|
Mégis más
Sirius összeveszik a szüleivel, ami elég gyakori, ez azonban most mégis más. Tudom, hogy van néhány történet már Sirius elszökéséről, és én csak remélem, hogy az enyém mégis más.:)) Annyiból mindenképpen, hogy Regulus szemszögéből íródott, akiből – miután Sirius távozik – újra feltörnek a régi emlékek abból az időből, amikor Sirius hosszabb időre elment. Ez azonban most tényleg más.
Mégis más
A Black család éppen az asztalnál ült, és vacsoráját fogyasztotta, amikor Orion így szólt nagyobbik fiához:
– Sirius, holnap délutánra vendégségbe hívtuk Fennymore-ékat.
– Jó szórakozást hozzá – hangzott a válasz.
– Te is itt leszel – közölte az apja szigorúan. – És úgy fogsz viselkedni végig, ahogy egy Blackhez méltóan illik.
– Már miért tölteném veletek és a Fennymore házaspárral a délutánt? Van jobb dolgom is – mondta a fiú.
– Te pimasz, hálátlan, elkényeztetett kis... – kezdte az anyja, de a férje a félbeszakította.
– Hagyjad, Walburga! – Ezután újra Sirius fordult. – Azért fogod velünk tölteni a délutánt, mert Mr. és Mrs. Fennymore magukkal hozzák a lányukat, Priyát is.
– Még mindig nem értem, miért kellene itt lennem.
– Fiam, nemsokára tizenhat éves leszel, jövő nyáron betöltöd a tizenhetet. Ideje megismerkedned a jövendőbeliddel.
Sirius félrenyelte a falatot, és köhögni kezdett.
– Mi?! – kérdezte azután. Regulus ijedten kapkodta a fejét apja és a bátyja között.
– Fennymore-ék igen befolyásos, aranyvérű család – magyarázta Orion. – Teljes tisztelet övezi őket a köreinkben. A lányuk is jövőre tölti be a tizenhetet. Ezt bizonyára te is tudod, hiszen veled egy évfolyamba jár a Roxfortban. Persze ő a Mardekárba került – szúrta közbe megvetően. – Pár hónapja már keressük neked a megfelelő menyasszonyt, és a Fennymore házaspár beleegyezett, hogy feleségül vegyed Priyát. A nyár végén eljegyzed őt, jövőre pedig összeházasodtok.
– Eszembe sincs megházasodni! – kiáltotta dühösen Sirius. – Különben sem ti döntitek el, hogy mikor és kit veszek el! De az biztos, hogy nem Fennymore-ék lánya lesz az!
– Ne legyél ennyire tiszteletlen, fiam! – dörrent rá az apja. – Mi mindent megteszünk azért, hogy a családunk méltósága továbbra is megmaradjon, ami mostanában egyre nehezebb. Nem elég, hogy az unokanővéred megtörve a hagyományt a Griffendélbe került, utána veled is megtörtént ez a szerencsétlenség, ráadásul az iskolában folyton bajba kerülsz, és a mardekáros évfolyamtársaid elmondják otthon, hogy mennyire nem aranyvérűhöz méltó a viselkedésed. Mi meg akarjuk őrizni a családunk hírnevét, és itt az ideje, hogy ezért te is felelősséget vállaljál. Nem mintha eddig nem kellett volna.
– Vállaljak felelősséget azzal, hogy elveszek valakit tizenhét évesen, akit alig ismerek, de ez elég ahhoz, hogy tudjam, utálni fogjuk egymást egész életünkben?!
– Nem! Azzal vállalsz felelősséget, hogy aranyvérűekhez méltón feleségül veszel egy aranyvérű hölgyet, ahogy az szokás a mi köreinkben.
– Teszek az idióta aranyvérű szokásaitokra! És felejtsd el ezt az egész házasságot meg jegyességet, főleg Priyával! Holnap délután pedig ne számítsatok rám, mert biztosan nem leszek itt! – ordibálta a fiú, majd felpattant a székéről, és elrohant.
– Sirius Black, azonnal gyere vissza az asztalhoz! Még nem fejeztük be! – Orion is felállt, és úgy kiabált utána, de semmi hatása nem volt, így visszaült a helyére. – Én nem tudom, mit csinálok vele, hogyha szégyenben hagy minket Fennymore-ék előtt – mondta azután. Regulus dühöt és aggodalmat egyaránt felfedezni vélt apja arcán.
