***

            Álmomban Egyiptomban jártam. Kint álltam a palota előtt és néztem, ahogy a bátyám közeledik felém a lépcsőn. Vigyorogva léptem elé, de amint közelebbről megláttam rajta a kétségbeesést, lehervadt az arcomról a mosoly.

-         Thotmesz – szólt valahonnan nagyon távolról a hangja. – Miért hagytál itt engem?

-         Miről beszélsz? – vontam össze a szemöldökömet.

-         Itt hagytál engem, egyedül.

-         Nem igaz! Nem hagytalak sehol.

-         Mi történt veled? Miért haltál meg?

-         Miket beszélsz? – riadtan hátraléptem.

-         Meghaltál, és én követtelek – jött a bánatos felelet. – Otthagytam mindent, a feleségemet, a királyságomat, mindent, csak azért, hogy megtaláljalak, de te nem vagy sehol.

-         Ez butaság – ráztam a fejem. – Hiszen itt állok előtted.

-         Hol állsz?

-         Hát itt. Nem látsz?

-         Látlak, de nem tudom, hol vagy.

-         Itt, a palota előtt.

-         Ez nem a palota.

És, ahogy kimondta, az említett épület hirtelen köddé vált, és helyét a sötétség vette át.

-         Mondd meg, hol vagy, és én elhozlak onnan! – kiáltotta a bátyám kétségbeesetten.

-         De én sem tudom – feleltem akadozva, ahogy az első könnycseppek legördültek az arcomon.

-         Várj! – emelte fel a kezét. – Nem hozlak ide. Ide nem…

-         Akkor majd én áthozlak ide – nyújtottam felé a kezem, de a karom túl rövidnek bizonyult. Tettem felé egy lépést, de akkor sem értem el.

-         Ez nem lesz ilyen egyszerű – rázta a fejét Tutanhamon.

-         Hát akkor mit csináljak?

-         Nem tudom, Thotmesz, nem tudom.

-         De én el akarlak hozni onnan! - most már valósággal zokogtam. Képtelen voltam elviselni, hogy nem tudok rajta segíteni.

-         Olyan messze vagy…

-         Nem!

-         Világok választalanak el tőlem.

-         Akkor is megtalállak!

A saját hangomra ébredtem fel. Sírtam. Hirtelen zuhant rám a tudata annak, hogy valójában hol is vagyok. Hát mégis igaza volt Cissynek. A bátyám halott. Nem akartam elhinni, és nem is tudtam. Még, ha valóban évezredek teltek is el azóta…  De hát az lehetetlen! Már én is rég halott lennék…

            De hiszen az is vagyok. Meghaltam. Már emlékeztem rá, mi történt. Részletek ugyan még mindig hiányoztak, de már értettem, hogyan kerültem ide.

-         Mit vinnyogsz? – hallottam egy rekedt hangot. Hátrafordultam, és a karikás szemű Cissyvel találtam magam szemközt.

-         Igazad volt – nyeldestem a könnyeimet.

-         Miről beszélsz? – kérdezte ásítva.

-         Tutanhamonról. Igazad volt, valóban meghalt.

Újult erővel tört elő belőlem a zokogás. Már vártam, hogy a lány megint kinevet, de kellemesen csalódtam. Közelebb húzódott hozzám, és vigasztalóan átölelte a vállamat. Meghökkentem, de nem volt erőm szóvá tenni a dolgot. Túl jól esett az érintése, ahhoz, hogy megszakítsam. Éreztem, hogy lelkem megerősödik, s csak azután szólaltam meg, hogy a szívem reszketése megszűnt.

-         Hogyhogy nem is nevetsz rajtam? – szipogtam.

-         Úgy, hogy gondolkodtam az éjjel – felelt kedvesen mosolyogva. -, és azt hiszem, nem vagy bolond. Ha az lehetséges, hogy találkozok egy valódi kentaurral, akkor már nem is olyan hihetetlen, hogy egy olyan fiúval is összehoz a sors, aki az ókorban élt.

-         Mi az az ókor?

-         Majd egyszer elmagyarázom – motyogta, de most inkább harapnék valamit.

-         Úgy látszik, épp a legjobbkor tértem vissza.

Mind a ketten a hang irányába fordultunk, és megláttuk a szélesen mosolygó Netetoirt, kezében egy számomra ismeretlen, hosszú fülű állattal.

-         Egy nyúl! – kiáltott fel Cissy. – Még sosem ettem nyulat.

-         Ez egy nyúl? – ráncoltam a homlokomat.

-         Az! – nevetett a lány. – És azt mondják, hogy nagyon finom a húsa.

