6.

Találkozás Netetoirral

            Egy pillanatra megtorpantam. Talán mégsem olyan jó ötlet puszta kézzel az idegen elé állni. Mi van, ha valami hatalmas, húsevő démon? Megráztam a fejem. Nem szabad gyávának lennem. Mit fog rólam gondolni Cissy?

            Patadobogás. Odakaptam a fejem, és abban a pillanatban éreztem, hogy szörnyű hibát követtem el. Visszafordultam, és láttam, amint egy hatalmas, barna színű, villogó szemű szörnyeteg csörtet felém. Agyarai legalább olyan hosszúak voltak, mint a karom. Már tátotta a száját, hogy bekapjon, de mielőtt tervét valóra válthatta volna, valami elsüvített a fülem mellett, és láttam, hogy egy nyílvessző beleáll a szörnyeteg fejébe, egyenesen a két szeme közé. Az dühösen fújtatott, csapkodott, hörgött, aztán vijjogva elrohant.

            Dermedten álltam, és bámultam utána. Csak tátogni tudtam. Éreztem, hogy teljesen elfehéredek, és már nem sok hiányzott ahhoz, hogy ájultan rogyjak le a földre.

-         Jól vagy, fiú? – csendült fel egy kemény, de fiatal hang a hátam mögül.

Megpördültem. Még sosem láttam ilyen furcsa lényt. Felsőteste emberé, alsó teste lóé, bőre és szőre egyaránt meleg, gesztenyebarna színben pompázott. Hosszú haja sörényként terült szét széles vállain. Szemei élénken, barátságosan csillogtak. Igen, ezt mind-mint egy szempillantás alatt állapítottam meg róla, még mielőtt elájultam volna.

***

            Arra ébredtem, hogy Cissy pofozgat. Felettem térdelt, és aggódó, de egyben gúnyos arcot vágott.

-         Elég lesz már, ébren vagyok! – förmedtem rá, egy újabb pofon után.

-         Kár – sóhajtott. – Pedig milyen csönd volt, amíg nem voltál magadnál.

-         Akkor miért ébresztettél fel?

Vállvonogatás.

-         Mi történt? – kérdeztem, s közben nagy nehezen ülő helyzetbe tornáztam magam. Ám abban a pillanatban, amint felfogtam a körülöttem lévő világot, rémülten felkiáltottam.

Az a fura, lószerű izé most is ott volt, és egyenesen engem bámult.

-         Hagyd abba! – förmedt rám Cissy, aztán ahhoz a lényhez fordult: - Ne haragudj rá! Tudod, szegényke egy kicsit... hibbant.

-         Nem vagyok hibbant! – vágtam rá.

-         Még szerencse – mosolygott az a valami, aztán közelebb lépett hozzám, és meghajolt előttem. -  Légy üdvözölve, Egyiptom Fia! Az én nevem Netetoir.

-         Honnan tudod, hogy Egyiptomból jöttem? – kérdeztem gyanakodva.

-         A leány mesélte – felelt Netetoir.

-         Legalábbis azt hiszi, hogy egyiptomi – javította ki Cissy. – Azt hiszi, hogy ő a fáraó öccse.

-         Nem csak hiszem, világos?! – förmedtem rá a lányra. – Miért vagy ilyen értetlen?

-         Értetlen? – háborgott. – Én vagyok értetlen? Te vagy az, aki nem tudja felfogni, hogy már évezredek óta nincsenek fáraók.

-         Nyugodjatok meg! – lépett közbe Netetoir. Éppen időben, mert már egy olyan sértés készülődött belőlem előtörni, ami valószínűleg háborút robbantott volna ki.

-         Azt hiszi, hogy hazudok – motyogtam végül sértődötten.

-         Miért nem hiszel neki? – fordult Cissyhez.

-         Azért, kedves Netetoir – válaszolt gúnyosan a lány -, mert Egyiptomban már köztudottan nincs egyetlen árva fáraó sem.

