A Szív Mérlegelése
...
A Szív Mérlegelése
Fölriadtam. Nem hallottam semmit, ám mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Körülnéztem, de semmi különöset nem láttam. Minden ugyanúgy volt, ahogyan lefekvés előtt hagytam. Biztos csak rosszat álmodtam, gondoltam, aztán megdörgöltem a szememet, és visszahanyatlottam a puha párnák közé.
Valami egy pillanatra eltakarta a csillagokat. Villámgyorsan kiugrottam az ágyból, és rohantam az ajtó felé, hogy szóljak az őröknek. A folyosón olyan látvány fogadott, amitől megfagyott bennem a vér. Az őrök az ajtóm előtt feküdtek egymáson – fej nélkül.
Csak álltam ott ledermedve és bámultam a hullákat. Hirtelen a szemem sarkából egy sötét alakot pillantottam meg. Egyenesen a szobámból jött ki. Erőt vettem magamon, és rohanni kezdtem a folyosón, a fekete alak pedig utánam. Kiabáltam volna, de mielőtt ez megtörténik egy másik ember ugrott elő egy oszlop mögül, és a számra tapasztotta a kezét. Eddigre utolért az üldözőm is, és még vagy egy tucat fekete ruhás férfi lépett elő a környező lehetséges rejtekhelyekről, például szobrok és a nagyobb vázák mögül.
Megfogtak, és durván visszataszigáltak a szobámba. Ott leültettek az ágyra, és levették az arcukat eltakaró maszkot. A sötétben nehezen tudtam megállapítani, hogy kicsodák, de azt sikerült, hogy egyiptomiak. Már csak abból is erre következtettem, hogy értettem, amit beszélnek.
- Itt akarod megölni? – kérdezte a vállamat szorító férfi. Arcát bozontos fekete szakáll keretezte, szemei gonoszul csillogtak a kevés éjszakai fényben.
- A megbízónk azt mondta, nem szabad túl sok nyomot hagynunk - válaszolt, egy magas, vékony férfi. Neki is volt szakálla, de korántsem akkora, mint a többieké.
- És az őrök?
- Ketten majd itt maradtok, és összetakarítjátok őket.
Morgás.
- Mi?
- Semmi…
- Rendben. Akkor te és te itt maradtok – mutatott két emberre a főnök, aztán előkapott egy kötelet, és hátrakötözte a kezeimet.
- Eresszetek el! – kiabáltam, ám hangom olyan vékonyan csengett, hogy fogva tartómból kitört a nevetés.
- Fogd be, te szerencsétlen! – röhögött az egyikük, és ökölbe szorított kezével gyomorszájon vágott. Rögtön elmúlt az ellenkezhetnékem.
Hagytam, hogy belecsavarjanak a lepedőmbe, azután egy kötélen fogva kilógattak az ablakon, és leeresztettek. Mivel a fejemet is betekerték, nem láttam semmit, azt viszont éreztem, hogy odalent izmos karok ragadnak meg, azután magasra emelnek, és valamire felraknak. Olyan voltam, mint egy zsák. Lekötöztek, azután az a valami megmozdult, és én rémülten felkiáltottam. Volna, de a számba gyömöszölt rongy nem engedte. Már tudtam, mi történt. Egy tevére kötöztek, és most elvisznek, hogy megöljenek.
Teljesen kétségbe voltam esve. Még nem akarok meghalni! Rúgkapáltam, de hiába, a kötelek és a teve szorosan tartottak. Nem adtam föl, addig próbálkoztam, míg végül egy csattanást hallottam, és a hátamba éles fájdalom hasított.
Felnyögtem. Éreztem, ahogy a meleg vérem átitatja a fehér vásznat, és szép lassan végigcsordogál rajtam.
- Ha nem maradsz nyugton, legközelebb nem csak cirógatni foglak az ostorral – röhögött egy hang valahonnan lentről.
Abbahagytam a rúgkapálózást, és elernyedtem. A hosszú menetelés rettenetes volt. Ilyen kínokat még soha nem éltem át. Hátam és derekam folyamatosan sajgott, az ostor okozta seb a teve minden egyes lépésénél felszakadt, hogy friss vérrel öntözze meg a más amúgy is szennyes lepedőt. Karom majd’ kiszakadt a helyéről, ugyanis még mindig a hátam mögé volt kötözve. Vállam már teljesen kifordult, de nem tehettem ellene semmit, nem tudtam mozdulni se.
