7.

A kentaurok

Később elgémberedett tagokkal ébredtem. Hát igen, nem vagyok hozzászokva a kemény sziklán való alváshoz. Sokkal inkább a kényelmes ágyamban, a puha párnák között volt szokásom eltölteni az éjszakát.

-         Ne ébreszd fel a lányt – dörmögte Netetoir, akinek barna szemei élénken csillogtak a sötétben.

-         Nem állt szándékomban – feleltem halkan, és visszafeküdtem az említett mellé.

Csípős hideg volt, s nekem jól esett útitársaim testének melege, ezért már most irtóztam a gondolattól, hogy tovább kell mennünk. – Mennyit aludtunk?

-         Csak pár órát – válaszolt a kentaur. – Hamarosan lemegy a nap.

-         Akkor itt maradunk? – kezdett éledezni bennem a remény, hogy esetleg megússzuk az éjszakai gyalogtúrát.

-         Szeretném, ha továbbmennénk – törte össze vágyaimat Netetoir. – Egyre fogy az időnk. Yaisa hamarosan újabb támadást indít a nomádok ellen, és ők egyedül képtelenek kivédeni azt.

-         De én nem segíthetek rajtuk – ráztam a fejem. – Nézz rám! Még gyerek vagyok.

-         Ez különösen nagy szerencse – mosolygott sejtelmesen a kentaur. – A gyermekek szívét még nem uralja a hatalomvágy. Te még tiszta vagy. Éppen ezért van rád ekkora szükség.

-         Én? – hökkentem meg. Soha életemben nem tartottam magam „tisztának”, ugyanis mindig benne voltam mindenféle balhéban, aminek következtében felborult az udvar rendje. Persze mostanság már kezdtem kinőni belőle, de nem állítom, hogy teljesen megfeledkeztem volna az efféle mókák ízéről.

-         Ha valóban az vagy, akinek mondod magad…

-         Szerintem akkor sem engem kerestek – ráztam meg szomorúan a fejemet. – Én nem vagyok sem nagy harcos, sem bátor…

-         Majd kiderül, fiú – motyogta Netetoir, és arca elkomorult. – Majd kiderül.

Furcsa ürességet éreztem a lelkemben, amikor közelebb húzódtam a még mindig szunyókáló Cissyhez. Bűntudatom volt amiatt, hogy valójában ilyen vagyok, pedig nem is tehetek róla, hogy ide kerültem.

Fölriadtam. Úgy látszik, sikerült visszaaludnom. Álmosan pislogtam az előttem álló lányra, és próbáltam értelmezni a szavait.

-         Gyere már! – szólt, és finoman megrázta a vállamat. – Tovább kell mennünk.

-         Nem akarok – dünnyögtem. – Még álmos vagyok. És különben is, mi az, hogy te alhatsz, én pedig nem?

-         Most nem lehet aludnotok! – szólt közbe Netetoir, aki kint állt a barlang előtt. Beszéd közben idegesen dobogott mellső patáival. – Indulnunk kell!

-         Miért? – sopánkodtam tovább, és kissé összehúztam magam, mert rettenetesen fáztam.

-         Mert már várnak minket – jött a felelet.

-         Kik? – folytattam a kíváncsiskodást. Valójában nem igazán érdekelt a dolog. Sőt, semmi nem érdekelt. Aludni akartam, és kész.

-         Ne szórakozz! – csattant fel Cissy, majd megragadta a karomat, és durván álló helyzetbe rángatott.

-         Eressz! – kiáltottam, és elrántottam tőle a kezemet.

-         Indulás! – adta ki a parancsot a kentaur, és egy hatalmas ugrással elindult.

 Már régen lement a nap, de a csillagok olyan erős fénnyel világították meg utunkat, hogy szinte tökéletesen láttunk minden egyes akadályt. Gyönyörű volt a táj. A fák ezüstös színben csillogtak, és ahogy a délutáni esőből rajtuk maradt cseppek megcsillantak, úgy tűnt, mintha ezernyi apró szellem tartana kis lámpásokat az ágakon ülve.

Sajnos mindez nem sokat segített rajtunk. Még mindig meredeken fölfelé vezetett az út, és így félálomban ez még kellemetlenebb volt, mint legutóbb. Még nem is haladtunk sokat, de én úgy éreztem, hogy leszakadnak a lábaim. A hideg ellenére patakokban folyt rólam az izzadtság.