Netetoir szomorúan megcsóválta a fejét, majd komolyan rám meredt. – Ha nem vagy Egyiptom Fia, akkor oda a remény.

-         Miért? – kérdezte Cissy.

-         Gyertek velem – intett Netetoir, és dobbantott egyet az egyik mellső patájával -, és mindent megtudtok, ha eljön az ideje.

-         Hová megyünk? – pattantam fel.

-         Ne félj, nem kell sokat gyalogolnunk. Talán csak egy fél napot.

-         Fél napot? – nyögtem fájdalmasan. Soha életemben nem szerettem sétálni. Főleg ilyen sokat nem.

-         Ne aggódj – mosolygott Netetoir. – Majd néha megállunk, és pihenünk egy kicsit.

-         Ne legyél már ilyen puhány! – szólt flegmán Cissy.

-         Nem vagyok puhány! – kiabáltam rá, majd új ismerősünkhöz fordultam. – Mikor indulunk?

Ahogy gondoltam: Netetoir egy percet sem habozott. Intett, hogy kövessük, és mi engedelmeskedtünk. Hamar kifáradtam, mert egyrészt éhes voltam, másrészt pedig nem voltam hozzászokva a gyalogláshoz. Ennek ellenére mégsem tettem szóvá a dolgot. Azt vártam, hogy Cissy elfáradjon, és ő kérjen pihenőt.

-         Netetoir – szólalt meg a lány váratlanul. Igen, erre vártam, végre leülhetek egy kicsit.

-         Mondd!

-         Hol vagyunk?

-         A Kentaurok Erdejében.

-         Kentaurok? – kérdeztem értetlenül. – Mik azok a kentaurok?

-         Öcskös – nézett rám lesajnálóan Cissy. -, Ha kinyitnád a szemed, akkor észrevennéd, hogy közvetlenül előtted is egy kentaur áll – mutatott Netetoirra.

Eltátottam a számat. Tehát ilyen egy kentaur. Még egyszer, sokadjára is tetőtől talpig végigmustráltam. Erős volt, és sokkal nagyobb, mint egy átlagos ló. Arca fiatalságáról árulkodott, de szemei bölcsességet sugároztak.

-         Miért civakodtok ennyit? – kérdezte Netetoir, akiről megtudtam, hogy kentaur.

-         Mert idegesít, hogy „öcskös”-nek szólít, és nem hiszi el, amit mondok – feleltem sértődötten.

-         Mert hülyeségeket beszélsz! – vágta rá Cissy.

-         Miért? Kentaurok léteznek szerinted?

Itt a lány egy kicsit meghökkent. Vetett egy pillantást Netetoirra, azután megrázta a fejét.

-         Én úgy tudom, hogy nem – motyogta halkan. – De az is lehet, hogy most csak álmodom…

-         Én biztos vagyok benne, hogy nem álmodsz – mosolygott Netetoir. – És abban is biztos vagyok, hogy ez a fiú itt Egyiptom Fia, akiről a jóslat szól.

-         Milyen jóslat? – kérdeztem gyorsan.

Netetoir megtorpant, megköszörülte a torkát, aztán szép lassan, daloló hangon szavalni kezdett:

Egy szép napon majd minden megváltozik,

Amikor a fiúcska Egyiptomból megérkezik.

Észak hős népei akkor majd összefognak.

És elüldözik a déli betolakodókat.

Ám ha ifjú szívét a rossz csábítja,

Bú, és halál telepszik a világra.

-         Így hangzik legalábbis az eleje. Az öregek azt mondják, hogy sokkal hosszabb volt, de ennek nagy része elveszett az idők folyamán.