Az idő múltával kínjaim, nem hogy nem enyhültek, de egyre inkább szaporodtak. Az eddigiek mellé hamarosan társult, hogy a durva nyereg feltörte a bőrömet, ráadásul a nap melege sem segített túl sokat rajtam. Hamarosan fájni kezdett a fejem, és furcsa képek jelentek meg a szemem előtt:
Láttam, amint Tutanhamon és Anheszenpeamon mosolyogva közelednek felém. A lány boldogan meséli, hogy végre terhes lett, és hogy már nem kell hercegnek lennem, mert a papok azt mondják, hogy fiút vár. Épp gratulálni akartam nekik, amikor a föld szétvált alattuk, és egy hatalmas kobra csúszott elő a résből. Szólni akartam nekik, hogy vigyázzanak, de ők csak nevettek, és azt mondták, hogy nincs semmi baj. A következő pillanatban a kígyó elérte, és felfalta őket.
Az állat közeledett felém, de mielőtt elérhetett volna szétpukkadt, és madárhaddá változott. A madarak tollazata színes kavalkádot varázsolt a szemem elé, és ebből egy csodálatosan szép arc formálódott. Bőre, haja és szeme arany színben csillogott. Szemei vadul forogtak, mintha keresnének valamit.
El akartam futni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Az aranyszínű szemek megálltak, és egyenesen rám meredtek. Éreztem, hogy elgyengülök, és kis híján össze is rogytam, de az arcból olyan hirtelen erő áradt felém, hogy úgy éreztem, már soha többé nem lesz szükségem se ételre, se italra, se alvásra. A szép száj mosolyra húzódott, majd kinyílt, és furcsa szavak törtek elő belőle. Hangja olyan volt, mint a szellő, amely a legforróbb napokon végigsimít a bőrömön, és felfrissít.
Az arc hirtelen eltűnt, és én ráébredtem a valóságra. Láttam a csillagokat. A hátamon feküdtem és a sebembe kerülő homok rettenetes fájdalmakat okozott. Fáztam, megpróbáltam elfordítani a fejemet, de nem igazán sikerült. Tagjaim annyira merevek voltak, hogy képtelen voltam mozdulni. Mindenem sajgott.
Hirtelen egy fekete árnyék jelent meg arcom előtt. Megismertem a férfit. Ő volt, az, aki a többi fekete ruhást irányította. Sötét arcán gonosz vigyor jelent meg.
- Na, végre! – dörmögte, azután megragadta a karomat, és durván felrángatott a földről.
Nem bírtam egyedül megállni, de mielőtt még a földre rogytam volna, a férfi elkapott, és megtartott – a hajamnál fogva.
– Hozzátok ide a „herceg” ruháit – intett az embereinek, akik azonnal teljesítették a parancsot. Gyorsan lerángatták rólam a hálóruhámat, azután rám aggatták a szokásos a napközben használatos ruhámat és az ékszereimet.
A férfi erősen tartott, de csak fél kézzel, a másik kezét az övébe csúsztatta, azután előrántott valamit. A Hold fényében megcsillant a kezében tartott tőr pengéjén. Akkor már tudtam, hogy vége van. Furcsa érzés volt. Már nem is próbáltam menekülni. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy meg fogok halni.
A hideg penge hozzáért a nyakamhoz. A többi férfi arcán kaján vigyor ült. Már nem érdekelt, mit gondolnak, számomra úgyis mindennek vége.
- Búcsúzz el az életedtől, te kis patkány! – röhögött fogva tartóm, és a következő pillanatban éreztem, ahogy a tőr pengéje belevág a torkomba. Nagyon fájt, de már nem volt időm, hogy ordítsak. A világ egyszerűen elolvadt körülöttem, mintha soha nem is létezett volna. Csak egyet sajnáltam: hogy nem búcsúzhattam el a bátyámtól.
***
Sötétség mindenhol. Hideg volt, ám mégsem fáztam, holott beleborzongtam a félelembe. Nagyon jól tudtam, hogy mi vár rám, és még a gondolatba is beleszédültem.
