Szemenhkaré titka
Elvileg ez lesz az első fejezet, de lehet, hogy lesz elpőte még valami. Nemtom... Majd meglássuk - ahogy Akela mondaná :D
Szemenhkaré titka
- Thotmesz, ébresztő!
- Hagyj! – dünnyögtem, és a fejemre húztam a paplant.
Szinte láttam, ahogy a bátyám elvigyorodik, és aztán BUMM! Egyenesen rám ugrott.
- Hé! – kiáltottam. – Szállj le rólam!
A bátyám lerángatta a rólam a takarót, és nekiállt csiklandozni az oldalamat. Fájdalmas vihogásba kezdtem, és a rángatózások közepette megpróbáltam távolabb kerülni a kínzómtól. Végre sikerült eltalálnom a lábammal, és Tutanhamon lebukfencezett az ágyamról.
- Hé öcskös! – nevetett a fivérem, feje búbját dörzsölgetve. – Ez nem ér!
- Minek kellett felébresztened? – kérdeztem haragot színlelve.
- Nagy nap van ma – váltott komolyabb hangnemre Tutanhamon.
- He? – kérdeztem nagy értelmesen.
- Majd este megtudod – kacsintott a fáraó.
- Este? – hökkentem meg. – De ha csak este lesz, akkor miért kellet ilyen korán fölkeltened?
- Korán? – nevetett Tutanhamon. – Ré bárkája már rég félúton jár az égi tengeren.
- Mi? Már dél elmúlt?
- Pontosan.
- Na, ne! – nyögtem kétségbeesetten, és visszadőltem a párnámra. – Pedig úgy érzem magam, mintha csak pár percet aludtam volna.
- Látod, én szóltam, hogy csínján a lányokkal! – nevetett a fáraó.
- Haha, nagyon vicces! – vágtam vissza. – Nem is volt nálam egy lány sem.
- Biztos csak nem emlékszel…
- Képzelődsz.
- Na jó! – Tutanhamon elvigyorodott, és, akár egy öregasszony, nyögve feltápászkodott. – Öltözz fel, aztán gyere ebédelni!
- Ebédelni? – vágtam értetlen képet. – Még csak nem is reggeliztem.
- Nevezd, ahogy akarod - vigyorgott a bátyám, aki midig vevő a poénokra. – de gyere!
Azzal kiment a szobámból. Ezután egymás után becsődültek a szolgák. Megmosdattak, felöltöztettek, kifestették az arcomat, megfésültek, és rám adták az ékszereimet. Nem, mintha egyedül nem lennék képes felöltözni, de mivel igencsak előkelő származású vagyok, bátran igénybe vehetem a szolgák segítő kezét. És én élek ezzel a lehetőséggel…
Hamarosan már a palota folyosóin voltam, és kényelmes tempóban sétáltam az étkezőhelyiség felé. A szolgák persze most is nyomomban voltak, és lesték minden mozdulatomat.
Gyönyörű reggel – akarom mondani – délután volt. A nap forró sugarai nem hatoltak be a palota hűvös folyosójára, és én elégedett képpel nézegettem a kint izzadókat.
Az asztalnál kezdtem igazán érezni, mennyire éhes vagyok. Válogatás nélkül a számba tömtem az elém rakott ételeket, majd, mikor végeztem, halkan böffentettem egyet. Körülnéztem, és reménykedtem, hogy senki nem vette észre, de ezt igen nehezen tudtam megállapítani, mert a szolgálók sosem mutatták ki, ha elégedetlenek a viselkedésemmel. Nem volt nekik szabad, mert tudták, hogy az életükkel játszanak azzal, ha megsértenek. És persze, én azt veszek sértésnek, amit csak akarok.
Miután kipihentem az evés fáradalmait, felálltam, meghajoltam a bátyám felé, és elsiettem. Nem volt kedvem tovább ott maradni, és a birodalom irányítóival beszélgetést folytatni Kemet* gazdasági állapotáról. Ehelyett inkább a kertben sétálgattam.
