Arafinwe szájtátva állt a tömeg közepén. Még csak dél körül járt az idő, s már sötét volt, mintha éjszaka lenne. A köd olyan sűrű volt, hogy a hajó orráig alig látott el, de azt azért meg tudta állapítani, hogy két különösen magas, megtermett alak ácsorog ott. A kisebbik Randraug volt, a nagyobbik pedig Grisnak. Egyikük sem mozdult. Csak álltak, és bámulták a ködöt.

            Valaki durván mellkason vágta, de úgy, hogy azt hitte, kiköpi a tüdejét. Majd amikor fölnézett, látta, amint egy kecses alak válik ki a tömegből. Valina volt az. Hosszú léptekkel, kivont karddal tartott az orkok felé.

            A férfinak nem is kellett több, lökdösődve próbálta átverekedni magát a kalózokon, akik elválasztották a nőtől.

-         Hé, öcskös, én is azon járok! – dörmögte az egyikük, akinek Arafinwe kissé megtaposta a lábát.

-         Aú, még egy ilyen, és eltöröm a karodat! – Így egy másik szerencsétlen, akit orrnyergen talált a férfi karja.

            Randraug vére megfagyott a rémülettől. Csak állt ott a hajó orrában, és bámult bele a ködbe.  Kis híján felkiáltott, amikor Valina végigsimított a karján.

-         Csak én vagyok – próbálta megnyugtatni a lány, de a félork továbbra is olyan szemmel méregette, mint aki nem tudja eldönteni, miképpen végezzen vele.

-         Anyádat ijesztgesd! – dörmögte végül.

-         Ne haragudj! – suttogta Valina, majd sértődötten hátrébb lépett.

És nekiment az éppen akkor odaérő Arafinwének. Halkan felsikoltott, ám a férfi gyorsan befogta a száját.

            Randraug megpördült a tengelye körül, és ráförmedt a két emberre: – Nem igaz, hogy ennyire türelmetlenek vagytok! – Majd Valina értetlenkedő arcát látva, legyintett egyet és visszafordult.

            A következő pillanatban valami elsuhant a hajó felett. Egy férfi felüvöltött, majd hirtelen elhallgatott. Mindenki a hang irányába kapta a fejét, de már semmit sem láttak. Halálos csend telepedett rájuk, majd…

            Valami feketeséget pillantottak meg a fejük felett. Apró volt, de nagyon gyorsan közeledett, végül egy koppant egyet, ahogy a hajóra esett, és akkor meglátták: egy fej volt az. Annak a férfinak a feje, aki az előbb üvöltött.

            Kitört a pánik. Mindenki kiabált, és rohangált. Randraug egyik kezével megragadta Valinát, a másikkal pedig Arafinwét. Mintha szárnyak csapkodását hallotta volna, megfordult, és egy vigyorgó, hiányos fogsorral találta szemben magát. Egy csontos kéz megragadta, és a magasba emelte. Üvöltve szorította meg a két kart, és mikor lenézett, már csak egy homályos foltot látott a hajóból.

            Fölnézett, és érezte, amint az erő kiszáll a tagjaiból, de mielőtt még a két „potyautast” elengedte volna, összeszedte magát. Egy szakadt rongyokba bugyolált szellemalak tartotta őket. Leginkább egy öreg nőre hasonlított, akiről az idők folyamán lerothadt a hús, és csak a cafatokban meglévő bőre takarta a csontjait.

-         Arafinwe! – kiáltott le a jobb kezében kapálózó férfinek. – Kapaszkodj meg a derekamba! – és mielőtt még a férfi ellenkezhetett volna, megfeszítette izmait, és közelebb húzta magához.

Arafinwe belekapaszkodott az övébe, aminek hatására a félvér nadrágja majdnem lecsúszott, de mielőtt még a baleset bekövetkezhetett volna, a férfinak sikerült egy sokkal kellemetlenebb kapaszkodót találnia magának, mégpedig a félork varkocsba font haját.

            Randraug száját olyan cifra káromkodás hagyta el, hogy talán még a szellemalak is belepirult. A három utas persze nem láthatta, mert épp mással voltak elfoglalva: próbálták menteni az irhájukat.

A félork megfeszítette magát, és közben imádkozott, hogy nyaka meg bírja tartani a rá nehezedő súlyt. Mikor végre sikerült összeszednie magát, és a fájdalomhoz is valamelyest hozzászokott, előrántotta a kardját, és teljes erejéből a szellem-asszonyba vágta. Az csak vigyorgott, és ez a félvért különösen felbosszantotta. Kirántotta belőle a fegyvert, majd elmetszette a nő nyakát.