-         Sok van még? – nyögtem elhaló hangon.

-         Már nincs! – kiáltott vissza Netetoir. – Még egy pár perc, és felérünk a hegy tetejére.

-         Remek…

Ez a pár perc iszonyatosan hosszúnak bizonyult, de végül mégis csak megküzdöttünk az utolsó akadállyal is, és amit láttunk, attól mind a ketten elámultunk. Ott fönt egy seregnyi kentaur állt, és egyenesen minket néztek. Volt közöttük minden féle: fehér, szürke, fekete, barna, tarka, és még ezer féle. Biccentettek felénk, és mi viszonoztuk az üdvözlést.

            Elég szánalmasan festettünk előttük, hiszen mind a ketten tetőtől talpig sárosak és fáradtak voltunk. Ez nem méltó egy herceghez. Ám most az egyszer hasznát vettem a kosznak, amely eltakarta a kíváncsi szemek elől arcom egyre erősebbé váló pírját.

-         Üdvözöllek, Egyiptom Fia! – lépett közelebb hozzánk egy idős, szürke kentaur, és meghajolt előttem. – Nagy megtiszteltetés, hogy eljöttél hozzánk.

-         Éljen Egyiptom Fia! – kiáltottak sorban a többiek is, aztán mélyen meghajoltak.

-         Üdvözöllek titeket! – feleltem jó hangosan, hogy mindenki meghallja szavam. Úgy látszik, végül mégiscsak hasznomra van az a sok butaságnak, amit Tutanhamon taníttatott nekem. 

-         Az én nevem Augin – mutatkozott be az előttem álló idős kentaur.

-         Thotmesz vagyok – követtem a példáját, majd a mellettem álló lányra mutattam. – Ő pedig itt Cissy.

-         Légy üdvözölve! – mosolygott rá Augin, majd ismét felém fordult. – Nagy utat tettetek meg, de most nincs idő a pihenésre. Beszélnem kell veletek.

Azzal megfordult, csapott egyet a farkával, és elindult, mi pedig követtük. A többi kentaur utat nyitott nekünk, és amikor előre pillantottam, eltátottam a számat. Nem messze onnan egy ezüstből készült, hatalmas trón állt egy magas emelvényen. Innen messziről is ki tudtam venni, hogy csodálatosan szép. Ezüstből öntött indák ölelték körül, és méltóságteljesen verte vissza a csillagok hideg fényét.  

      Már elég közel voltunk, hozzá, amikor végre Augin megállt. Visszafordult hozzánk, és mélyen a szemembe nézett.

-         Egyiptom Fia! – csendült mély hangja. – Mássz fel arra az emelvényre, és tekints körbe!

Lábaim megremegtek. Lassan elindultam, és furcsa ünnepélyes hangulat kerített hatalmába. Nem néztem hátra, de éreztem, hogy mindenki engem figyel. Az emelvény sokkal magasabb volt, mint amilyennek gondoltam, ezért nem kis problémát jelentett feljutnom rá. Szerencsére meg tudtam kapaszkodni, és végül szerencsésen feljutottam. Kifújtam magam, aztán fölegyenesedtem, és vetettem egy pillantást az alattam elterülő tájra.

Azt hittem, hogy menten leszédülök onnan. Friss levegő csapott az arcomba. Hihetetlen látvány volt, ahogy a növények levelei csillogtak az ezüstös fényben. Nyugatra egy nagy erdőség terült el – a Kentaurok Erdeje, amelyet Netetoirral megjártunk. Azon túl hatalmas pusztaság, s a pusztaságon túl hegyek.  Északon és Délen hegyeket láttam, melyek ugyanúgy csillogtak. Kelet felé fordultam, és egy végeláthatatlan síkságot pillantottam meg. Valahol a távolban kis vörös fénypontok világítottak. Biztos tűz – gondoltam magamban.

-         Kigyönyörködted magad? – hasított egy ismerős hang az elmémbe. Lenéztem, és Netetoirt pillantottam meg, amint érdeklődve néz fel rám.

-         Ez hihetetlen! – válaszoltam. – Ilyen szépet még soha életemben nem láttam.

-         El is hiszem – kuncogott a fiatal kentaur. – De most már ideje lenne visszatérned közénk. Már több mint két órája nézelődsz.

-         Mi? – hökkentem meg.  Azt én is éreztem, hogy már régóta állok itt fent, de azért ez a két óra egy kissé soknak tűnt nekem.

