Az a kis pimasz...

Félve nyitottam ki a szemem, de amint megtettem, rögtön meg is bántam. A hátamon feküdtem, és a nap egyenesen a szemembe világított. Hunyorogva felültem, azután lassan körülnéztem.
A látványtól elállt a lélegzetem. Ilyen szép helyet még soha életemben nem láttam. Körülöttem érdekes formájú fák magasodtak. Furcsa kis leveleik a zöld minden árnyalatát mutatták, ahogy a napfény átsütött rajtuk. Némelyikük törzse vastag és göcsörtös volt, de voltak olyanok, amelyek teljesen simának tűntek. A színük is eltért egymástól. A fehértől, a barnán keresztül egészen a feketéig, minden árnyalatot megtaláltam. Alattam apró, számomra ismeretlen növények zöldelltek, felettem furcsa, színes tollú kis madarak énekeltek.
Elmosolyodtam. Ugyan fogalmam sem volt, hol vagyok, és hogy miképp kerültem ide, de már most szerettem ezt a helyet. Lassan felálltam, hogy sétáljak egyet, de akkor ismeretlen hang ütötte meg a fülemet. Valami mozgolódott a hátam mögött.

Megpördültem, és amit láttam, attól elakadt a lélegzetem: Egy fiatal lány hevert néhány lépésre tőlem. Hosszú vörös haja félig eltakarta az arcát. Meg kell jegyeznem, nagyon szép arca volt. Fura ruhát viselt. Kissé félve közelebb araszoltam hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem.
Testhez álló ruha volt rajta, amely olyan mélyen ki volt vágva a nyakánál, hogy még én is belepirultam a látványba. Vékony lábait valami különös, durva, kék színű anyagból készült kétszárú szoknya takarta.

Közelebb léptem hozzá, azután lehajoltam, és kisimítottam az arcába lógó tincseket. Egy kissé ugyan féltem tőle, mivel a papok azt tanították, hogy kerüljem a vörös hajú embereket, mert ők Széth szolgái. Ám ahogy ezt a lányt elnéztem, arra a következtetésre jutottam, hogy egy ilyen szép teremtés semmiképpen sem szolgálhat egy olyan istent, mint Széth.
A lány mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, majd szemei felpattantak. Eltátottam a számat. Még sosem láttam ilyen szemeket. Olyan kékek voltak, mint az ég, és úgy csillogtak, akár a víz hullámai a napsütésben.
- Te meg mi a fenét akarsz? - rivallt rám, aztán ellökte magától a kezemet, és felült.
Én csak álltam ott, és tátogtam. Nem tudtam hirtelen, hogy mit is mondhatnék.
- Na, mi van? Nem tudsz beszélni? - vonta össze szép ívű szemöldökét. - Vagy talán nem érted a nyelvemet?
- Tudok beszélni! - vágtam oda végül, ahogy a sértő stílus hatására nekem is visszatért a hangom.
- Akkor elárulnád, hogy mégis ki vagy?
- Hogy én ki vagyok? - nevettem fel jó hangosan. - Engem mindenki ismer.
- Hát én nem.
- Akkor elég tudatlan vagy...
- Látom, ebben az erdőben nem sok értelmes élőlény lakik - tette karba a kezét a lány, és kihívóan meredt rám. - Remélem, azt azért meg tudod mondani, hogy hol vagyunk.
- Érdekes - hümmögtem. - Én éppen tőled vártam választ erre a kérdésre.
- Ez fura - jegyezte meg, miután körülnézett. - Nem ismerős...
- Akkor most mit csinálunk? - kérdeztem, s közben próbáltam leplezni félelmemet. - Nem tudod, hogyan kerültünk ide?
- Fogalmam sincs - rázta a fejét a lány. - Az lesz a legjobb, ha elindulunk valamerre. Végül is, manapság már nincsenek olyan nagy erdők, hogy elvesszünk benne. Meglátod, hamarosan találunk egy várost. Akkor majd telefonálunk a szüleinknek, és...
- Mi az a telefonálás? - tört ki belőlem a kérdés. Utálom, amikor valamit nem értek.
A lány felnevetett.
- Most meg mi van?
- Te itt élsz az erdőben? - jött a kérdés, immár komolyabb hangnemben.
- Nem. Mondtam már, hogy még sosem jártam itt. Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk - feleltem ingerülten.
- Pedig egy kissé... - ráncolta a homlokát. - Egy kissé furcsa vagy.
- Én? - hökkentem meg. Szerintem egyáltalán nem vagyok furcsa. Persze ezt az alacsonyabb rendű emberek egészen másként látják. Szerintük isteni származású vagyok, ami önmagában sem egy hétköznapi dolog.
- Te - bólogatott a lány. - Ezzel az ágyékkötővel, vagy mivel...
- Hé! Egy rossz szavad nem lehet rá! - Komolyan nem értettem mi baja vele. Tiszta volt, és még csak össze sem gyűrtem. - A legjobb anyagból készült.
- Na és?
- Na és? Itt piszkálsz a ruhámmal, amikor rajtad meg nem is szoknya van, hanem az a... izé.
Ezt a kijelentésemet hangos, és gúnyos kacagás követte.
- Ez egy nadrág, te észlény! - vihogott a lány. - Ha nem tudnád, manapság elég sok nő hord nadrágot.
- Ne merészelj sértegetni! - sziszegtem. Most már végképp elvesztettem a türelmemet. Kezeim ökölbe szorultak, és már nem sok választott el attól, hogy valami szörnyűséget tegyek...
- Nyugodj már meg! - legyintett. - Csak vicceltem. - Elmosolyodott, és barátságosan felém nyújtotta kezét. - A nevem Cissy.
- Thotmesz vagyok - feleltem lassan, és közben értetlenül néztem a felém nyújtott kézre. Ki hallott már olyat, hogy egy herceg kezet fog egy lánnyal, még ha a lánynak ilyen különös kinézete is van.
- Nem vagyok leprás - szólt Cissy sértődötten, miközben leengedte a kezét.
- Miért nézel így ki? - tört ki belőlem a kérdés, amikor szemem rásiklott a furcsa, lilás színben pompázó körmeire.
- Hogy? - vonta fel a szemöldökét a lány.
- Még sosem láttam hozzád hasonlót - hadartam magyarázatképpen, amikor végre ráébredtem, hogy milyen tapintatlan vagyok. Tudjátok, a fáraó öccse sem bánhat akárhogyan az emberekkel.