Nagyon szép kertünk volt. Talán még egy előző uralkodó volt az, aki ezt a sok aranyból készült szobrot idehozatta, mert nem igazán emlékszem, hogy Tutanhamon hozatta őket ide. Elég kicsi voltam, amikor az egész udvar Ineb-hedzsbe** költözött, Tutanhamon is olyan kilenc-tíz éves lehetett akkoriban. Ekkor történt, hogy a nevét Tutanhatonról Tutanhamonra változtatta. A főpapok és a nép unszolására vissza kellett térnie a régi isten, Amon tiszteletére.
A tanítóim mesélték, hogy nagyapánk IV. Amenhotep Ehnatonra változtatta a nevét, és Amon helyett Atont tisztelte. A bátyám visszatért Amonhoz, és igyekezett kizárni a köztudatból a nagyapánk cselekedetét. Hát, ez nem igazán sikerült neki. Nem is csodálkozom ezen, hiszen ő maga volt, aki legutóbb is az egyik templom falára a Tutanhaton nevet vésette föl. De ez nem lényeges. Végül is, a fáraó is hibázhat néhanapján.
Összerezzentem, ahogy valami szőrös hozzáért a hátamhoz, ám mielőtt még felkiáltottam volna, egy macska mászott az ölembe, és kérlelve nyávogott.
- Mi van, cicus? – kérdeztem, és megsimogattam a fejét. Az, válaszul dorombolva a mellkasomhoz dörgölőzött.
Kezdtem unatkozni. Az ember azt hinné, hogy, mint a fáraó öccse, arany életem van, de ezt megcáfolnám. Majdnem minden napomat a palotában töltöm. Ha egyszer-egyszer ki is mozdulok innen, legalább egy tucat testőr kíséri lépteimet. Egy idő után nagyon idegesítők tudnak lenni. Mondanom sem kell, hogy még a dolgomat sem tudom úgy végezni, hogy ne figyelne rám legalább öt ember.
Most sem voltam teljesen egyedül. A szolgák a fal mellett ácsorogtak, és le nem vették rólam a szemüket. Persze természetes volt, hogy óvnak engem, de ennyire azért nem vették mindig szigorúan.
Néhány évvel ezelőtt történt, hogy a városban sétálgattunk, amikor egy csapat fekete ruhás férfi a testőrökre rontott, és engem egy koszos zsákba gyömöszöltek. Szerencsére nem sikerült túl messzire jutniuk velem, mert az egyik éltben maradt katona követte a csapatot, és egy kis sikátorban megölte a vezérüket. Gyorsan kiszabadított a zsákból, és elfutottam. Azóta nem találkoztam a katonával. Senki sem mondta meg nekem, hogy mi történt vele, de én tudom, hogy meghalt.
- Uram! – lépett oda hozzám az egyik szolga. – Azt hiszem, a tanítód már vár.
- Ilyen korán? – kérdeztem, és a tökéletes hatás érdekében ásítottam egy nagyot.
- Uram, már dél elmúlt – tördelte a kezeit a férfi. – Ideje indulnod…
- Na jó – vontam meg a vállam. Fölálltam, aminek következtében a macska leesett az ölemből, és hangos nyivákolással fejezte ki nemtetszését.
A szolga meghajolt, és én lassan elindultam a szobám felé.
Odabent már várt rám a tanítóm. Egy idős, kövérkés, alacsony férfi volt. Mikor meglátott szélesen elmosolyodott.
- Üdvözöllek, Thotmesz!
- Üdvözöllek! – válaszoltam, és helyet foglaltam az asztal mellett álló székek egyikén.
- Úgy gondolom, az lesz a leghelyesebb, ha ma matematikával kezdünk…
- Muszáj? – nyögtem fájdalmasan. Nagyon utáltam a matematikát. – Nem lehetne valami kevésbé unalmas?
- Uram, ez egyáltalán nem unalmas – rázta a fejét a tanító. – Hidd el nekem, ha majd megérted a logikáját, rájössz, hogy valójában milyen nagyszerű tudomány.
