A ködből, az őket elragadó nőhöz hasonló szellemalakok léptek elő. Arafinwe féltőn magához rántotta a lányt, a lények pedig egyre csak közeledtek. Úgy helyezkedtek, hogy az embereket elválasszák a félork és a sárkány párosától.

Lassan egy kis kört alakítottak ki Arafinwe és Valina körül. Hísen megfordult, biccentett a fejével, és elindult, látszólag a semmibe. Randraug még tétovázott egy percet, aztán követte a sárkányt.

Úgy érezte, már napok teltek el azóta, hogy elindultak, mégsem érzett fáradtságot. A körülöttük lévő köd semmit sem változott, ezért Randraug már kezdte azt hinni, hogy körbe-körbe járnak. Végül elfogyott a türelme, és megkérdezte: – Sokáig megyünk még?

-         Már vártam, hogy megszólalj – torpant meg a sárkány. Nyújtózkodott egyet, majd lehevert. Előtte szétnyílt a köd, akár egy ablak, s a félork végre megpillantotta a tengert.

Óvatosan elsétált Hísen mellett, és ahogy kinézett, a távolban egy szigetet pillantott meg. Eltöprengett. Most kiugorhatna a vízbe, és elúszhatna a szigetig, ám akkor cserben kéne hagynia Arafinwét és Valinát. Miért is ne tehetné meg? Ők is ezt csinálnák a helyében… Vetett egy pillantást a sárkányra, ám az úgy tűnt, elaludt. Békésen szuszogott, és fejét a lábán támasztotta.

Randraug egészen közel sétált a köd-padló pereméhez, és felkészült az ugrásra. Vett egy mély levegőt, s aztán kifújta. Nem volt szíve itt hagyni a barátait.

-         Helyesen döntöttél – szólalt meg váratlanul a sárkány. Sárga szemei élénken csillogtak.

-         Miről beszélsz? – dörmögte sértetten az ork.

-         Elmenekülhettél volna, de akkor a barátaidat itt kellett volna hagynod. Sosem láttad volna őket viszont.

Randraug elszégyellte magát, ahogy visszagondolt, milyen hálátlan dolog lett volna megszöknie. A sárkány halkan kuncogott, majd komoly hangon így szólt:

-         Az életed egy labirintus. Csak a te döntésedtől függ, hogy melyik végén lyukadsz majd ki

-         Hogy? – A félork nem értette pontosan Hísen szavait.

-         Félvér vagy – magyarázta a sárkány. – A nomádok becsületesek és nemes lelkűek, az orkok viszont gonoszak és alávalók. Furcsa keverék vagy. – Itt egy pillanatra megállt, és mélyen Randraug szemébe nézett. – Neked kell eldöntened, hogy melyik néphez akarsz közelebb állni.

-         He? – A félork úgy érezte magát, mint egy ostoba gyerek az iskolapadban.

-         Cadarlos Kürtjét keresed – folytatta a Ködsárkány. – Ha megszerzed, az egész világot uralhatod, de akkor már nem lesz értelme.

-         Úgy érted, hogy minden elpusztul?

-         Ezt nem tudhatom biztosan – Hísen hangja komoran csengett.

-         Azért hoztál ide, hogy ezt elmond? – kérdezte kissé szemrehányóan Randraug.

A sárkány felsóhajtott. Sárga szemeivel a távolba meredt. Bánatosnak tűnt.

-         Eddig figyelemmel követtem a sorsodat. A szellemek mindig ott voltak veled, és figyeltek, óvtak téged. Gyermekként sikerült elmenekülnöd szüleid gyilkosa elől, de csak az én segítségemmel. Éreztem a belőled áradó erőt, és nem hagyhattam, hogy elvesszen – itt elhallgatott.

-         De hát milyen erőről beszélsz? – kérdezte csodálkozva a félvér.

-         Olyan erő, amiről neked nem szabad tudnod – magyarázta a Ködsárkány. – Egyelőre nem.

-         De…

-         Semmi de! – Hísen hangja különösen hidegen csengett. – Már így is többet elárultam, mint amennyit szabadott volna.