Cissy halkan kuncogott egy sort, azután közelebb lépett hozzám, és én bosszankodva vettem tudomásul, hogy lány létére legalább egy fél fejjel magasabb nálam.
- Honnan jöttél, öcskös? - kérdezte kedveskedőn.
- Egyiptomból - feleltem kissé fennhangon. - A bátyám a fáraó.
- Óh, na ne hülyéskedj! - tört ki belőle a röhögés.
- Ez nem vicc! - vágtam oda sértődötten.
- Azt várod, hogy elhiggyem? - tette csípőre a kezét.
- Igen! - feleltem dacosan.
- Hát akkor ideje lenne felkeresned a doktor bácsit, kisfiú! - sziszegte, az utolsó szót különösen megnyomva.
- Komolyan beszélek! - kiáltottam a dühtől kipirult arccal. - Tudd meg, hogy Tutanhamon a bátyám, és...
Cissy már úgy nevetett, hogy meg kellett kapaszkodnia az egyik fa törzsében. Már fontolgattam, hogy melyik általam ismert legdurvább sértést vágjam a fejéhez, de ő megelőzött.
- Te tényleg meghibbantál. Tutanhamon már több ezer éve halott.
- NEM!
- Ne legyél már hülye!
- Nem halhatott meg olyan régen, hiszen még csak... - hirtelen elhallgattam. Emlékeim különösen kuszák voltak. Hogyan kerültem ide? És mikor? Olyan zavaros ez az egész.

- Na, jó - vette egy mély levegőt a lány, aztán komoly hangon folytatta: - Induljunk el valamerre. Majd ha a városba érünk, fölhívom a szüleimet, és... A francba! - a lány a homlokára csapott, aztán sietve belenyúlt a zsebébe, és egy kis fényes követ húzott elő belőle.