Eltelt néhány perc, néhány óra, vagy akár egy évezred is, amikor egy ismerős alak lépett elém. Vagy kétszer olyan magas volt, mint én. Ember teste volt, de sakál feje. Ő volt Anubisz.
- Thotmesz – szólított meg mély hangon. – Gyere velem!
És én mentem, követtem az istent. Ő nem nézett hátra csak ment egyenesen a sötétben. A Hosszú volt az út, de nem fáradtam el.
Anubisz megállt, és én követtem a példáját. A feketeség szertefoszlott, én pedig már láttam a nagy mérleget, melynek két serpenyője csak arra várt, hogy eldöntsék a sorsomat. Az egyik oldalán ott állt Maat, a szárnyas istennő, és egyik strucctollát unottan pörgette a kezében
A másik oldalon Ammit lesett rám, hatalmas fogait csattogtatva. Félelmetes egy démon volt: feje krokodilé, sörénye és teste mellső része oroszláné, hátsó része pedig vízilóé. Úgy meredt rám, mintha már most előre tudná, hogy mi lesz a sorsom.
A mérleg túloldalán egy hatalmas, zöldes bőrű, múmiapólyába tekert isten, Ozirisz állt, és messze elnézett fölöttem. Nem mertem megszólítani. Lábaim remegtek, és végül a földre rogytam.
Ozirisz mellett egy másik isten állt, történetesen Thot, és egy írótáblát tartott a kezében, hogy arra följegyezze az eseményeket. Íbiszfejét előrenyújtotta és kíváncsi szemmel rám meredt.
- Thotmesz? – kérdezte kissé szórakozottan.
- Én vagyok – biccentettem.
- A nevemet viseled – szólt tűnődő hangon. - Hát ez felettébb különös. Tudod, én vagyok a bölcsesség istene is, és arra gondolok, ha valaki a nevemet viseli, annak végtelen bölcsességét kellett volna bizonyítania még a halála előtt. – Itt egy kis szünetet tartott, majd ugyanolyan hangnemben folytatta: - Te nem voltál valami bölcs soha életedben.
- Én… én… - próbáltam valamit motyogni, de semmi értelmes nem jött ki a számon.
- Ha nem a bölcsesség, akkor mi az, ami miatt a nevemet viseled? Nem hinném, hogy írnoknak készülsz. Talán az idő az, amihez némi közöd van…
- Thot, hatalmas isten – nyögtem ki nagy nehezen. – A nevemet nem én választottam. Tudom, hogy nem vagyok rá méltó. Soha életemben nem voltam bölcs, és még csak nem is próbáltam az lenni.
- Ez igazán különös – nevetett fel Maat. – Saját magad ellen tanúskodsz. A szívedet még nem is kellett a Mérleg serpenyőjébe tenni, hiszen te magad elismered hiábáidat.
- Őszinte fiú – hümmögött Ozirisz. – Kár lenne a szívét Ammitnak adni.
Az említett bosszankodva megrázta magát.
- Mégis meg kell mérlegelnünk a szívét – folytatta Ozirisz. – Anubisz!
Anubisz rátette a mellkasomra a kezét, és abban a pillanatban olyan fájdalmat éreztem, amilyet még soha az előtt. A fájdalom nem enyhült még akkor sem, amikor a sakálfejű isten eltávolodott tőlem, hatalmas kezében az én apró szívemmel. Ijedtem fölkiáltottam, de senki nem figyelt oda rám.
Eközben Maat, a kezében tartott strucctollat rátette a mérleg egyik serpenyőjébe, a szívem a másikba került. A mérleg egy darabig rezgett, mintha nem tudná eldönteni, hogy egyensúlyban maradjon-e. Az istenek és én lélegzetvisszafojtva figyeltük a jelenetet. Végül a mérleg döntött. A toll felemelkedett, ahogy a szívem lenyomta a mérleg karját. Ammit elégedetten megcsóválta vízilószerű apró farkát. Ozirisz fáradtan megcsóválta a fejét, én pedig éreztem, hogy elsápadok. Végem van! Ammit felfalja a szívemet, és akkor számomra mindennek vége. Nem léphetek be Ozirisz országába.