– Nem hiszem el! – sopánkodott Walburga. – Hogyha így folytatja, hamarosan egymaga lerombolja a tekintélyünket. Ahelyett, hogy hálás lenne érte, hogy mindent biztosítunk neki, amire szüksége lehet. Még azzal sem kell bajlódnia, hogy kit válasszon jövendőbelijéül. Találtunk neki egy csinos, aranyvérű lányt, akivel méltók lennének egymáshoz, és így viselkedik. Jaj, mit fogunk csinálni, Orion?
– Majd meglátjuk, Walburga. Ne aggódj, biztosan kitalálunk valamit – válaszolta a férje elgondolkodva, de látszólag még mindig idegesen.
– Találkoznia kell holnap Fennymore-ékkal, és a kis Priyával – folytatta az asszony –, különben... Bele sem merek gondolni, mi lesz velünk.
– Fejezd ezt be, kérlek – szólt rá a férfi. – Holnapig megoldjuk.
– Rendben, Orion, és ne feledd, ez mennyire fontos; jövő hónapban mindenképpen meg kell, hogy tartsuk az eljegyzésüket.
– Tisztában vagyok vele, Walburga! – csattant fel a férje. – Megígértem neked is, és Fennymore-éknak is, hogy jövő hónapban eljegyzés lesz, és az is lesz! A fiunknak meg kell értenie, hogy nem minden alakulhat az ő kénye-kedve szerint, és én akárhogy is, de megértetem vele!
– Minél jobban ráerőszakoljátok ezt az eljegyzést, annál inkább ellene lesz – jegyezte meg csendesen Regulus, mire szülei meglepve néztek rá, mintha a vita közepette azt is elfelejtették volna, hogy más is maradt rajtuk kívül a helyiségben.
– Ez nem a te dolgod, Regulus – mondta végül Orion. – Különben sem tetszik nekem, hogy ennyire véded őt. Nem akarom, hogy annyira a befolyása alá kerülj, hogy a végén te is letérj arról az útról, amit neki is járnia kellene. Ezt a dolgot pedig bízd ránk. Mi meg fogjuk találni a módját annak, hogy hogyan kezeljük a helyzetet.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, de remélem, hogy valami olyasmit találtok ki, ami neki is jó lesz. Már csak magatok miatt is. Mert meglátjátok, hogyha így folytatjátok, el fogjátok üldözni őt itthonról – fejtette ki Regulus.
– Mit képzelsz? – sziszegte az anyja.
– Aggódom érted, fiam – szólt az apja. – Sosem beszéltél még így velünk, a bátyád talán tényleg kezd nagyon rossz hatással lenni rád.
– Elnézést kérek – szabadkozott Regulus. – De tényleg így gondolom – tette hozzá. A szüleire nézett, és nem tudta eldönteni, hogy a tekintetükben az ijedtség annak szól-e, hogy megértették, mit mondott Siriusról, vagy annak, hogy egyáltalán ki merte fejteni a véleményét. Nem várta meg, míg újra belekezdenek abba, hogy ő nem szokott így viselkedni, hanem úgy döntött, ő is itt hagyja most a társaságukat, ezért így szólt: – Befejeztem a vacsorát. Felállhatok az asztaltól?
– Persze fiam, menjél csak – mondta végül az apja, így Regulus elindult kifelé az étkezőből.
– Milyen rendes, illedelmes gyerek, nem úgy, mint a bátyja – hallotta még anyját, mire megforgatta a szemeit.
Egyszerűen hihetetlennek találta, hogy egy perccel korábban szülei éppen veszekedni kezdtek volna vele, amit ő megelőzött egy kérdéssel, amit minden étkezés után feltett, mert így nevelték őt. Hát igen, a nevelés – gondolkodott el rajta –; betartotta az illemszabályokat, és ez már egész kicsi kora óta elég volt ahhoz, hogy elkerülje veszekedéseket, számonkéréseket, korholásokat. Nem úgy, Sirius, aki nem törődött azzal sem, hogyha kap egy-két pofont, az meg a legkevésbé sem érdekelte, hogyha leszidják őt, kiabálnak vele. Véleménye szerint bátyja még élvezte is a legtöbb veszekedést a szüleikkel, bosszantani legalábbis nagyon szerette őket – ezt ő biztosan tudta.