-         Kik azok a déli betolakodók? – kérdeztem ámuldozva. Sosem hittem volna, hogy egykor majd ekkora szerep jut nekem. Ugyan a bátyám mindent megtett azért, hogy hírnevet szerezzek magamnak, és nevem fölkerüljön a történeteket, dicső cselekedeteket jegyző papirusztekercsekre, de kísérleteit egyszer sem koronázta siker. Szinte semmiben sem voltam kiemelkedően jó. Persze tudtam lovagolni, célba lőni, karddal vívni, de ezen tudásokat is csak a rengeteg gyakorlás és tanítóim kitartásának segítségével voltam képes elsajátítani.

-         Ez egy hosszú történet – dörmögte a kentaur. – Gyerünk tovább, és én majd közben mindent elmesélek.

Így hát ismét elindultunk, és Netetoir belekezdett a történetbe:

-         Minden a Keleti Királyságban kezdődött. A királynak, Tambaronak született egy fia, akit Yaisanak neveztek el. Tambaro világ életében rettegett a nomádoktól, akik évente többször is átkeltek a Folyón, és kifosztották a határ menti falvakat. Gyűlöletet táplált a fiába is, aki apja halálos ágyánál fogadalmat tett, hogy leigázza a nomádokat, és megfizet mindenért, amit e nép elkövetett az övéi ellen.

-         De ha a nomádok fosztogattak, akkor nem lehet, hogy a délieknek van igazuk? – vontam össze a szemöldököm.

-         Hallgasd tovább! – Intett le Netetoir. – Szóval Yaisa, aki ugyan még mindig gyermek

éveiben járt, hadat üzent a nomádoknak. Hosszú évekig elhúzódott a háború, mert egyik fél sem volt teljesen felkészülve egy komolyabb csatára. Végül Yaisa szövetséget kötött a Nyugati Királyság uralkodójával, Lutannal. Hatalmas sereget kovácsoltak össze, mely elindult a Folyó felé, hogy azon átvágva megütközzön a nomádokkal. Útközben csatlakoztak hozzájuk a vámpírok. Yaisa más esetben nem fogadta volna el a segítségüket, de a nomádoktól való félelme arra sarkallta, hogy a vámpírokkal is szövetséget kössön. A nomádokat nem érte teljesen váratlanul a támadás. Hosszú, áthatolhatatlannak látszó falat alkottak a széles Pusztán, és a déli szövetségesek először azt gondolták, hogy még ekkora sereggel sincs esélyük az ellenséggel szemben.

Ám Yaisa bátor volt, és szívét kötötte az apjának tett ígérete, ezért hát parancsot adott, és az egész sereg a nomádoknak rontott. Ekkor rájöttek a turpisságra, ugyanis a nomádok fele annyian sem voltak, mint amennyinek távolról látszottak. A harcosok rengeteg felszerszámozott lovat vittek magukkal, hogy azt a látszatot keltsék, mintha jóval többen lennének.

Yaisa megrészegült a diadaltól, ahogy látta a nomádokat menekülni. Már nem is fordított igazán figyelmet a védelemre, csak üldözte a menekülő sereget. Ám akkor a nomádok bevetették a már évezredek óta rettegett harcmodorukat, és menekülés közben hirtelen hátrafordultak lovaikon, és félelmetes nyílzáport zúdítottak üldözőikre. Sajnos túl kevesen voltak ahhoz, hogy visszavonulásra kényszerítsék a délieket, így végül sarokba szorultak. Csobán, a kilencedik vezér, ekkor hajlandó volt letenni a fegyvert, de az ellenségnek meg kellett ígérnie, hogy kegyelmet ad a még életben lévő harcosoknak. A déliek beleegyeztek.

Az ifjú király szívét átfúrta egy nyílvessző, de mielőtt még meghalt volna, Ireth, a vámpír királynő segített rajta, és kihozta a halál karmai közül. Azóta Yaisa még elvakultabb lett, és gyűlölete odáig fajult, hogy megszegte a nomádoknak tett ígéretét, és hamarosan újabb hadjáratot indított az északi nép eltörlésére. A nomádok egy részének sikerült menedéket találnia a tündéknél, másoknak a kentauroknál, de vannak olyanok is, akik még ellenállnak, és a pusztákat róják, fosztogatják az idetelepült falvakat, és menekülnek a király serege elől.