- De én nem fogom soha megérteni! – vetettem ellen. – Különben sem érdekel.
- De uram, akkor is muszáj megtanulnod – a tanító arcáról továbbra sem hervadt le a mosoly. Leült mellém a székre, és folytatta: - Éppen azért gondoltam, hogy kezdjünk azzal, mert így legalább hamarabb túl leszel rajta.
Erre az én szám is mosolyra húzódott. Nem is volt olyan hülye a tanító, mint amilyennek néha mutatta magát. Ha előbb elkezdem, előbb túl leszek rajta, és talán még a türelmem sem fogy el rögtön az első kérdésénél.
***
A matematikát történelem, s a történelmet csillagászat követte. Mondanom sem kell, hogy már az első öt percben minden bajom volt. Egyszer melegem volt, aztán rá öt percre már rázott a hideg. Valami különös oknál fogva sosem bírtam túl sokáig a számok társaságában. Jó, bevallom: még egy egyszerűbb összeadás is gondot okoz nekem. De hát ez van. Nem lehet mindenki tökéletes. Különben is! Nem az én dolgom, hogy számoljak.
Már sötét volt, amikor végre szabadultam. Hát igen, az öt percenként tartott félórás szünetek kissé elhúzták az időt…
Éppen a folyosókat jártam, és megkönnyebbülten sóhajtoztam, amikor egyszer csak elém toppant a bátyám kedvenc szolgája.
- Uram! – szólt lihegve. Valószínűleg nem volt ínyére a futás. Nem is csodálom, hiszen akkora hasa volt, mint egy terhes nőnek. – Uram, a fáraó, aki Réhez hasonlít mindenben, akinek minden az akarata szerint történik, és senki ember ellen nem szegülhet neki, ő, aki a két diamén örökös ura…*** - ezt úgy hadarta el, mintha az élete múlna rajta - hívat…
- Minek? – kérdeztem félvállról.
- Fontos… bejelenteni valója… van, uram! – nyögte kis nagy sokára, majd meghajolt, és én fintorogva indultam a trónterem felé.
Az fogadott, amire számítottam: Az egész terem zsúfolásig tele emberekkel. Leginkább papokkal és magasabb rangú férfiakkal. De akadtak ott szép számmal szép ruhába öltözött nők is a bátyám háreméből. Nekem nem szabadott oda bemennem, de mindig is fűtött a kíváncsiság. Végül egy éjjel rávettem magam, hogy belopózzak, ám a kísérlet kudarcba fulladt, én pedig kis híján a kerti tóba. Merthogy oda bújtam el az őrök elől. Nem hittem volna, hogy képes vagyok ilyen sokáig a víz alatt lenni levegő nélkül.
Térjünk vissza a jelenbe! Beléptem a trónterembe, és abban a pillanatban mindenki felém fordult. A terem központi helyiségében, egy aranyozott trónon foglalt helyet Tutanhamon, fején a piros-fehér kettős koronával, jobb kezében egy aranyozott végű bottal, bal kezében egy ostorral, derekán a sarlóval. Mellette egy kisebb trónon foglalt helyet a felesége,Anheszenpeamon aki egyben a nővérem – neki meg a húga. Igazából csak féltestvérünk, de ez nem számít. Végül is az isteni vérvonalat tovább kell vinnie.
Nagyon szép lány volt, fekete haját most összefogta, hatalmas szemei csillogtak, ahogy mosolyogva rám pillantott. Az udvar szokásaihoz illően a bátyám elé térdeltem, és kihívóan az arcába meredtem. Nem, az nem volt szokás, hogy a fáraó arcába bámulunk. Egy egyszerű ember ezért halállal lakolt volna.
De én nem voltam egyszerű ember, ezért sok olyasmit megtehettem, amit egyébként nem lett volna szabad. Ay, a hadsereg vezetője - aki Horemhebbel együtt segítették a fáraót az uralkodásban, amikor az még csak gyerek volt – úgy meredt rám, mintha fel akarna falni. Mióta Tutanhamon felnőtt, és képes volt saját maga helyes döntéseket hozni, már nem volt annyira rászorulva az ő segítségükre. Az ezt igencsak rossznéven vette, és azóta nem igazán rokonszenvezik velünk.