Kicsit irigyelte őt ezért a hozzáállásért. Ő sosem mert szembeszállni a szüleivel, pedig ő sem értett sokkal jobban egyet az aranyvér fontosságával kapcsolatos elméleteikkel, mint Sirius, és az sem töltötte el büszkeséggel, hogy annyira példamutatónak tartották őt, sőt ez inkább idegesítette. Ő azonban nem látott semmiféle menekülési útvonalat, így beleszokott ebbe az életbe, de mindig remélte, hogy majd valahogy kitörhet, és tehet valami különlegeset – akármit. Többet annál, mint jó eredménnyel végez a Roxfortban, majd valamelyik rokonának a befolyását kihasználva jól fizető állást vállal, aztán feleségül vesz egy aranyvérű lányt, akit neki is a szülei fognak kijelölni, valószínűleg.
Ő is többet akart ennél, mint ahogy Sirius is, ő mégsem mert volna így fellépni az apjával szemben, ahogy a bátyja tette az imént. Tőle még az is olyan természetellenes volt, hogy véleményt alkotott egy olyan témáról, amihez neki „semmi köze”. Pedig a testvéréről volt szó, és mindenképpen mellette állt. Úgy érezte, most szülei tényleg túl messzire mentek ezzel a váratlan eljegyzési tervvel, és bár ők nem látták, de ő maga tudta, Sirius sokkal szabadabb természet ennél, és hogyha így meg akarják őt kötni, nagyot fognak csalódni. Könnyedén el tudott képzelni olyan helyzetet, aminek a hatására Sirius valóban elszökne otthonról, és ezt a helyzetet éppen ilyennek gondolta.
Azt nem is sejtette még, hogy mennyire igaza van.
*
Sirius természetesen nem jelent meg az előre megbeszélt találkozón a Fennymore házaspárral és a lányukkal. Ahogy Regulus hallotta, szülei végül kimentették őt valahogyan, talán betegségre hivatkozva, de már előre sajnálta bátyját, mit fog kapni ezek után. A nagyobbik fiú végül a családi „szokásokhoz” képest egész egyszerűen megúszta egy kiadós veszekedéssel, mikor aznap este hazakeveredett valahonnan. De azért volt egy másik, kisebb veszekedésük is a következő nap reggelén. Utána ebédnél. Majd vacsoránál. És legalább naponta egyszer a hét összes többi napján.
Sirius a legelsőnél még elmondta újra, hogy nem fog megnősülni addig, amíg nem akar, és azt hogy ki lesz a felesége, nemhogy nem a szülei nem fogják meghatározni, de az sem fogja érdekelni, hogy megfelel-e majd a lány nekik. A többi alkalommal már teljesen némán hallgatta a dörgedelmeket, és Regulus szerint néhány nap múlva bátyját már egyszerűen olyan szinten nem hatotta meg az, hogy ordibálnak vele az eset miatt, hogy szülei szidását már csak valami kellemetlen háttérzajnak hallotta.
*
– Mélységesen szégyellhetnéd magad, amiért nem jelentél meg, amikor a menyasszonyod meglátogatott minket a minap – kezdte el egy héten belül körülbelül tizedik alkalommal Orion Black. Ezúttal is éppen vacsoráztak.
– Ő nem a menyasszonyom – morogta Sirius.
– Még nem – pontosított az apja. – De hamarosan az lesz. Mi szégyenkeztünk miattad, amikor Fennymore-ék eljöttek, és örülhetsz, hogy sikerült hihető kifogást kitalálnunk arról, hogy miért nem voltál ott. Emiatt már nem kell aggódnod. Holnap pedig újra lesz lehetőséged, hogy találkozz Priyával, mert most mi vagyunk hivatalosak hozzájuk. Tökéletes viselkedést várok el tőled!
– Hidd el, nem fogok semmi olyat csinálni náluk, amivel zavarba hozhatnálak titeket. Ettől nem kell félnetek – mondta nyugodtan Sirius.
– Látod, fiam, ez a hozzáállás már jobban tetszik – felelte a férfi, és Regulus először a bátyján csodálkozott, amiért nem ellenkezik tovább, utána meg azon, hogy apja majdnem mosolyog, és majdnem őszintén, elégedettségében. Ez nagyon ritka pillanat volt, de a következő percben már tudta, hogy a világ mégis csak a helyén van. Sirius ugyanis így szólt:
– Nem leszek ott, ezért nem tehetek semmi rosszat, nem?