Gyűjtöttünk egy kevés száraz faágat, aztán azokat egy kupacba raktuk, és a kentaur segítségével tüzet gyújtottunk. Kellemesen érintett a lángok melege, azért igyekeztem minél közelebb ülni hozzá. Eközben Cissy figyelte, ahogy Netetoir előkészíti a zsákmányt. Miután megnyúzta, kisebb szeletekre feldarabolta a húst, majd azokból hármat, botra tűzött, és azt a tűz fölé tartotta. Kíváncsian figyeltem az eseményeket, és kissé felfordult a gyomrom a nyers hús látványától, és szagától, de ahogy az sült, ezek a hatások egyre kellemesebbé váltak számomra.  

Miután elfogyasztottuk reggelinket, elcsomagoltuk a maradékot, és tovább indultunk. A levegő sokkal hűvösebb volt, mint előző nap, és már nem csak én dideregtem, hanem Cissy is. Egyedül Netetoir volt az, aki még könnyedén viselte. A nap sem melegített minket, ugyanis szürke felhők takarták el előlünk. Ahogy fölnéztem, az az érzésem támadt, mintha nem is a szabad levegőn lennénk, hanem valami szürke mennyezetű, magas csarnokban, ahol a fák adják az oszlopokat. Így szomorú volt a táj, és egyszerre ébresztett bennem fájdalmas, és kellemes érzéseket. A színek élénkek voltak, de lehangolóak, a szürkeségtől felettük. Közelebb húzódtam Cissyhez, aki nem bírta megállni, hogy szóvá ne tegye a dolgot:

-         Mi bajod van már megint?

-         Semmi – feleltem türelmesen. – Csak olyan fura most minden.

-         Félsz? – kérdezte gonoszul.

-         Dehogy! – vágtam rá.

-         Hamarosan vihar lesz – szólalt meg váratlanul a kentaur. – Sietnünk kell. Ha sár lesz, nem fogunk tudni, fölmenni a hegyre. De ha még időben följutunk, keresünk egy zugot, ahol meghúzhatjuk magunkat.

-         Messze van még? – tettem a föl a kérdést, ami a lelkemet nyomta.

-         Már nincs, de azért nem árt, ha gyorsabban megyünk.

Így hát megszaporáztuk lépteinket, és én megtapasztaltam, hogy milyen is az, amikor az ember igazán elfárad. Amint a talaj emelkedni kezdett, egyre nehezebb volt a járás. Persze az első szakaszon még könnyedén feljutottunk, de hamarosan olyan meredekké vált, hogy a gyökerekbe kapaszkodva kellett egyre följebb és följebb tornáznunk magunkat. Netetoirnak nem volt ilyen nehéz dolga, mert egyrészt neki négy lába volt, másrészt pedig láthatóan hozzá volt szokva az efféle utakhoz.

Jócskán lehagyott minket, ám időnként megállt, és megvárta, hogy utolérjük. Először még élt bennem a remény, hogy pihenőt tartunk, de csalódnom kellett. Amint egy magasságba kerültünk vele, máris elszökkent, és erős lábaival továbbkaptatott az emelkedőn.

Már-már beletörődtem, hogy ez a szörnyű vánszorgás már sosem akar véget érni, de mielőtt még oda lett volna minden reményem, láttam, hogy Netetoir még szökken egy utolsót, s aztán megáll, hogy elégedetten kifújja magát.

-         Vége? – kiáltottam föl reménykedve.

-         Még nincs – hangzott a válasz, de találtam egy kényelmes kis barlangot.

-         Nagyszerű – dünnyögtem.

Végre mi is felérünk a kis sziklaperemre, és fáradtan leroskadtunk egy kidőlt fa korhadó törzsére.

-         Ez lenne az? – kérdezte fáradt hangon Cissy, az előttünk tátongó sötét lyukra mutatva.

-         Igen – felelt a kentaur. – Szerintem remek hely. Nem fogunk megázni, ha elkap minket az eső.

És ahogy ezt kimondta, el is eredt az említett eső. Gyorsan bemásztunk a barlangba, és egymáshoz bújva hallgattuk a zivatart. A barlang nem volt nagy. Épp hogy csak elfértünk benne. Még Netetoir is lefeküdt mellénk, mert állítása szerint föl kell, hogy melegedjünk.

Ránéztem Cissyre, de ő nem viszonozta a pillantásomat. Csak bámult kifelé, és láthatóan nagyon elgondolkodott valamin. Úgy döntöttem, inkább nem kérdezek rá, végtére is, semmi kedvem végighallgatni egy halom sértést, amit a fejemhez óhajt vágni.