Tutanhamon elmosolyodott, majd lehajolt, és a karom alá nyúlva, felsegített. Én engedelmesen felpattantam, és kérdőn felvontam a szemöldökömet, ám választ hiába vártam, bátyám nem hozzám szólott…
- Én, Tutanhamon, az Élő Hórusz, aki hasonlatos vagyok Réhez, a Naphoz, és Amon földi mása vagyok. Az én akaratom irányít mindent, és én úgy határoztam, hogy fiú örökösöm nem lévén, testvéröcsémet nevezem ki Egyiptom Hercegének.
A tömegben ekkor zúgolódás támadt. A papoknak és a két tábornoknak valahogy sehogyan sem volt ínyére, hogy a fáraó engem válasszon örökösének. Az Ay térden csúszva a bátyámhoz vánszorgott, megcsókolta annak saruját, aztán felállt, és lesütött szemmel így szólt: - Uram, te aki …**** , apádnak igéretet tettél, hogy az öcsédet sosem teszed meg herceggé, sőt, semmilyen magasabb rangot nem ruházol rá…
- Hallgass! – emelte fel a kezét a fáraó, mire mindenki elcsendesedett. Hatásszünetet tartott, s csak aztán folytatta: - Az én akaratom szent.
- De uram…
- Elég! – Tutanhamon olyannyira lehalkította a hangját, hogy alig hallottam, bár azt tisztán ki tudtam venni, hogy hangszálai a dühtől remegnek. – Thotmesz az öcsém, és ő lesz a herceg mostantól fogva. Ez az akaratom! Ne merjetek ellenszegülni!
Ay letörölt egy izzadtságcseppet kopasz homlokáról, és mélyen hajlongva eltávozott, majd az egyik sarokban összedugta a fejét Horemhebbel, és rosszallóan pislogott a trón felé.
Bátyám nem foglalkozott vele. Vagy nem látta, vagy egyszerűen nem érdekelte. Szelíd mosoly ült ki fiatal arcára, és kezét ünnepélyesen a vállamra helyezte. Közelebb hajolt hozzám, és a fülembe suttogott.
- Amint vége van ennek az egésznek, várlak a szobámban. Egyedül gyere, mert egy nagyon fontos dologról kell beszélnem neked. Senki sem tudhatja meg. Értetted?
- Igen – feleltem halkan.
Tutanhamon egy hirtelen mozdulattal a tömeg felé fordított, és fennkölt hangon beszélni kezdett: - Üdvözöljétek, a fivéremet, Thotmeszt, aki mostantól fogva a Herceg!
Az emberek éljeneztek és tapsoltak, én pedig éreztem, hogy arcom piros színt ölt magára. Soha sem akartam herceg lenni. Már csak azért sem, mert az azzal jár, hogy bátyám halála után nekem kell majd uralkodnom. Ez rengeteg felelősséggel jár, és ráadásul mindig résen kell majd lennem, hiszen ki tudja, ki akar éppen hátba támadni, és ledöfni egy tőrrel, vagy hogy éppenséggel meg akarnak mérgezni. Most, hogy még csak hercegi címem van, nem kell a birodalom ügyeivel foglalkoznom, ám az esetleges támadók már most is nagy veszélyt jelentenek rám.
Alig vártam, hogy végre véget érjen ez a nap. A bátyám lakomával ünnepelt meg engem, amit az udvar szívesen fogadott. Végig Tutanhamon mellett ültem, és felváltva felelgettem a nekem szegezett kérdéseknek. Nem ettem valami sokat, nem is kívántam az ételt. Minden vágyam volt, hogy végre bebújhassak az ágyamba a párnák közé, és végre kipihenjem ezt a rettenetesen hosszú napot.