– Mit mondtál?! – kapott a szívéhez Walburga. – Orion, Orion, csinálj már valamit! – sápítozott.
– Ez nagyon ostoba vicc volt, Sirius! – szólt rá az apja. – Nézd, hogy megijesztetted édesanyádat.
– Sajnálom – felelte egykedvűen a fiú. – De ez egyáltalán nem vicc volt.
– Nem teheted ezt meg velünk még egyszer! Ha így folytatod, elszalasztod a lehetőséget, hogy feleségül vehesd...
– Mikor fogjátok már fel végre, hogy nem fogok megnősülni csak a ti kedvetekért?! – kiabálta Sirius.
– A te életedről és a család hírnevéről van szó! – ordította Mr. Black.
– Az én életem, igen, éppen ezért én fogok róla dönteni, hogy mikor és kit veszek feleségül! Az pedig a legkevésbé sem fog érdekelni, hogy a hírneveteket mi és mennyiben befolyásolja! Eddig sem érdekelt, és ezután sem fog!
– Azt vettük észre! Évek óta szégyenkeznünk kell miattad! Most, hogy végre csinálhatnál valamit jól, talán figyelembe kellene venned a családod érdekeit is! Felelősséggel tartozol azért, hogy segíts megőrizni a tekintélyünket! Az aranyvér kötelez téged bizonyos dolgok megtételére, akár tetszik, akár nem! – Orion szinte már őrjöngött. Walburga és Regulus ijedten kapkodta a fejét a vitatkozók között. Megszólalni egyelőre nem mertek.
– Engem az aranyvér nem kötelez semmire! – folytatta Sirius, majd felpattant a székéről. – Főleg egy olyan házasságra nem, amit én nem akarok! Erre ti sem kötelezhettek!
– De igen, fiam! – kiabálta a férfi, és ő is felállt. – Mivel az apád vagyok, és így azt teszed, amit mondok!
– Sajnos az apám vagy!
– Ha nem tetszik a felállás, bármikor kitagadhatunk! Csak szólnod kell! Akkor még csak az elveink szerint sem kell élned, amiket utálsz! Sőt, velünk sem kell élned! De az örökséget is elfelejtheted, és a családban mindenki tudni fogja, hogy te voltál az a Black, aki nem volt méltó arra, hogy viselje ezt a nevet! Ha ezt akarod, fiam, akkor csak szóljál!
Regulus látta Siriuson a meglepettséget, ő maga pedig nagyon meg volt rémülve ennek hallatán. Remélte, hogy apja csak hirtelen felindultságból mondta, amit mondott, hiszen az utolsó kijelentésével Sirius még ő szerinte is túl messzire ment. Talán bátyja is ezt érezhette, ugyanis nem felelt most semmit. Néhány pillanatnyi csend után végül ismét Orion szólalt meg.
– Tehát így állunk – kezdte az eddigiekhez képest egész halkan, de még mindig dühösen. – Annyira mégsem utálsz minket, ugye? Holnap eljössz velünk Fennymore-ékhoz, megbeszéljük a részleteket, jövő hónapban pedig eljegyzés – jelentette ki.
– Soha – mondta Sirius, szintén halkan.
– Amíg az én házamban élsz, addig az én szabályaim szerint viselkedsz! – csattant fel az apja.
– Igazad van! – vetette oda a fiú, amitől a férfi megint elégedettnek látszott, bizonyára érezte, hogy nyert. – Talán akkor nem is akarok a te házadban élni tovább – tette hozzá Sirius, apja arca pedig ismét elkomorodott.
– Megmondtam, hogy mivel jár az, hogyha kitagadunk – emlékeztette őt a férfi. – Nem hiszem, hogy olyan szívesen lemondanál az örökségedről, vagy arról, hogy egy olyan család tagja legyél, amelynek a nevét még mindig tisztelet övezi.
– Ez valóban elgondolkodtató. Tulajdonképpen megváltás lenne, hogyha megszabadulhatnék tőletek.