Még soha életemben nem láttam ilyet. Valójában nem is kő volt, hanem valami furcsa kis szerkezet. Valamit megérintett rajta, és elkezdett világítani. Mármint nem Cissy, hanem az az izé a kezében. Rémülten ugrottam hátra.
- Áh! - rázta a fejét lemondóan. - Sajnos nincs térerő.
- Az mi? - kérdeztem az egyik vaskos fatörzs mögül.
A lány válaszképpen csak forgatta a szemét. Már azon sem csodálkoztam volna, ha a fülén forró gőz jön ki. De szerencsére semmi ilyesmi nem történt.
- Nagyon remélem, hogy nem csak szórakozol velem - ráncolta a homlokát, aztán fenyegetően felemelte a mutatóujját. -, mert ha mégis, esküszöm, hogy letépem a kis golyóidat!

- Te! - Hörögtem. - Még egy ilyen, és...
- És? Talán megütsz? Szerintem kapnál egy pofont, és sírva rohannál vissza anyukád szoknyája mögé.
- Ezt nagyon meg fogod bánni!
- Na, ne mond! - gúnyolódott. - Látszik rajtam, hogy mennyire félek?
- Hagyd abba, különben...
- Óh, de kemény valaki. Azt tanácsolom, fogd be a szád, te kis homokos!
- Homokos? - hökkentem meg. Végignéztem magamon, s aztán: - Nincs rajtam egy szem homok se.

Cissy a homlokára csapott, aztán megrázta a fejét, és hosszú másodpercekig nézte az eget. Nem tudom, mi ütött belé.
- Ennek semmi értelme - szólalt meg váratlanul. - Azzal nem jutunk előbbre, ha egymást piszkáljuk. Inkább menjünk!
Megvontam a vállam. Végül is igaza van, az nem jó semmire, ha csak veszekszünk. Különben is, nem szeretném, ha a végén úgy megbántanám, hogy sírva fakadna. Sosem voltam valami jó bocsánatkérésben.
- Merre menjünk? - kérdeztem kedvesebb hangnemben.
- Teljesen mindegy - vonta meg a vállát Cissy, aztán előre mutatott. - Menjünk arra, aztán majd meglátjuk.

***
Már legalább öt perce gyalogoltunk, és még azóta egyszer sem vesztünk össze. Na jó, mindez csak azért történt, mert egy szót sem szóltunk egymáshoz. Cissy leginkább az úttal volt elfoglalva. Néha megállt, hümmögött egy kicsit, azután újból elindult. Én ez idő alatt csak ámultam és bámultam.
Ez a különös erdő annyira elvarázsolt, hogy már-már azt kívántam, bár sosem érnénk ki belőle. Annyira szép volt! Csak az az egy kis apróság zavart, hogy rettenetesen fáztam.
Rengeteg érdekes dolgot láttam, ami Egyiptomban nem létezik, ezért hát nem is csoda, hogy úgy lekötötte a figyelmemet, hogy csak pár másodperces késéssel reagáltam Cissy kérdésére.

- Tessék?
- Azt kérdeztem, hogy odaadjam-e a pulcsimat?
- Mit? - kérdeztem értetlenül.
- Tiszta libabőr vagy - magyarázta a lány, azután kioldotta a csomót a ruhán, amit a derekára kötve hordott.
Csak álltam, és néztem. Nem tudtam, hogyan kell felvenni. Valószínűleg Cissy is rájött, hogy mi a gondom, mert közelebb lépett hozzám, hogy segítsen. Így, közelről, még szebbnek láttam, mint eddig, ráadásul érezhettem a belőle áradó, finom, édeskés illatot is.