-         Na, ugorj le!

Ugrás helyett inkább szépen lemásztam, és a szokatlanul csöndes Cissyhez léptem.

-         Valami baj van? – fogtam meg a kezét, és bátorítóan mosolyogtam rá.

-         Nem, nincs semmi baj – hebegte. – Csak olyan fura ez az egész. Először ez az erdő, aztán te, aki azt állítod, hogy Tutanhamon öccse vagy, meg ez a sok kentaur. Egyszerűen nem tudom elhinni.

-         És ez ennyire szörnyű? – mosolyogtam tovább.

-         Nem is tudom – sóhajtott a lány. Elfordította a fejét, és vetett egy pillantást Netetoirra, majd újból felém fordult. Szemei kedvesen csillogtak, és engem valami különös csiklandozó érzés kerített hatalmába.

 Ekkor észrevettem, hogy még mindig fogom a kezét, ezért gyorsan elengedtem, és zavartan köhintettem egyet. Cissy halkan kuncogott, és ezúttal ő fogta meg az én kezemet.

-         Ha abbahagytátok a turbékolást, akár csatlakozhatnánk a többiekhez – nevetett Netetoir.

Mind a ketten elrántottuk a kezünket, és sejtettem, hogy kettőnk közül nem csak én pirulok el. Erre a gondolatra elvigyorodtam, és így követtem Netetoirt a kentaurok felé.

            Ahogy elhaladtam mellettük, mindegyikük visszamosolygott rám. Szemükben remény csillogott. Vajon miért bíznak bennem ennyire? Büszkének éreztem magam, de valahol a lelkem mélyén ott bujkált a kérdés: Mi van, ha mégsem sikerül teljesítenem, amire kérnek?

-         Éljen Egyiptom Fia! – kiáltott egy gyermek. Ő is pontosan úgy nézett ki, mint a többi kentaur, de vonásai még lágyak voltak, és nem is volt olyan magas. Szemei csillogtak, ahogy rám nézett.

-         Éljen Egyiptom Fia! – hangoztatták többen is.

-         Thotmesz – lépett elém Augin. – Gyere közelebb a tűzhöz! Látom, hogy fázol.

És igaza is volt. Reszkettem a hidegtől, de annyira lekötöttek a gondolataim, hogy eddig szinte észre sem vettem.

            Ahogy egyre beljebb haladtunk a kentaur csorda közepe felé, megpillantottam a tűz forró lángjait. Nem sok választott el attól, hogy egy diadalittas kiáltás kíséretében odarohanjak hozzá, de már megtanultam uralkodni magamon.

            Végre valahára elértük a melegség forrását, és én elégedetten tapasztaltam, hogy kezdenek felmelegedni a végtagjaim. Cissy leült mellém, de nem szólt semmit. Lehet, hogy féltékeny rám – futott át az agyamon. Biztosan rosszul esik neki, hogy a kentaurok velem foglalkoznak állandóan, és őt szinte levegőnek nézik.

-         Cissy – fordultam felé, de amikor rám nézett, hirtelen elfelejtettem, mit akartam mondani. Megpróbáltam rögtönözni, de egy értelmes mondat nem sok, annyit sem tudtam összerakni.

-         Mondd! – szólalt meg, amikor megunta a hallgatást.

-         Hát én… izé – motyogtam. Továbbra is törtem a fejemet, hogy mit mondhatnék, de szerencsére Augin mellém lépett, és így megmentett a további kínos pillanatoktól.

-         Netetoir elmondta, mennyit tudsz – szólt. – Úgy vélem ez éppen elég ahhoz, hogy elindulj, és magaddal vidd a kísérődet – itt rámosolygott Cissyre. Tartott egy szünetet, majd komoly hangon folytatta: - De ti még gyermekek vagytok. Ráadásul egyikőtök sem tűnik jártasnak a fegyverforgatás terén.

Ezt kikérem magamnak! Tudok lőni íjjal, tudok karddal vívni, és még a harci szekerekhez is értek egy keveset. De ezt az információt inkább megtartottam magamnak.

-         Nem engedhetlek el titeket csak úgy, védelem nélkül. Ezért is döntöttem úgy, hogy Netetoir továbbra is veletek tart.

-         Persze csak ha nem bánjátok – szólt közbe az említett.

-         Dehogy is! – vágtuk rá egyszerre.