Yaisa pedig immáron ötven éve ül gyermekként a trónján.

            Sem én, sem Cissy nem szólaltunk meg. Lehajtott fejjel, gondolataimba merülve lépkedtem a kentaur jobb oldalán. Valahol a lelkem mélyén sajnáltam ezt a Yaisa nevű uralkodót, de szívem valami különös oknál fogva a nomádok felé húzott. Most mi tévő legyek? Kinek higgyek? Kinek az oldalára álljak? S ha valakiére állok is, mi hasznuk lenne belőlem? Hiszen még nem is vagyok teljesen férfi.

-         Ne csüggedjetek már ennyire – nevetett fel Netetoir. – Szép időnk van, nem jó ilyenkor tépelődni. Talán nem is kellett volna nektek mindezt elmondanom.

-         Kik azok a nomádok? – tört ki belőlem a kérdés.

-         A nomádok? – kérdezett vissza jókedvűen a kentaur, majd megadta a választ. – A nomádok népe már nagyon régóta a Pusztán él. Jó, nemes lelkű emberek.

-         És tudod, hogy mi hogyan kerültünk ide? – kíváncsiskodott Cissy.

-         Nem – hangzott a tömör válasz. – De ez nem is fontos. A lényeg, hogy végre megérkeztetek.

-         Azt hittem, hogy csak engem vártatok – ráncoltam a homlokomat. Láttam, hogy e szavaimra Cissy dühösen hátracsapja a haját.

-         Gondoltuk, hogy nem jössz egyedül. Egy ilyen fontos valaki nem jön csak úgy társak nélkül.

Magamban kuncogtam, hiszen tudtam, hogy a lány most forr a dühtől.

-         Biztos, hogy őt várjátok? – szólalt meg végül, indulattól remegő hangon. – Nézz már rá!

-         Hé! – förmedtem rá. – Ne merészelj ilyen hangon beszélni a jelenlétemben!

-         Óh, bocsásson meg nagyságos herceg úr! – gúnyolódott Cissy.

-         Hagyjátok már abba! – szólt ránk Netetoir, aki láthatóan kezdte unni a kis összezörrenéseinket. – Nem azért vagytok itt, hogy egymáson köszörüljétek a nyelveteket. Most sokkal fontosabb dolgotok van.

Egyikünk sem szólt vissza. Ugyan újdonsült vezetőnk hangja nem volt haragos, de mégis mind a ketten elszégyelltük magunkat. Akármennyire is idegesít ez a kis csitri, nem hagyhatom, hogy ezt lássa rajtam. Higgadtnak kell maradnom, nem szabad érzelmeket kimutatnom. Most végre hasznát vehetem annak, amit oly sok éven át gyakoroltam Tutanhamon udvarában.

 Akármi történjék is, köteles vagyok méltósággal elviselni. Egy isten leszármazottja, nem gurulhat csak úgy dühbe, és nem állhat le verekedni. Főleg lányokkal nem. Mindig méltóságosan, herceghez illően kell viselkednem. Akkor majd Cissy is megtanulja, hogy velem nem lehet úgy beszélni, mint egy utolsó utcakölyökkel!

Egyikünk sem szólalt meg. Némán ballagtunk egymás mellett, csak néha fordult elő, hogy a sűrű növényzet olyannyira belepte az ösvényt, hogy csak libasorban tudtunk tovább haladni. Ilyenkor Netetoir volt az, aki legelöl haladt. Utána Cissy, majd pedig én követtem.

Egy különösen sok tüskével ellátott bokor mellett haladtunk el, amikor a Cissy után visszacsapódó ág eltalált engem, és a karomba éles fájdalom hasított.