Ahogy ott keseregtem, hirtelen észre sem vettem, a szfinxet, aki mellém lépett. Ahogy oroszlánfarka meglegyintette a hátamat, levegőhöz kaptam. Ugyanaz az arc volt, amelyet a teve hátán, a hallucinációmban láttam. Gyönyörű lény volt. Arca egyszerre volt fiatal és öreg. Hátából hatalmas szárnyak meredtek elő. Mindene arany színben ragyogott, és ahogy ránéztem, úgy éreztem, hogy elszáll minden félelmem. A szfinx komoly arccal az isteneket nézte.
- Ki vagy te? – szólalt meg nagy sokára Ozirisz.
- Az én nevem Ambaron – szólt a szfinx, mély hangjába belerezgett a levegő. – Add vissza a fiú szívét, Ozirisz!
- A szív nem állta ki a próbát – felelt az isten – Ammit felfalhatja.
- Még szüksége lesz a szívére – az arany színű lény nyugodtnak tűnt, de mégis megemelte a hangját. – Add neki vissza!
- Ugyan, mi szüksége lesz rá? – szólt közbe Thot. – Hiszen meghalt.
- Csak itt, ebben a világban – mosolygott sejtelmesen Ambaron. – De máshol még egy nagy feladat vár rá.
- Miféle feladat? – vonta össze a szemöldökét Ozirisz.
- Ez már nem a ti dolgotok.
- Mégis kinek képzeled magad? – vonta össze a szemöldökét Thot. – Még sosem hallottam rólad.
- Mert most járok e földön először – válaszolt Ambaron. – Ne félj, bölcsesség istene, nem a ti hibátok, hogy még nem hallottatok rólam. Csak annyit kérek tőletek, hogy adjátok vissza a fiú szívét, mert anélkül csak pusztulást hoz a népekre.
- Hogy hozhatna egy gyerek egész népekre pusztulást? – kérdezte Ozirisz.
- Úgy, hogy mindenképpen nagy szerepet kapott: vagy pusztulást hoz, vagy pedig életet.
- És ez minket miért érdekelne?
- Én azt mondom, adjuk vissza neki a szívet – szólalt meg válatlanul Maat, gyönyörű mosolyával engem tisztelve. – Ott, azon a másik helyen bizonyíthatja, amit az itteni rövid élete alatt nem tudott.
- És a törvényeinkkel mi lesz? – vetette ellen Thot. – Ha egyszer áthágjuk a saját szabályainkat, mi értelme a létezésüknek?
- Törvényetek úgy szól – dörrent a szfinx hangja. – Hogy ha a szív nehezebbnek bizonyul Maat tollánál, az ember nem kerülhet be Ozirisz országába. Thotmesz szíve nehezebb…
- Sajnálom a fiút – szólalt meg szomorkás hangon Ozirisz. – A szíve ugyan nem ártatlan, de értékes, nem szabadna elpazarolni.
- És nekünk ebből mi hasznunk származik? – kérdezte Thot.
- Nem ez a lényeg – intette le a másik istent Ozirisz. – Ha hasznunk nekünk nincs is belőle, cselekedhetünk jót. Ambaron, vidd a szívet! Thothmesz!
Ahogy ezt kimondta, a szívem megremegett, és eltűnt, én pedig ezzel egy időben újra éreztem, hogy a mellkasomban dobog.
Fölnéztem a hatalmas zöld múmiára. Fenséges volt, és kissé talán félelmetes is. Éreztem, ahogy megborzongok. Igen nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy ilyen hatalmas isten megszólít engem, ezért térdre vetettem magam.
- Thotmesz – kezdett bele ismét Ozirisz. – Most menj, és hozz békét és életet annak az idegen földnek!
- I-igenis! – feleltem dadogva, majd fölálltam, és ránéztem a mellettem magasodó aranyszínű szfinxre.
- Jól döntöttél, Ozirisz! – mosolygott Ambaron, azután hozzám fordult. – Gyerünk, fiú, mássz fel a hátamra.
