***

Kellemetlen érzéssel feküdtem le aludni. Úgy éreztem, hogy sikerült csalódást okoznom a kentauroknak és magamnak egyaránt. Hirtelen zúdult rám annak a tudatnak a súlya, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint akárki más. Egyiptomban egész életem során azt sulykolták belém, hogy én különleges vagyok, mert, ahogy bátyám, apám és az egész uralkodóház, én is az istenektől származom.

            Most végre felnyílt a szemem, és már látom, hogy csak azért nem viselkedtem olyan közönségesen, mint a többi gyerek, mert a palotában éltem, és most, hogy kikerültem onnan, ugyanolyan vagyok. Sőt, sokkal rosszabb.

            Vetettem egy pillantást a néhány lépésre tőlem heverő lányra. Nem aludt. Bebugyolálta magát a pokrócokba, amit a kentaurok adtak, és bámulta a csillagokat. Szerettem volna megszólítani, mert úgy éreztem, beleőrülök, ha valakivel nem beszélhetek az érzéseimről, de nem tudtam, hogyan kezdhetnék bele. Talán bocsánatot kéne kérnem tőle, de ennyi erővel ő is megtehetné ezt a lépést felém.

            Végül úgy döntöttem, inkább a nem messze tőlünk pihenő Netetoir társaságát választom.

-         Mi bánt ennyire Egyiptom Fia? – kérdezte, amikor mellé léptem.

Egy pár pillanatig csak álltam, és gondolkoztam, majd így szóltam: - Nem rám vártatok, igaz?

-         Szeretném azt hinni, hogy te vagy az, akiről a jóslat szól – felelt a kentaur, aztán sóhajtott egyet. – De kezdem azt hinni, hogy tévedtünk.

Elszorult a torkom. Ez az őszinteség megdöbbentett. Arra számítottam, hogy biztosít a felől, hogy én vagyok az a nagy hős, és ezzel valamelyest enyhíti a lelkemen tátongó sebet.

-         Én… - motyogtam halkan. – Sajnálom.

A kentaur hírtelen elmosolyodott.

- Bevallom, én azért legbelül úgy érzem, hogy nagy tetteket várhatunk tőled.

- Mondd, Netetoir – váltottam témát, ahogy sikerült kissé megnyugodnom. – Miért féltitek ennyire a nomádokat?

- Itt nem csak a nomádokról van szó – rázta meg a fejét Netetoir. – Ha Yaisa végzett velük, el fog pusztítani minket és a tündéket is. Ireth, a vámpírkirálynő irányítja az uralkodót.

- És mi van a másik királlyal, akivel Yaisa először kötött szövetséget?

- Lutan meghalt – itt hirtelen elkomorodott. – Senki sem tudja pontosan, mi történt, de én úgy vélem, hogy Yaisa keze van a dologban. Most ő az egyedüli uralkodó oldalán a vámpírkirálynővel.

- És mit kívántok tőlem?

- Egységgé kell kovácsolnod a tündéket, a nomádokat, a kentaurokat és esetleg a farkasokat. De ezt már tudod…

 - Mesélj nekem a többi népről! – kérleltem a kentaurt. – Mik azok a vámpírok? Annyit beszélsz róluk, de fogalmam sincs, hogy valójában kicsodák.

- Inkább menj vissza aludni! – intett le Netetoir. – Később is ráérünk még erre.

- De én most vagyok rá kíváncsi! – erősködtem. – Hogy várod tőlem, hogy elinduljak egy ekkora útra anélkül, hogy bármit is tudnék erről a különös helyről?

- Figyelj, kölyök! – nézett rám szigorúan. Talán azt hitte, hogy megijeszthet ezzel a nézéssel. Ha igen, akkor nagyot téved… - Ígérem, mindent el fogok neked mesélni, de most már tényleg menj vissza, mert holnap nagyon hosszú utat kell megtennünk, és kipihentnek kell lenned neked is és nekem is.

- Ezzel nem fogsz lerázni – húztam össze a szemem.

- Hát jó – bólintott. – Ha akarod, akkor csak állj itt, én viszont lefekszem, és alszom – azzal ott helyben leheveredett, és rólam többé nem vett tudomást.

            Sértődött képet vágva másztam vissza fekhelyemre, és közben dühösen fújtattam. Akárhogy is, még mindig nem tudtam elviselni, ha valaki ellentmond nekem.