- Te nem fázol? - kérdeztem meg a lányt, miután a bonyolult műveletet végre sikerült végre hajtanunk.
- Nem - rázta a fejét a lány. - Tudod, én nem rohangálok egy szál ágyékkötőben...
- Haha - gúnyolódtam, de aztán nem folytattam. Semmi kedvem nem volt egy újabb veszekedéshez.
- Szerinted hogyan kerültünk ide? - kérdezte, váratlan komolysággal Cissy.
- Nem tudom - motyogtam. - Arra emlékszem, hogy a bátyám kinevezett hercegnek, és aztán beszélgettünk, aztán... - itt hirtelen megfagyott bennem a vér. Megtorpantam, mert rettenetes fájdalom hasított a hátamba. Lelki szemeim előtt megjelent egy vigyorgó arc, és egy penge, ahogy megcsillan rajta a csillagok fénye. Összegörnyedtem, és csak lihegtem.
- Rosszul vagy? - kérdezte aggodalmaskodva Cissy.

Nem válaszoltam. Próbáltam elkapni az emlékfoszlányokat, amelyek, mintha csak incselkednének velem, hol közelebb szálltak hozzám, ám amikor utánuk kaptam, gúnyosan kacagva libbentek el elmém kutató karjai elől.

A lány megfogta a vállamat, és leültetett egy fa kiálló gyökerére. Gondolataimból az rángatott ki, ahogy hideg kék szemeivel rám meredt. Éreztem, hogy fogja a kezem, és ez különös, jóleső nyugalommal töltött el. Mélyeket lélegeztem, azután megráztam a fejem, és igyekeztem a körülöttem lévő világra összpontosítani.

- Mi ütött beléd? - kérdezte félve Cissy.
- Semmi - hebegtem. - Csak nagyon éhes vagyok
És ez nem is volt hazugság. Úgy korgott a gyomrom, hogy az már szinte fájt, és szédültem.
- Szedd össze magad! - rázott meg a lány. - Tovább kell mennünk.
- Tudom - motyogtam. - Egy pár perc, és jobban leszek.

Az a pár perc legalább egy óráig eltartott. Cissy leült mellém, és unottan piszkálgatta a földet egy rövid, göcsörtös bottal. Kellemetlenül éreztem magam ebben a nagy csendben. Egy rövid ideig hezitáltam majd végül megszólítottam.
- Te honnan jöttél?
- Amerikából - felelte csendesen. Fura hangon beszélt, és amikor az arcára pillantottam, láttam, hogy rettenetes szomorúság szorítja szívét. - De igazából európai vagyok. Amikor kicsi voltam, a szüleim elvesztették a munkájukat, és ezért el kellett költöznünk. Apámnak van egy barátja. Ő segített nekünk.
- Ennyire rossz hely az az Amerika? - kérdeztem. Megpróbáltam minél tapintatosabb lenni.
- A legtöbben szívesen élnének ott, de én nem vagyok éppenséggel oda érte - erőltetett magára mosolyt a lány.
- És ez hol van? Még sosem hallottam ilyen nevű országról.
- Mindegy - legyintett Cissy. Láttam rajta, hogy nem akar erről beszélni, ezért nem is kérdeztem többet.

Sokáig csak ültünk némán, és a saját gondolatankkal voltunk elfoglalva. Valahogy rosszul éreztem magam, mintha megbántottam volna valamivel, de ahogy visszapörgettem magamban az eseményeket, rájöttem, hogy szinte egy rossz szót sem szóltam.
- Cissy - néztem rá kérlelő szemekkel. Nem akartam, hogy megint kiabáljon velem, ezért megpróbáltam a lehető legudvariasabban beszélni vele.
- Mondd!
- Miért mondtad azt, hogy Tutanhamon több ezer éve halott?

A lány arca hirtelen piros színt öltött. Egy pillanatig azt hittem, hogy sikerült megint felbosszantanom, de aztán vett egy nagy levegőt, és szelíd hangon válaszolt nekem.
- Azért, mert ez az igazság. Te nem lehetsz az öccse, mert akkor már neked is réges-rég meg kellett volna halnod.
- Honnan tudod, hogy halott? - néztem rá kihívóan.
- Jaj - sóhajtott. - Onnan, hogy ezt minden épelméjű ember tudja, és különben meg, ha nagyon tudni akarod, elárultam, hogy egyszer kiskoromban láttam egy múzeumban.
- Hogy hol?
- Mú-ze-um. Tudod...
Fejrázás.
- Na ne! - sopánkodott.
- Tényleg nem tudom! - emeltem meg a hangom. - És légy szíves ne csinálj úgy, mintha félkegyelmű lennék.
- Ha nem viselkednél úgy, akkor nem piszkálnálak!