És én úgy tettem, ahogy mondta. Óvatosan, szinte félve érintettem meg az aranybundát. Lábait behajlította, hogy könnyebben fel tudjak rá kapaszkodni. Miután fölültem, megállapítottam, hogy még annál is hatalmasabb, mint amilyennek lentről láttam. Háta olyan széles volt, hogy már-már kényelmetlen volt ülni rajta. Lassan fölállt, és én kis híján lebillentem róla, de mielőtt ez még bekövetkezhetett volna, megkapaszkodtam a szárnya egyik tollában.
- Fiú! – kuncogott mély hangján. – Ne a szárnyaimba kapaszkodj, mert leesel.
- Bocsánat – motyogtam, azután lehasaltam, és megpróbáltam átkarolni a nyakát.
- Megvagy?
- Igen.
- Rendben, akkor indulunk!
A szfinx széttárta hatalmas szárnyait, csapott velük egy párat és máris a levegőben voltunk. Nem mertem lenézni. Féltem, hogy megszédülök, és lezuhanok, ezért arcomat a szfinx gyönyörű, selymes bundájába fúrtam.
- Nincs mitől félned! – dorombolta Ambaron. – Nézz csak körül.
Vettem egy mély levegőt, és fölemeltem a fejem. A szél az arcomba csapott, de ami elállította a lélegzetemet, az mégsem a hideg levegő volt, hanem a látvány, ami fogadott. A csillagok fényesen ragyogtak a fejünk fölött, kékesen, ezüstösen megvilágítva az alattunk elterülő sivatagot. Tőlünk jobbra látszott a város és a palota. Erről eszembe jutott a bátyám, és szívem elnehezedett. Szemembe könnyek szöktek, és halkan szipogni kezdtem.
- Ne bánkódj, Egyiptom Fia! – szólt hátra Ambaron.
- De a bátyám… - nyeldestem a könnyeimet.
- Sajnálom – a szfinx hangja hirtelen bánattal telt meg. – Sajnálom, de valószínű, hogy soha többé nem látod a bátyádat.
Megpróbáltam elfojtani egy fájdalmas nyikkanást, de a lelkem egyre jobban sajgott, és végre kibukott belőlem a zokogás: - Én ezt nem akartam!
- Tudom – próbált vigasztalni Ambaron. – Senki sem akarta, hogy meghalj, de ennek így kellett történnie.
- Ha nem lettem volna herceg, nem öltek volna meg! Jaj, Tutanhamon, miért is nem hallgattál apánkra?
- Ne okold a fivéredet, hiszen ő nem akart neked semmi rosszat.
- Most is vele lehetnék, ha nem…
- Elég legyen, fiú! – dörrent a szfinx hangja, ezzel kirángatva engem az önsajnálatból. – Szedd össze magad, most máshol van rád szükség. – Ezután kissé megenyhülve, szinte már dorombolva folytatta: - Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de meg kell feledkezned a bátyádról, a többi testvéredről, és minden másról is. Segítened kell!
- De kinek, Ambaron, kinek kell segítenem?
- Majd mindent megtudsz, ha eljön az ideje. De most itt meg kell állnunk, mert én nem mehetek tovább – szólt, azzal még csapott egyet a szárnyával, és megállt.
- Hol vagyunk? - kérdeztem, mert, ahogy körülnéztem, semmit sem láttam. Még a csillagokat sem.
- Most vagyunk a világok között – felelt a szfinx. – Nekem itt kell maradnom.
- És én hova menjek? – kérdeztem rémülten. – Nem hagyhatsz egyedül!
- Nem leszel egyedül – mosolygott bátorítóan Ambaron. – Mindig lesz melletted valaki.
Óvatosan lemásztam a hátáról, és megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy szilárd talaj van a lábunk alatt. Zavarban voltam. Meg kellett volna köszönnöm, hogy megmentett a pusztulástól, de hiába kerestem, nem találtam meg a szavakat. Végül csak egyetlen szót tudtam kipréselni magamból, ez pedig nem volt igazán ünnepélyes.
- Félek.
- Tudom, Egyiptom Fia – dorombolt a szfinx. – De már csak egy nehézségen kell átverekedned magad, mielőtt a kalandod elkezdődne.
- Mégpedig? – kérdeztem remegő hangon.
- Az az ember elvágta a torkodat, azután mélyen a homok alá temette a testedet. Azt már nem használhatod, de neked akkor is szükséged lesz testre.