De mielőtt álmom valóra válhatott volna, jelenésem volt a bátyámnál. Az őrök összevont szemöldökkel méregettek, majd megvonták a vállukat, és beengedtek. Tutanhamon szobája legalább háromszor akkora volt, mint az enyém, ami már sehogy sem fért a „kicsi” kategóriába. Sötét volt, ezért tapogatózva próbáltam eljutni arra, a helyre, ahol a kényelmes székek álltak, ám mielőtt még eljutottam volna a kívánt helyre, valami végig simított karomon, és ezzel egy időben forró leheletet éreztem a tarkómon.
Ijedtemben megpördültem, és egy csillogó szempárral találtam szemközt magam.
- Mit akarsz? – förmedtem rá azok gazdájára.
Feleletképpen halk, női kuncogást hallottam. Tettem egy lépést hátra, de valami puhának ütköztem. A puha valami hátulról átkarolt, és a fülembe súgott: - Milyen kis fiatal vagy…
- Engedj el! – sziszegtem, és megpróbáltam kitépni magam az ölelésből, ám akkor a másik alak is elkapott, és én már hiába vergődtem. Ekkor már tudtam, kikkel állok szemben: a fivérem ágyasaival. Már csak abból is ki tudtam következtetni ezt, hogy a két hozzám simuló testet nem fedte ruha.
A következő pillanatban feltárult az ajtó, és a fáklyák fénye bevilágított a szobába. Az ajtóban egy magányos, vékony, ám mégis hatalmat sugárzó alak állt. Történetesen a bátyám.
- Tutanhamon! - hadartam, és egy rántással kitéptem magam a nők karjai közül. – Én csak bejöttem, ide, ahogy mondtad, és ezek ketten rögtön rám vetettek magukat, és…
- Elég lesz! – intett le a fiú, aztán a nőkhöz fordult. – Ti visszamehettek.
A két csupasz lány meghajolt, aztán kacarászva elvonultak.
Kettesben maradtunk. Mióta az eszemet tudom, soha nem esett meg ilyen. Most kissé kellemetlenül éreztem magam, az elmúlt percek kínos eseményei miatt, de a torkomban keletkezett gombóc miatt csak alig pár szót tudtam kinyögni.
- Hidd el, én nem akartam velük semmit csinálni – motyogtam, de a fáraó arca nem tükrözött érzelmeket. Egyenes háttal elhaladt mellettem. Egészen az ablakig ment, és onnan nézett ki a csillagos égre.
- Én csak bejöttem…
- Tudom – szakított hirtelen félbe. Hátra fordult, és elnevette magát. – A lányokat én küldtem, hogy megtréfáljanak. Vedd úgy, hogy ez az első vicc aminek hercegként estél áldozatául…
- Te… - hörögtem, azután nem bírtam tovább, és én is elnevettem magam.
Ez nagy hiba volt, ugyanis a fáraó rám vetette magát, és én a súlya alatt a földre zúgtam. Az elkövetkező percek igazán különlegesek voltak. Nem csak azért, mert háromszor is azt hittem, hogy kijön belőlem a vacsora, de azért is, mert a hatalmas fáraó úgy játszott az öccsével, mint régen, gyermekkorunkban, amikor játékból birkóztunk. Ha bárki látta volna, valószínűleg nem hinne a szemének, ám az még valószínűbb, hogy igyekezne a tudata legmélyére ásni a jelenetet, és próbálná mihamarabb elfelejteni azt.
- Jól, van elég lesz már! – lihegett a fáraó, és megpróbált magáról letaszítani.
- Megérdemelnéd, hogy folytassam… - jegyeztem meg sokatmondóan.
- Mi van, öcskös, nem érted a tréfát? – vigyorgott, majd egy laza mozdulattal feldöntött, én pedig nagyot koppantam a padló kövezetén.
- Jól vagy? – kérdezte Tutanhamon, miután mind a ketten feltápászkodtunk, és sajgó testrészeinket tapogattuk.
- Fogjuk rá – nevettem.