Na, tessék, már megint veszekszünk!

- Pimasz vagy - jegyeztem meg sokat sejttetően. - Ne akarj magadra haragítani!
- Nem félek tőled - válaszolt teljesen higgadtan. - És semmi kedvem nincs az ostoba szövegedet hallgatni.
- Ezt nagyon megbánod, te kis szajha!

A lány hirtelen felpattant, és arcon csapott. A támadás váratlanul ért, ezért hanyatt leestem a gyökérről, és a fejemet a fa törzsébe ütöttem. Föltápászkodtam. Az arcom égett, ott, ahol a tenyere csattant, és már nem sok választott el attól, hogy üvöltsek. Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy valami nagyon csúnya dolgot tegyek vele.

- Még egy ilyen - sziszegte Cissy. - Még egy ilyen, és esküszöm, hogy kikaparom a szemedet!
Nem feleltem. Csak álltam ott némán, csukott szemmel, és próbáltam lehiggadni.
- Kérj bocsánatot!
- Hogy mi? - hörögtem.
- Igen. Jól hallottad!
- Már pedig én nem kérek tőled bocsánatot! - tettem karba a kezem. - Én vagyok a herceg, és nem fogok letérdelni egy ilyen senkiházi előtt.

Újabb pofon, ezúttal a másik oldalon. Most már, ha akartam volna, sem tudtam volna uralkodni magamon. Az más kérdés, hogy eszem ágában sem volt megfékezni magam. Ököllel estem neki a lánynak. Ledöntöttem a földre, és leszorítottam mindkét kezét. Talán nem is olyan rossz dolog, ha az ember rendszeresen birkózik a bátyjával.
Megfeszítette magát, de szerencsétlenségére én erősebb voltam, és biztos kézzel szorítottam a földre.
A nagy erőlködés közepette a ruhája nyaka megnyúlt, így én vethettem egy pillantást az alsóruházatára.
- Hagyj békén! - sikoltozott kétségbeesetten, és minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon. Láthatóan kissé félreértelmezte az arcomra kiülő kaján vigyort.

Még egy darabig vergődött alattam, azután láthatóan megadta magát a sorsnak és elernyedt. Percekig csak néztem az újonnan elém tárt látványt, azután tekintetem följebb siklott, egyenesen az arcára.

Mosolyom egy pillanat alatt lehervadt az arcomról. Cissy szinte már könyörögve nézett rám, és én már szégyelltem magam. Szégyelltem a gondolataimat, amik pár pillanattal ezelőtt még a fejemben cikáztak. Már nem akartam bosszút állni rajta, nem akartam a meztelen bőrét megkorbácsoltatni, vagy akár saját kezem által fájdalmat okozni neki.

Jobb kezemmel végigsimítottam a karján, azután az arcán. Először arra számítottam, hogy szabaddá vált kezével újabb pofont ad, de kellemesen csalódtam. Csak feküdt alattam, megadóan, szaporán emelkedő és süllyedő mellkassal, és az én arcom teljesen magától vörössé vált.

Megragadtam ruhája nyakát, aminek következtében ő ijedten összerezzent. De én nem hagytam félbe a mozdulatot, hanem, ha kissé ügyetlenül is, de megigazítottam rajta a ruhát, majd villámgyorsan lemásztam róla, és bocsánatkérően pislogtam.

- Ne haragudj! - motyogtam, miközben ő lassan föltápászkodott, és kerek szemekkel nézett rám. - Nem szabadott volna rád támadnom.
- Én... - hebegte Cissy. - Én azt hittem, hogy most...
- Nem szokásom a lányokat bántani - folytattam a magyarázkodást. - Tudod, egy kissé ideges vagyok, mert azt se tudom, hol vagyunk, meg minden.
- Az én hibám - nyögte ki nagy sokára. - Itt vagyunk egy erdő kellős közepén. Ilyenkor nem lenne szabad ellenségeskedni.