-         Áú! – kiáltottam fel kissé hisztérikusan, ahogy megláttam a felhasadt bőröm alól kicsordogáló első vércseppeket.

Netetoir és Cissy rémülten fordultak hátra. Talán azt gondolták, hogy valami vadállat ragadott el, de amikor látták, hogy valójában mi történt, elnevették magukat. Én semmi vicceset nem találtam benne. Nagyon fájt.

-         Jaj, ne nyavalyogj már! – intett le a még mindig a nevetéssel küszködő lány, majd közelebb lépett hozzám, és valami papír-izét rakott a sérülésemre, hogy felitassa vele a vért. Az én véremet!

-         Tényleg fáj! – vágtam vissza.

-         Képzelem – forgatta a szemét Cissy.

-         Ha befejeztétek, indulhatnánk tovább – szólt közbe Netetoir. A szemébe néztem, és elszégyelltem magam. Az arcán egy pillanatra átsuhanó csalódottság, kétségbeesés és bánat keveréke bűntudatot ébresztett bennem.

Biztos, hogy nem engem vártak – fordult meg a fejemben. Rossz érzés volt. Persze Tutanhamon udvarában sem örvendtem túl nagy népszerűségnek, s mindössze csak azért bántak velem tisztelettel, mert a fáraó fivére vagyok.

            Már igencsak sötét volt, amikor végre megálltunk. Természetesen csak azért, mert én és Cissy már az orrunk hegyéig sem láttunk, azért időről időre megbotlottunk a kiálló gyökerekben és kövekben, így nagyon lelassítva a haladást. Netetoir végül megunta nézni a szenvedésünket, és pihenőt rendelt el, amit mind a ketten hálásan fogadtunk.

            Lábaim megremegtek, és hangos puffanással a fenekemre ültem. Cissy nagy nehezen kitapogatott, és ő is helyet foglalt mellettem. Éreztem, hogy reszket a hidegtől.

-         Visszaadjam a pulcsidat? – kérdeztem barátságosan, de ő megrázta a fejét.

-         Akkor te megfagysz egy szál semmiben.

Igaza volt. Még mindig nem volt semmi a rajtam az említett ruhadarab alatt.

-         Itt maradunk éjszakára – jelentette ki a kentaur. – Aludjatok nyugodtan, majd én őrködöm.

Szétnyitottam a cipzárt, és lefejtettem magamról a ruhadarabon majd ráterítettem a lányra. Az elmosolyodott, és lefeküdt a földre.

-         Gyere – szólt, és fölemelte a pulcsit, hogy bemászhassak alá.

Mondanom sem kell, elég kicsi volt kettőnkre, de még mindig jobb, mint a semmi. Cissy eligazgatta, aztán egyik kezével átkarolta a vállamat, és szorosan hozzám bújt.  Én elvigyorodtam. Nem csak azért, mert még soha nem aludtam együtt egy lánnyal sem, hanem mert melegen tartott.

Még vetetettem egy pillantást Netetoirra. A kentaur pár lépésre tőlünk állt mozdulatlanul, és az ég felé bámult. Megnyugtató érzés volt tudni, hogy nem vagyunk egyedül ebben a félelmetes erdőben. Igen, félelmetes volt. A sötétben különös árnyékot vetettek a fák ágai, s mindenhonnan furcsa motoszkálás hallatszott. Egy pillanatra megcsillant valami a távolban, de mire ráfókuszálhattam volna, már el is tűnt. Kirázott a hideg.

- Nyugi – pisszegett le Cissy, és megsimogatta a vállamat. – Biztos csak egy vadmacska.

            Nem válaszoltam. Már túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy megint végighallgassam az ostoba megjegyzéseit rólam. Különben is, jól esett, hogy melegít. Megvontam a vállamat, aztán becsuktam a szemem, és szinte abban a pillanatban elaludtam.

***