            Randraug csak állt és bámult. Kissé ostobán érezte magát, de szívesebben gondolt arra, hogy kettejük közül nem ő az, akinek hiányzik egy kereke. A sárkány nagyon idősnek tűnt, talán nem is elképzelhetetlen, hogy megbolondult.

-         Miért mondtad el mindezeket? – kérdezte végül.

-         Mert azt akarom, hogy jó döntéseket hozz – felelt Hísen. – Túl sok minden múlik rajtad.

-         He? – Randraug értetlen képet vágott.

-         A jövőt az én ködöm fedi a többi élőlény szeme elől – folytatta sejtelmesen a sárkány. – De én átlátok ezen a ködön…

-         Nem értem, mit akarsz ezzel…

-         Nem fontos. – A sárkány megrázta hatalmas fejét.

-         Áruld el! – fogta könyörgőre Randraug. Kezdte már bosszantani ez a ködös fogalmazás…

-         Menj! Leld meg Cadarlos Kürtjét, és cselekedj helyesen! – azzal kitárta szárnyait, és elrugaszkodott. Ahogy fölemelkedett, a köd hirtelen szertefoszlott az ámuló félork lába alatt, és ő egyenesen a víz felé zuhant.

A tenger hideg volt, de korántsem annyira, mint amilyenre számított. Kapálózva próbált feljutni a felszínre, majd mikor nagy nehézségek árán sikerült lélegzethez jutnia, újból a víz alá merült – Arafinwe hátsójával a képében.

-         Hogy az anyád… – bugyborékolta, majd újból a felszín felé úszott.

-         Mi történt? – kérdezte egy kétségbeesett női hang a közelből.

-         Majd ha kijutunk a partra, mindent elmondok – ígérte Randraug, aztán kutyaúszásban megindult a part felé. A két ember követte.

Az út hosszú volt és keserves. Órák múltán is szinte elérhetetlenül messze volt a part. Randraug fejében megfordult, hogy megkeressék a hajót, de amint körülnézett, sajnálattal állapította meg, hogy azt bizony nem fogják egykönnyen meglelni.

-         Nem bírom tovább! – lihegte Arafinwe. – Álljunk meg egy percre!

-         Megállni? – röhögött a félvér. – És min akarsz megállni?

-         Tudod, hogy értem…

Mindannyian kimerültek voltak. Valina Randraug karjába kapaszkodott, a két férfi pedig csak lebegett a vízen.

-         Nem maradhatunk sokáig – szólalt meg váratlanul a lány. – Tovább kell mennünk!

A három alak végül mégiscsak összeszedte magát, és folytatta útját a part felé. Fáradtak voltak, de nem adták föl. Végül nagy nehezen kikecmeregtek a fehér homok borította partra.

Olyan kimerültek voltak, hogy körül sem néztek, elterültek a parton, és percekig csak lihegtek.

-         És most mihez kezdünk? – kérdezte Arafinwe, amikor végre levegőhöz jutott.

-         Én először is fölkelek – válaszolt Randraug, aki még mindig a hátán feküdt.

-         Szeretnénk mi azt látni! – jegyezte meg rosszallóan Valina, aki már régen talpon volt.

-         Fogjátok is – dörmögte a félork. – Csak előtte még pihenek egy kicsit.

-         Puhány vagy – vetette oda a lány, és a hatás kedvéért finoman oldalba rúgta „szerelmét”.

-         Nem is! – válaszolt nagy komolyan Randraug, de továbbra sem mozdult.

-         Látom…

Nagy sokára a férfiak is összeszedték magukat, és körülnéztek. A part végig homokos volt, s a homokon túl sűrű erdő állt. Randraug beleborzongott a látványba. A fák hatalmasak voltak, és ijesztő hangok keltek útra belőle, hogy elriasszák az arra tévedőket.

Ám Randraug nem volt egy gyáva alak. Megigazította az övére csatolt kardot és a kést, majd kihúzta magát, és büszke léptekkel megindult az ismeretlen felé.

Valina és Arafinwe összenéztek, majd ők is követték a félvért.