8.

Gorgaya Küldöttje

Másnap reggel igen nehezen akartam felébredni. Cissy legalább tíz percen keresztül rázta a vállamat, mire hajlandó voltam kinyitni a szememet. Fáradtnak éreztem magam. Olyan érzés volt, mintha napok óta egy percet sem aludhattam volna.

Morgolódva, nyavalyogva másztam ki a pokrócok alól, s aztán fázósan összehúztam magam. Mindezek ellenére gyönyörű volt a reggel, és láthatóan én voltam az egyetlen, aki ilyen problémákkal küzdött.

-         Azt hiszem, kerítenünk kell neked valami meleg köpenyt – hümmögött Netetoir, amikor meglátott.

-         Ne csináld már! – szólt rám Cissy. – Nincs is hideg.

-         Szerintem meg hideg van – vágtam vissza mogorván. – És álmos is vagyok. Miért nem alhatok még egy kicsit?

-         Mert hamarosan útnak indulunk – adta meg a választ a fiatal kentaur.

-         De remélem, azért előtte lesz valami reggeli – jegyezte meg Cissy.

-         Ne aggódjatok, kapunk reggelit, és az útnak sem üres tarisznyával kell nekiindulnunk – mosolygott a kentaur.

Nem maradt meg bennem túl sok minden ebből a reggelből, ugyanis félálomban nem igazán tudtam megkülönböztetni a valóságot az álomtól. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy az étel nagyon jól esett.

Kaptam egy szép szürke köpenyt, aminek emellett volt még egy nagyon jó tulajdonsága, mégpedig az, hogy melegen tartott, és mellé egy szépen megmunkált, vékony pengéjű kardot.

A nap már magasan járt az égen, de még nem volt dél, amikor indulásra készen álltunk. A kentaurok egyenes sorba rendeződtek, és egyszerre hajoltak meg a tiszteletünkre. Mi viszonoztuk a kedves gesztust, aztán Augin odalépett hozzánk, és így szólt:

- Egyiptom Fia, nagy és veszélyes útra indulsz. Csak egy kísérőt adtunk melléd, mert úgy véljük, nem lenne okos dolog egy egész sereggel átvágnod a Pusztán. Nem akarjuk, hogy felhívd magadra Yaisa figyelmét. Ő ugyan nem hisz a jóslatunkban, de ha megtudná, hogy mégiscsak eljöttél, elfogna téged, és nekünk minden reményünk oda lenne.

- Még mindig nem értem, hogy miért pont én kellek ehhez a feladathoz – motyogtam, de az öreg kentaur meghallotta.

- Egy gyermek ártatlan szívével többre megyünk, mint akármelyik harcosunkkal.

- Azt nem mondanám, hogy a szívem ártatlan – jegyeztem meg szomorkásan.

Erre Augin elmosolyodott, és bátorítóan a vállamra tette a kezét. – Thotmesz, te egy teljesen másik világból származol, és így nem kell attól tartania egyikünknek sem, hogy egy néphez különösen ragaszkodnál. Teljesen független vagy az itteni dolgoktól.

-         Cissy sem idevalósi – vetettem ellen.

-         De ő nem sarja egy uralkodónak sem – felelt a kentaur. – te viszont herceg vagy. – Ezután Cissyhez fordult, és ezúttal hozzá beszélt. –Te, leány ugyan nem vagy uralkodó, de nagyon nagy szükség van rád is.

-         Na persze… - háborgott a lány, de Augin egy intéssel elhallgattatta.

-         Ne légy féltékeny a fiúra, hiszen olyan dolgokat kell majd elszenvednie, amilyen kínokat más halandó elképzelni sem bír.

Ezen szavak hatására kellemetlenül kicsinek éreztem a gyomromat, és már-már attól tartottam, hogy a reggeli is hamarosan visszatér onnan.  

-         Te leszel majd neki a támasz, a te feladatod, hogy segítsd, és kitarts mellette – folytatta Augin. - Nem szabad őt egyedül hagynod, akármi történik is.

Cissy bólintott, de én szerintem akkor sem volt megelégedve ezen szavakkal, és a szerepével.

-         Augin, miféle dolgokat kell majd elszenvednem? – böktem ki a kérdést, ami a lelkemet nyomta.

-         Ezt nem tudom pontosan – válaszolt a kentaur. -, de feladatod nem lesz könnyű. Nem szabad, hogy elcsábulj a rossz felé.

Nem válaszoltam. Reméltem, hogy annyira azért mégsem lesznek olyan szörnyűek ezek a dolgok, mint amilyennek ő beállítja.

-         Netetoir – lépett a fiatal kentaurhoz Augin, és rámosolygott. – Nagyszerű harcosom vagy. Még egyetlen alkalommal sem okoztál nekem csalódást. Óvd meg ezt a két gyermeket, hogy teljesíthessék kötelességüket.

-         Úgy lesz, bölcs Augin – hajolt meg Netetoir.  

Ezután hátat fordítottunk vendéglátóinknak, és kezdetét vette életem legnehezebb, de egyben legszebb szakasza.