- Hogy? – kérdeztem, mert nem igazán értettem, hogy mit akar ezzel mondani. – De hiszen most is van testem.
- Igen – mosolygott türelmesen Ambaron. – Van tested, de ezt csak a túlvilágon tudod használni. Neked olyan test kell, amivel élhetsz.
- De hát akkor…
- Most menj! – vágott a szavamba. – Már nincs sok időd. El se hinnéd, mióta beszélgetünk itt.
- Mióta? – kérdeztem összevont szemöldökkel. – Nekem csak pár percnek tűnt.
- Neked igen, de azóta a földön már rengetegminden történt. Birodalmak épültek, és omlottak össze… Nem várhatsz tovább. Menned kell!
Hátat fordítottam neki, és elindultam. Nem tudtam, merre kell mennem, csak mentem, amerre a lábam vitt. Furcsa módon éreztem, hogy jó irányba haladok.
***
Tutanhamon fáraó idegesen járkált fel-alá a szobájában. Öccsét már két napja nem látta. Talán megszökött, fordult meg az uralkodó fejében, nem kellett volna ráerőltetnem, hogy herceg legyen, hiszen soha nem akart az lenni. Ha nem erőltettem volna, akkor még mindig itt lenne. Miért kellett nekem olyan türelmetlennek lennem?
Persze ő is nagyon jól tudta, hogy fivére nem szökött el. Tegnap reggel a katonák, akiket a fiú keresésére küldött, megtalálták a herceg őreinek holttestét. Tutanhamon ekkor nagyon megijedt, de képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy az is öccse halott lehet. Ha valaki felhozta előtte a dolgot, feldühödött, és megkorbácsoltatta az illetőt.
Valaki belépett az ajtón. Tutanhamon felkapta a fejét, és látta, amint fiatal felesége, Anheszenpeamon, lehajtott fejjel odasétál hozzá. Csillogó, máskor oly vidám szeméből könnyek csorogtak. A fáraó sietve magához húzta, és vigasztalóan átkarolta őt.
A nő nyomában több, magasabb rendű katona, lépett be és szomorú arccal figyelték a jelenetet.
- Uram, te aki… - kezdett bele gyászos hangon Ay.
- Mi van? – förmedt rá Tutanhamon. – Nem érdekel a dicséreted, mondd, amit megtudtatok!
Ay habozott egy percet, végül halkan így szólt: - Megtaláltuk a herceget.
Tutanhamon eszét vesztve rohant ki a palota bejáratához, ahol a katonák várták. Mindegyikük lehajtott fejjel némán, mozdulatlanul állt. Előttük egy fehér lepellel letakart test feküdt. A fáraó érezte, hogy kiszáll belőle a maradék ereje. Ennek ellenére összeszedte magát. Letérdelt a test mellé, és felemelte róla a leplet.
A fiatal uralkodó teljesen összetört. Már napok teltek el azóta, hogy megtalálták a herceg holttestét, és azóta Tutanhamon egy szót sem szólt. Néma hallgatásba burkolózott, és nem mozdult ki a szobájából. Naphosszat csak feküdt az ágyában, és bámulta a falat. Már nem érdekelte semmi. Sem a felesége, sem az uralkodás. Még csak azért sem kelt fel, hogy táplálékot vegyen magához. Végül olyannyira elgyöngült, hogy ha akart volna, sem tudott volna fölkelni. Az öccsére gondolt még akkor is, amikor életében utoljára átfordult a másik oldalára, hogy vessen egy utolsó pillantást a csillagokra.
***
Tutanhamon halála után Ay lett az új uralkodó. Dühös volt, amiért a katonák ilyen hamar rábukkantak a herceg holttestére, de amint jobban végiggondolta a dolgot, ráébredt, hogy ez így volt helyes. Legalább nem helytartóként kell uralkodnia egy elkóborolt hercegre várva. Már csak arról kellett gondoskodnia, hogy a fiú halálát ne az ő nevéhez kössék. Ennek érdekében megsemmisíttetett minden papiruszt, táblát, és minden mást, amely tanúskodhatna arról, hogy Thotmesz valamikor létezett.
|