolsz, uram?- kérdezte alázatos hangon.

-         Távozzatok! Beszédem van a kísérőimmel.

A szörnyek meghajoltak, aztán egymás után kimasíroztak az ajtónyíláson. Netetoir és Cissy közelebb húzódtak hozzám.

- Mi ez az egész? – förmedt rám a lány. – Mi a fészkes fenéről beszéltetek?

- Thotmesz – nézett rám nagy komolyan Netetoir. – Tudod, hogy ez hatalmas felelősség. Ezek az orkok a szolgáid, de ha megtudják, hogy hazudtál nekik, elevenen széttépnek, és aztán felfalnak.

- Tudom – motyogtam. – De ha nem hazudnék, akkor lehet, hogy már egyikünk sem élne.

- Mik azok az orkok? És ki az a Gorgaya, vagy ki, és hogyhogy már az ő küldöttje is vagy? – kérdezte hisztérikus hangon Cissy, majd lerogyott a földre, és a kezébe temette az arcát. – Elegem van! Elegem van belőled, és belőled is Netetoir! Elegem van ebből az egész hülye rémálomból. Haza akarok menni! Én nem arra születtem, hogy ilyen ocsmány szörnyetegekkel társalogjak…

Hangja hírtelen elhalt, és a válla heves rázkódásba kezdett. Elszomorodtam. Rossz érzés volt látni, ahogy sír. Óvatosan letérdeltem mellé, és átkaroltam a vállát, ám ő dühösen eltolt magától. Szemei ki voltak vörösödve, és ajka remegett.

-         Te tehetsz az egészről! – préselte ki magából.

-         Nem igaz! – vágtam vissza ingerülten. – azt hiszed, hogy én élvezem ezt? Én sem szeretem, ha meg akarnak ölni, és azt sem, hogy állandóan veszekszel velem!

-         Mit képzelsz te magadról? – sziszegte. – nem vagy te semmilyen hős! Hazudozol össze-vissza, és mi miattad fogunk meghalni!

Vártam, hogy Netetoir közbeszóljon, mert már nem tudtam mit mondani. Én is a sírás határán voltam. Visszanyeldestem kitörni készülő könnyeimet, és végül így szóltam: - Nem fogunk meghalni! Nem hagyom…

-         Persze – motyogta a lány. – Majd pont egy ilyen kis idióta fog minket kihúzni a csávából.

-         Azt hiszik, hogy az istenük engem küldött, és megesküdtek, hogy szolgálnak engem – kezdtem bele a mentegetőzésbe. – Ha ti is segítetek nekem, meg fogunk menekülni. Sőt! Ha harcra kerülne sor, nem hiszem, hogy bárkinek is esélye lenne ezek ellen. Legalább lenne valaki, aki megvéd minket.

Netetoir hangosan felhorkantott. Felé kaptam a fejem, de addigra már sikerült elrejtenie arca előző kifejezését. Most kissé erőltetetten mosolygott.

- Rendben van, fiú. Segítünk neked, de legközelebb válogasd meg jobban, hogy kiket versz át!