Kissé megkönnyebbültem. Örültem, hogy Netetoir velünk jön, mert az igazat megvallva, nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy egy teljesen idegen helyen belevágjak egy ekkora feladatba. De ha már itt tartunk: mit is kell csinálnom, és hova kell mennem?

-         Meg kell keresned a nomádok kilencedik vezérét, és segítened kell neki, hogy újból egybe kovácsoljátok népüket – adta meg a választ az öreg kentaur, amikor eme kérdéseim elhangoztak.

-         De hol találom meg őt? – folytattam a faggatózást.

-         Nem tudom – rázta meg a fejét. – Ezt senki sem tudja.

-         De hát akkor merre induljak?

-         Én azt javaslom, keresd a nomádokat, hátha ők tudnak majd neked valami támpontot adni.

-         És őket merre keressem?

-         Fordulj Kelet felé – javasolta Augin, és bátorítóan a vállamra tette erős kezét. – Ha átvágsz a hegyeken a Nomádok Pusztájára jutsz. Ott majd utadat Észak felé folytasd!

Éreztem, hogy Cissy lassan a vállamra csúsztatja a kezét. Ránéztem, és láttam, hogy mosolyog.

-         Ne félj! – szólt. – Ha mégsem lennél hozzá elég bátor, majd ott leszek veled, és tovább hajtalak…

-         Köszi! – mosolyogtam vissza, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most nevessek rajta, vagy csak megfojtsam. Végül úgy döntöttem, inkább visszavágok: - Rendben, de ha egy rossz szót szólsz, én kikötözlek az első fához, és otthagylak.

-         Mondták már neked, hogy nagyon vicces fiú vagy? – gúnyolódott a lány.

-         Már megint kezditek? – sóhajtott Netetoir. – Fura dolog a szerelem. Az egyik pillanatban még szeretitek egymást, a következőben viszont már megint veszekedtek.

-         Nem vagyunk szerelmesek! – vágtuk rá szinte egyszerre.

-         Bocs, Thoti – fordult felém Cissy -, de én nem nagyon bukok a kisfiúkra.

-         Semmi baj – mosolyogtam. – Én sem vagyok oda az öregasszonyokért. Egyébként Thotmesz a nevem.

-         Nem vagyok öreg!

-         Te kezdted!

-         Fogd be, te kis tetű!

-         Biztos, hogy a lánynak is vele kell mennie? – kérdezte egy fiatal fehér kentaur Augintól.

-         Biztos – bólogatott amaz. – Különben nem együtt jöttek volna.

Hirtelen rám tört az álmosság, és már nem bírtam elfojtani az ásítást.

-         Jaj – gügyögött Cissy. – El is felejtettem, hogy milyen késő van. Ideje lenne ágyba bújnod, ahogy azt minden rendes kisgyerek is teszi. Akarod, hogy kicseréljem a pelusodat?

-         Mi? – hördültem fel, mivel nagyon utáltam, amikor olyan szavakat használ, amiket nem értek. Főleg úgy, hogy tudom, nem kedveskedni akar velük.

-         Mindegy – kuncogott.

-         Nem mindegy! – pattantam fel. – Miért kell állandóan ezt csinálnod?

-         Ajaj – húzta el a száját Netetoir. – Azt hiszem, jobb, ha távolabb megyünk.

-         Nem csinálok semmit – felelt teljesen higgadtan a lány, ezzel elérve, hogy még dühösebb legyek.

-         Egészen eddig jól megvoltunk. Én semmi rosszat nem mondtam rád, erre te nekiállsz itt piszkálni mindenki előtt.

-         Én nem piszkáltalak, csak viccből mondtam valamit, te meg rögtön fölkaptad a vizet.

Most már ő is állt, és mind a két kezével hadonászva próbálta a tudtomra adni, hogy ez az egész veszekedés az én hibám.

            Eközben vendéglátóink csak álltak, és értetlenül bámultak minket. Hirtelen rádöbbenem, hogy milyen csúnyán viselkedtünk, és elszégyelltem magam. Ők itt azt várják, hogy majd én megmentem a nomádokat, vagy kiket, én pedig úgy viselkedek, mint egy hisztis kisgyerek.

            Végre Cissy is észrevette magát, és abbahagyta a kiabálást.

-         Öhm… Bocsesz – vigyorgott bocsánatkérően a kentaurok felé. Hát persze, hogy nem tőlem kér bocsánatot. Ő ahhoz túlságosan nagy valaki. 

 ***