            Vagyis csak metszette volna, mert a penge minden akadály nélkül átsuhant az alakon. Randraug egyre inkább dühbe gurult. Eszét vesztve csapkodta, és kaszabolta a szellemet, s már azzal sem törődött, hogy mindannyijuk vesztét okozza ezzel. Más sem lebegett a szeme előtt, mint az, hogy végre hallja ennek az idegesítő lénynek a halálsikolyát.

            De helyette valaki egészen más sikolyát hallotta, mégpedig Valináét…

-         Mit akarsz tőlünk? – kérdezte már-már hisztérikus hangon.

És akkor a szellemkéz elengedte Randraugot. A három szerencsétlen üvöltve, sikítva hullott alá a tejfehér ködben. Ám ahelyett, hogy a tengerbe pottyantak volna, szilárd talajra érkeztek. Arafinwe járt a legrosszabbul, ő került legalulra, pontosabban Randraug ülepe alá. A lány pár méterre tőlük ért földet. Fölült, s a karját tapogatta, ahol a félvér jóvoltából, egy lila folt éktelenkedett.

-         Szállj már le rólam, te nagy, dagadt ork! – nyögte Arafinwe, és közben minden erejével azon volt, hogy eltávolítsa magáról Randraugot.

-         Nem vagyok dagadt – röhögött a félvér, miközben lekászálódott a férfiról –, csak erős csontú.

-         Perszeee…

-         Az, ha mondom!

Randraug még mindig kissé zabos volt az előbbi kudarcélmény végett, s már-már fontolgatta, hogy Arafinwén vezeti le a feszültséget, de a férfi szerencséjére Valina közbelépett.

-         Hol vagyunk? – kérdezte. A férfiak csak megvonták a vállukat. 

-         Ez elég furcsa – tűnődött Arafinwe.

-         Na, ne mondd! – gúnyolódott Randraug.

Az ember már készült, hogy visszavágjon, ám akkor nehéz léptek hangja ütötte meg a fülüket.

-         Jön valaki. – Valina suttogóra fogta a hangját.

-         Hát jöjjön csak! – vigyorgott eszelős módjára a félvér, és előrántotta a kardját. A többiek követték a példáját.

Hosszú percekig csak álltak, és minden idegszálukkal figyeltek. A lépések közeledtek, de még mindig nem láttak senkit. Randraug megborzongott, majd dühösen prüszkölt.

-         Gyere elő! – mordult fel. – Vagy talán gyáva vagy?

-         Ostobaságokat beszélsz, félvér – szólt egy mély hang egészen közelről.

A két férfi és a nő egyszerre fordultak meg, de nem láttak senkit.

-         Mutasd magad! – kiáltott a félork, és dühös képpel előrébb lépett.

A köd egy folton szertefoszlott, és egy hatalmas test bukkant fel. Egy sárkány volt az. Pikkelyei ezüstszínben csillogtak, szemei sárgán parázslottak. Két óriási szárnyát összecsukta, s úgy közeledett vendégei felé.

-         Ki vagy te? – kérdezte az ork, mivel ő volt az első, aki magához tért a döbbenetből és a gyönyörűségből.

-         Ez nem volt túl udvarias – zengett a sárkány hangja. – Lehetnél egy kicsit kedvesebb…

-         Mit akarsz tőlünk? – Randraug hangja továbbra is ellenségesen csengett.

-         A nevem Hísen – mutatkozott be a sárkány, fejével olyan mozdulatot téve, mintha meghajolna. – Én hozattalak ide titeket.

-         Hísen? – kérdezte álmélkodva Arafinwe. – Te vagy a Ködsárkány?

-         Személyesen. – A sárkány furcsa, morgó hangot hallatott. Randraug meg mert volna esküdni rá, hogy nevet.

-         És miért hozattál minket ide? – kérdezte a félork. Fogalma sem volt, hogy mi az a Ködsárkány, de valahogy félelmet és tiszteletet keltett benne. Minden erejére szüksége volt, hogy megfékezze teste remegését.

-         Igazából csak téged akartalak, félvér – búgta a Hísen, és sárga szemeit rávillantotta a királyra. – A barátaid csak véletlenül kerültek elém. Velük nincs semmi dolgom, de a te fejeddel el kell beszélgetnem.