Nem feleltem. Talán egész órák teltek el így, hogy csak ültünk egymás mellett, és igyekeztünk megtörni a kínos csendet, de mindhiába, mert képtelenek voltunk megszólalni. Végül a gyomrom szólalt meg, jelezve, hogy ideje magamhoz vennem valami táplálékot.
- Húha - kuncogott Cissy. - Remélem, nem engem fogsz megenni.
- Dehogyis! - vágtam rá sietve, még mielőtt kapcsoltam volna, hogy csak gúnyolódik.
- Én is éhes vagyok - mondta a lány, azután felcsillant a szeme. - Azt hiszem, hogy van nálam egy csoki.
- Mi? - fordultam felé. - Mi az a csoki?
- Mindjárt megmutatom - nyögte Cissy, miközben a szűk nadrágja zsebéből próbált előhúzni valamit.

Szórakozottan figyeltem, ahogy szenved, aztán közelebb húzódtam hozzá, és kíváncsian néztem a kezében lévő apró, furcsa formájú, fényes anyagba csomagolt tárgyat.
- Hát egy kicsit megolvadt - fintorgott -, de azért még ehető.

Lassan leszedte a csomagolást arról az izéről, ami véleményem szerint a „csoki" névre hallgat, és én szörnyülködve pislogtam, hol arra, hogy pedig a lányra.
- Te komolyan megeszed ezt? - kérdeztem undorodva, mert a csoki kísértetiesen hasonlított valamire, amiről köztudott, hogy nem igazán tartozik az étel kategóriába, még akkor sem, ha előző életében az volt... A gusztustalan külső ellenére finom illata volt, de én mégis irtóztam attól, hogy a számba vegyem.
- Igen - bólintott a lány. - Ne félj, ez nem kaki!
- Pedig úgy néz ki...
- De nem az! Szerinted én megenném, ha az lenne?
- Hát... Nem, nem hinném.
- Akkor meg?

Cissy mind a két kezével megfogta a csokit, majd egy mozdulattal, kettétörte, és az egyik felét az én kezembe nyomta. Amíg én gyanakodva forgattam, a lány megette az övét, azután kényelmesen elterült a földön, és mosolyogva nézett rám.
- Ha nem kéred, nekem adhatod - szólt.
- Nincs más ehető a közelben - motyogtam, aztán vettem egy mély levegőt és bekaptam - a csokit.

Elkerekedtek a szemeim. Még soha életemben nem éreztem ilyen finom ízt, pedig elhihetitek, hogy a fáraó és rokonai olyan jó ételeket esznek, amilyenekről az egyszerű emberek nem is álmodhatnak. De ilyet még Tutanhamon sem evett soha.

- Na, szörnyű volt? - kérdezte nevetve Cissy.
- Ez nagyon jó! - feleltem tele szájjal. - Van még?
- Nincs. Ez az egy volt nálam.
- Kár.
- Lassan tovább kéne mennünk - váltott témát a lány. - Már nincs sok időnk. Nemsokára lemegy a nap, és én nem nagyon szeretnék itt éjszakázni.
- Ami azt illeti, én sem - feleltem. Csak belegondoltam, hogy milyen lehet ez a barátságos erdő sötétben, és máris kirázott a hideg. Ki tudja, miféle démonok bújnak elő a rejtekhelyükről, miután a Nap elvonult.

Föltápászkodtunk a földről, és szép lassan elindultunk, de alig egy pár lépés után mind a ketten kővé dermedtünk. Valami megzörgette az avart. Először arra gondoltam, hogy a szél, de ez az elképzelés nem volt helyén való, hiszen a fákon egy levél sem rezzent.
- Mi volt ez? - kérdeztem elvékonyodó hangon.
- Fogalmam sincs - suttogta Cissy. Láttam, hogy ő is meg van riadva. Pupillái egészen kitágultak, szinte teljesen eltakarva kék íriszét.

Ismét hallottuk azt a hangot, és már be tudtam határolni, hogy honnan jön. Most vagy soha! Gondoltam magamban. Itt az idő, hogy megmutassam neki isteni származásomat. Összeszedtem minden bátorságomat, és ökölbe szorított kézzel, határozottnak szánt lépésekkel elindultam a hang irányába.