– Össze-vissza beszélsz, Sirius – szólt Mr. Black figyelmen kívül hagyva fia előbbi tiszteletlenségét –, és én nem vagyok hajlandó ezt az ostoba vitát folytatni! Hálátlan és önző kölyök vagy, akinek a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy milyen súlyos dolgokról van szó! Nem tudom, mikor fogsz végre megkomolyodni, de amíg nem nősz fel, kénytelenek vagyunk mi irányítani az életedet! Most pedig azonnal menj fel a szobádba, holnap pedig velünk jössz, és találkozol a leendő feleségeddel és a szüleivel!
– Jó! – kiáltotta Sirius, és elhagyta a helyiséget.
Úgy látszott, Orion ezzel lezártnak tekintette a témát, felesége és kisebbik fia pedig még mindig féltek megszólalni, így a vacsorájukat némán fejezték be.
Regulus végig azon gondolkozott, hogy bátyja vajon tényleg beletörődött-e végül abba, hogy el kell jegyeznie magát Priya Fennymore-ral. Ismerve Siriust ezt egyáltalán nem tartotta valószínűnek, mégis furcsa volt ez az egész, mert testvérére inkább az volt a jellemző, hogy nyíltan megmondja a szüleinek, hogyha valamit nem akar megtenni, és nem is teszi meg, mint például a múltkori találkozóba sem egyezett bele, és végül el is ment itthonról, hogy véletlenül se kerüljön szembe Fennymore-ékkal.
Az utóbbi néhány évben mindig ezt csinálta. Most már nem törődött a következményekkel, az az időszak már régen elmúlt, valamikor kisgyerekkorukban. De mostanra már régen megszokta azt, hogy szülei kiabálnak vele, és ehhez nem is kellett ellenszegülnie velük, hiszen mindig találtak valamit, amiért le lehet őt szidni. Ezenkívül még volt, hogy megütötték őt, vagy szobafogságra ítélték, de a tizenhat éves fiatalok közül, akinek csak egy kicsit is hasonló volt a természete, mint Siriusnak, ez senkit sem hatott volna meg. Regulus tudta, hogy testvére néha még örül is annak, hogyha a szobájában kell tölteni az időt, addig sincs legalább a szülei közelében, amikor meg ki akart jutni onnan vagy akár a házból, azt is mindig megoldotta. Regulus már régen látta, azt amit a szülei még mindig nem vettek észre; ők már nincsenek fegyelmező hatással Siriusra, sőt sejtette azt is, hogy tulajdonképpen semmiféle hatással nincsenek a bátyjára, aki még azt a látszatot sem akarja kelteni, hogy meg akar felelni nekik.
És ez aggasztotta igazán: nem tudta elképzelni, miért akarta most Sirius úgy feltüntetni ezt az egészet, hogy hirtelen nincs kifogása a szülei tervei ellen. Arra gondolt, talán a kitagadás lehetősége ijesztette meg őt, de bátyját sosem látta olyannak, aki ilyesmitől félne. Őt magát azonban éppen ez rémisztette meg most már; az a szörnyű érzése támadt, hogy Sirius talán mindent úgy értett, ahogy elmondta, Regulus viszont annyira lehetetlennek tartotta, hogy testvére tényleg kitagadtatná magát... Ez annyira képtelenségnek tűnt számára, és mégis... Ezt az egyetlen magyarázatot találta még ésszerűnek bátyja viselkedésére.
Mindenképpen beszélni akart vele, ezért mikor befejezték a vacsorát, egyből felment Sirius szobájába. Nem volt biztos még ugyan előbbi feltételezésében, de abban igen, hogy valami nagyon nagy baj van, és amit testvére szobájába belépve látott, csak megerősítette ebben: bátyja éppen az iskolai ládájába dobálta bele sorra az ingóságait.
– Sirius, mit csinálsz? – kérdezte elképedve Regulus.
– Pakolok – hangzott a felelet.
– De... Sirius, ezt nem teheted! Biztos, hogy van más megoldás! Ne menj el, kérlek!
A nagyobbik fiú leült az ágyára, és sóhajtott egyet, azután válaszolt.
– Hallottad őket, Reg. Ezen másképp már nem változtathatok!
– De te sosem voltál ilyen! – mondta kétségbe esetten az öccse. – Mindig azt csináltad, amit akartál, és anyáék hiába mondták meg, hogy mit kell tenned, egyszerűen figyelmen kívül hagytad, hogyha nem tetszett neked, és kész! Most is megtehetnéd! Tedd azt, amit mindig szoktál, csak maradj itt!