***

      A hajnali harmat miatt ugyan kissé nehézkés volt a hegyről lefelé való vánszorgás, mivel rengetegszer fenyegetett minket annak a veszélye, hogy megcsúszunk, és lezuhanunk. Cissyvel egymásba kapaszkodva próbáltunk lejutni a problémásabb részeken, míg Netetoir a fák törzsébe kapaszkodva tette ugyanezt. Néha sikerült vetnem egy-egy pillantást a tájra, és akkor gyönyör járta át lelkemet.

A köd még nem szállt fel teljesen, és ezért homályba burkolta az alattunk lévő hegyek alját, amelyek úgy néztek ki, mintha csúcsuk egyenesen a felhők közül nőtt volna ki.

Ezek után hamar elfelejtettem minden gondomat, és sokszor magamról is sikerült olyannyira megfeledkeznem, hogy ha Cissy nem fog meg, gurulva folytatom az utat. Ez viszont nem lett volna valami egészséges, hiszen a hegyoldal sziklás volt, és a földből gyökerek álltak ki, nem is beszélve a fák vaskos törzséről, amikkel ugyancsak nem szívesen kötöttem volna ekképp közelebbi ismeretséget.

-         Nem tudsz figyelni? – torkolt le a lány, amikor már vagy negyedszerre kellett, hogy elkapjon.

-         Ne haragudj – sütöttem le a szememet. -, de annyira szép a kilátás, hogy…

-         Attól még az orrod elé is nézhetnél.

Éreztem, hogy hirtelen fortyogni kezd bennem a düh, de mielőtt még kitörhetett volna, észbe kaptam, és végül csak ennyit mondtam: - Jól van, na. Mondtam, hogy ne haragudj.

            Cissy nem felelt semmit. Elengedte a karomat, és kissé előrébb sietett. Nem értettem, mi baja van már megint, de úgy döntöttem, inkább nem kérdezek rá. Olyan jó most ez a békesség.

            Útközben rengeteget gondolkodtam. Végig én voltam a sereghajtó, tehát nem kellett attól tartanom, hogy két társam meglátja az időnként elég tétovává váló mozdulataimat. Még mindig nem értettem, hogy mitől vagyok én olyan különleges. Úgy véltem, bátyám sokkal könnyebben megoldotta volna a rám váró nehéz feladatot. Nem tudtam, hogy miért én vagyok itt. Lehet, hogy ez az egész csak egy tévedés. Nekem nem is kéne itt lennem. Nekem a palotában a helyem, és a dolgom, hogy Tutanhamont bosszantsam. Kellemetlen volt, hogy ennyire bíznak bennem. Kellemetlen, mert féltem attól, hogy csalódást fogok nekik okozni. Szörnyű volt belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül.

            Megráztam magam. Nem, erre ne is gondoljak! Biztosan sikerülni fog. Azt akarom, hogy sikerüljön végrehajtanom a rám bízott feladatot.

            Csak késő délután álltunk meg, hogy ebédeljünk valamit. Cissyvel leültünk egy kidőlt fatörzsre, és percekig csak lihegtünk. Mind a ketten elfáradtunk, és én úgy éreztem, képtelen leszek ma tovább menni. Nagyon fájt a lábam, de nem mutattam ki, hiszen még emlékeztem rá, hogy a lány kinevetett, amikor az az ág megkarcolt. Igaz, ami igaz, nem volt olyan veszélyes baleset, de aki nincs hozzászokva, azt nem érinti túl kellemesen.

            Netetoir mellettünk állt, és a patáival topogva próbálta lerázni magáról a sarat. Ő volt az egyetlen, aki még mindig vidáman mosolygott. Valószínűleg hozzá volt már szokva a sétához, és a nehéz terephez is.

            Sokáig ültünk ott némán, mivel túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy beszélgessünk. Ettünk valamit, s aztán összeszedtük magunkat, és ismét útnak indultunk. Szörnyen éreztem magam. Minden vágyam egy forró fürdő, és a kényelmes ágyam volt, amit Egyiptomban hagytam.

-         Hallottátok? – fordult hátra egyszer csak a kentaur. Füleltünk, de aztán megráztuk a fejünket. Én az égvilágon nem hallottam semmit.

-         Van itt valami…

-         Biztos valamilyen állat – ráncolta a homlokát Cissy.

-         Nem – rázta a fejét Netetoir. – Érzem a szagukat is, ezek orkok!

És abban a pillanatban egy csapat szörnyeteg ugrott elő a bokrok közül. Még sosem láttam ilyen szerzeteket. Mindegyik másmilyen volt. Az egyiküknek csimbókos haja, és nagy, hordó hasa volt. Emberre hasonlított, de bűzös szájából hatalmas agyarak álltak ki. A másikuk kisebb volt, de még mindig legalább kétszer akkora, mint én. A fél szeme hiányzott, és félelmetesen ordított, ahogy Cissyre vetette magát. Netetoir felemelte íját, de egy harmadik támadó rá ugrott, és kiverte a kezéből.

            A kentaur rúgott, és az egyiküket eltalálta. Az nekiesett egy kőnek, és hatalmasat reccsent a gerince. Akkor már tudtam, hogy meghalt. Meredten álltam, és csak bámultam, egészen addig, amíg valaki fejbe nem csapott.

***