– Úgy érted, kerüljem a találkozást örökre Priyával? Ne menjek anyáékkal, hogyha pedig ő jön el, akkor menjek el, mint a múltkor?
– Például – bólintott a kisebbik. – Azután úgyis megunják az ő szülei, és nem akarják majd hozzád adni.
– Nem megy ez így, Reg – rázta a fejét a bátyja. – Akkor találnak majd nekem más valakit, aztán előle is bujkálnom kellene. És miért kellene nekem rejtőzködnöm valaki elől is? Különben is, hogyha folyamatosan ezt csinálom, anyáék úgyis kitagadnak előbb-utóbb. Akkor meg nem mindegy, hogy mikor? Nekem már itt nincs keresnivalóm. Az örökség nem érdekel, a nevemet meg legszívesebben amúgy is mindig letagadnám, és büszke leszek arra, hogyha már nem fogok ehhez a családhoz tartozni. Csak téged sajnállak – tette hozzá. – Igazán, Reg, nagyon fáj, hogy téged is itt kell hagynom velük. De nem tehetek mást. Tényleg nem.
– Megértelek – felelte csendesen Regulus. – De nem örülök neki.
– A Roxfortban még úgyis találkozunk. A szünetekben meg... Sajnálom, hogy itt kell majd töltened az időt, de te jó fiú vagy. Mostantól még inkább te leszel a szemük fénye – vigyorgott rá az öccsére Sirius.
– Jaj, hagyd már ezt – legyintett ő szemeit forgatva.
– Te ki fogod bírni őket. De ne hagyd, hogy mindenben befolyásoljanak, csak azért, mert békét akarsz.
– Igyekszem. Te hova mész?
– Jameshez – felelte a bátyja. – Egyelőre. Amíg a Roxfortban vagyok, addig a szüneteket, remélem, náluk tölthetem, amikor meg befejezem az iskolát, majd kitalálok valamit.
Regulus aggódva nézett rá.
– Ne izgulj már annyira, Reg – mosolygott Sirius. – Jól leszek.
– És mikor indulsz?
– Ma éjjel, legkésőbb hajnalban.
– Itt maradok addig – jelentette ki Regulus. – Legalább addig legyünk együtt. De pakolni nem segítek, mert nem akarom, hogy elmenj.
– Rendben – vigyorgott rá a bátyja. – De lebeszélni sem próbálsz.
– Megegyeztünk.
Regulus tényleg nem segített, de meggyőzni sem próbálta Siriust arról, hogy maradjon, viszont arra rábeszélte, hogy ne induljon el, csak kora reggel, hogy addig is együtt lehessenek. Miután Sirius mindent összecsomagolt, hosszan beszélgettek, felidézték a szép emlékeiket, melyekből annak ellenére volt jó pár, hogy ilyen szülők mellett éltek. Most nem törődtek azzal, hogy mi lesz később, Regulus így is nehezen tudta elterelni a figyelmét arról, hogy testvére örökre elmegy.
– A fenébe! – kiáltott fel Sirius, miután hajnalban az órájára nézett. – Mindjárt hét óra! Észre sem vettük, hogy mennyire elment az idő, anyáék meg nemsokára felkelnek!
Sirius ládáját gyorsan levitték az emeletről, és kimentek a ház elé.
– Ugyan már, Reg! – szólt ott a bátyja, látva a szomorúságát. – Nemsokára kezdődik a tanév, legkésőbb akkor újra találkozunk!
– Nagyon vigyázz magadra, Sirius! – mondta aggódva Regulus.
– Ismersz engem – mosolygott rá a testvére. – Inkább te vigyázz magadra... Közöttük... – tette hozzá, és a ház felé pillantott, világosabbá téve, hogy a szüleikre célzott.
Megölelték egymást, elköszöntek, aztán Sirius lement a lépcsőn, és a következő pillanatban elhoppanált.
Regulus elmondhatatlan ürességet érzett. Visszament a házba, és éppen indult felfelé a lépcsőn, amikor apja jött vele szemben.
– Már ébren vagy, fiam? – kérdezte a férfi. – Milyen friss vagy! Ezt szeretem! Édesanyád is felkelt már, akkor szólok Sipornak, hogy ébressze fel Siriust, és hamarosan reggelizhetünk is.
– Igen, apám – felelte engedelmesen a fiú, és szíve összeszorult a gondolatra, hogy Sipor nem fogja az ágyában találni Siriust. Most már félni is kezdett attól, hogy mi lesz, amikor majd szülei rádöbbennek, hogy az idősebbik fiuk végleg elment...
Tíz perc múlva már hárman az asztalnál ültek, amikor Sipor bejött a konyhába, és közölte velük, hogy Sirius nincs a szobájában, sem a fürdőszobában, sőt az egész házat átkutatta, de sehol nem találta.
A Black-szülők először alig hittek neki, Regulus csak némán üldögélt, majd Walburga elrohant, és mikor visszajött, sápadtan, remegve támaszkodott meg a falnál.
– Orion – szólt –, Sirius elment.
– Mi? Hova ment volna ilyen korán? – értetlenkedett a férje.
– Sirius elszökött! – ordította az asszony. – Nincs itt! Nincs sehol! Az összes holmija eltűnt!
– De hát... – hebegte Mr. Black.
Ezután a felesége még egyszer elmagyarázta neki, hogy mi történt, és ettől kezdve fél órán keresztül fel és alá rohangáltak a házban, kiabáltak, és sopánkodtak arról, hogy ezek után hogyan menthetik meg a fiuk és a család becsületét, majd leültek az asztalhoz; Regulus szerint ekkora fogták csak fel, hogy most már tényleg nincs mit tenni; Sirius elment, és nem jön vissza, így már csak arról beszéltek, hogy mit tehetnek azért, hogy mindez a legkevesebbet ártson a hírnevüknek.
– Nem hiszem el, hogy elment! Pedig mi mindent megadtunk neki! Hálátlan kölyök! – panaszkodott Walburga.
– Megmondtam, hogy ez lesz – mondta halkan Regulus, és szülei tekintetéből látta, hogy megint tökéletesen megfeledkeztek arról, hogy van egy másik fiuk is, aki ráadásul jelen is van.
– Azonnal menj a szobádba! – kiáltott rá az apja. – Takarodj!
Regulus egyáltalán nem bánta, hogy elzavarták, sőt, örült is neki. Eddig is csak azért maradt ott, mert biztos volt benne, hogyha előbb elvonult volna, akkor az lett volna a baj – ki tudja miért, de a szüleinek lett volna rá magyarázata.
Felment az emeletre, de nem a saját szobájába ment, hanem Siriuséba. Fájdalmasan üres volt így a helyiség, a bátyja nélkül. Szomorúan nézett körül, aztán leült az ágyra, és bemászott egészen a falhoz, ahol a szekrény eltakarta őt, hogyha valaki csak benézett a szobába. Amikor kicsi volt, és Sirius már a Roxfortba járt, ő pedig még nem, akkor is mindig ott üldögélt, amikor hiányzott neki a bátyja – vagyis nagyon gyakran, amikor otthon volt. Akkor is mindig szomorú volt, és akkor is magányosnak érezte magát. A majdnem teljesen üres szoba látványa sokat nem segített neki, mégis egy kicsit megnyugtatta őt, hogy ott van, ahol Siriusszal lehetne, ha testvére ott lenne vele. Emlékezett, mennyire várta mindig őt haza, és mennyire el volt keseredve mindig, amikor Sirius nélküle ment el a Roxfortba. Akkoriban is a távozása után szinte az első dolga volt visszatérni a bátyja szobájába. Órákig csak búslakodott, és remélte, hogy gyorsan és könnyen eltelik majd az az idő, amit nélküle kell ebben a házban eltöltenie. Aztán Sirius befejezte a második évét, a harmadikat pedig már úgy kezdte meg, hogy Regulus is vele ment, és ő azóta nem is volt magányos. Ennek már több éve, és azt hitte, sosem fog többet visszatérni az az érzés. Most azonban újra itt volt. Ugyanaz, de mégis más. Sokkal rosszabb, és nemcsak azért, mert már régen tapasztalta, és váratlanul érte, hanem azért is, mert tudta, hogy van egy őrjítően nagy különbség az akkori és a mostani egyedüllét között; Sirius most már soha többé nem fog visszatérni.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