- Na, jó – a bátyám hangja hirtelen komollyá változott. – Akkor, ha lenyugodtál, elmondom, miért hívtalak ide.
- Kíváncsian várom válaszodat.
A fáraó bólintott, azután a vállamra helyezte mindkét kezét, és mélyen a szemembe nézett. Valahogy furcsán komoly volt, és én kezdtem úgy érezni, hogy amit mondani fog, nem lesz éppen ínyemre.
- Thotmesz – kezdett bele. – Apánk eltitkolt előlünk valamit… Igazából megértem, hogy miért akarta, de akkor sem volt szép tőle. Nem mintha ez bármin is változtatna. – Mély levegőt vett, aztán folytatta: - valójában nem vagyunk, csak félig, fivérek.
- Mi? – Ezen kissé megütköztem. – Ezt meg hogy érted?
- Te is Szemenhkaré fia vagy, akárcsak én, de…
- Én az egyik ágyasától vagyok? – tettem fel a nagy kérdést.
- Nem – rázta a fejét Tutanhamon. - Ha csak erről lenne szó, nem kellett volna ennyi éven át titokban tartania. Megígértette velem, hogy ha én leszek az uralkodó, semmiképpen sem nevezlek ki hercegnek. Még akkor sem, ha a családban egyáltalán nincs más örökös-jelölt.
- De hát miért? – tátottam el a számat. Mindig is éreztem, hogy apánk nem nagyon szívlel engem. Egész életemben olyan ridegen bánt velem. Be kell ismernem, hogy titokban irigyeltem a bátyámat, akit apánk képes volt a nyakába ültetni, és bármikor hajlandó volt vele játszani. Ehelyett velem mindig úgy viselkedett, ahogyan hivatalosan szokás.
- Azért, mert te… - kezdte a fáraó, de aztán elakadt.
- Igen?
- Hát, tudod… anyád nem igazán volt előkelő származású.
- Ezt meg hogy érted? – tátottam el a számat.
- Úgy, hogy a te anyád egy egyszerű lány volt a népből.
Úgy éreztem, hogy az egész világ megfordult velem együtt.
- Mi van? – hörögtem.
- Jól hallottad – Tutanhamon lesütötte a szemét, és hirtelen hadarni kezdett: - De ne hidd azt, hogy én nem szeretlek. Ugyanúgy az öcsém vagy, mintha egy anyától lennénk. Engem nem érdekel a származásod. Akárki tiltakozik is, nem érdekel. Te leszel a herceg, még akkor is, ha ígéretet tettem apánknak.
Nem tudtam válaszolni, úgyhogy csak álltam ott, és úgy tátogtam, mint egy döglődő hal.
- Ne aggódj! – mosolyodott el hirtelen Tutanhamon. – Én nem fogom hagyni, hogy mások is tudomást szerezzenek róla. A birodalomban mindenki úgy tudja, hogy édestestvérek vagyunk.
- De… - motyogtam volna, ha a bátyám hirtelen meg nem ölel.
- Ígérd meg, hogy te sem árulod el senkinek!
- Ígérem.
Hosszú percekig egyikőnk sem mozdult. Máskor biztos nem tűrtem volna el, hogy Tutanhamon ölelgessen, de most úgy meg voltam zavarodva, hogy nem tudtam vele foglalkozni. Na jó, beismerem, egy kicsit jól is esett. Egész életemben senki más nem ölelgetett rajta kívül. És most már tudom, hogy miért. A dajkák természetesen csak akkor érhetnek a fáraó gyermekeihez, ha nagyon muszáj, és ugye szeretgetni sosem muszáj. Apám szinte soha nem foglalkozott velem, anyám – aki valójában nem is az anyám – meg szabályosan menekült előlem, amikor oda akartam menni hozzá. Emlékszem még, hogy kisgyermek koromban az volt a leghőbb vágyam, hogy egyszer engem is a karjába vegyen, mint a bátyámat, de ahogy előtte is felhoztam a témát, mindig valami sürgős, és halaszthatatlan dolga akadt…
Most hirtelen fellángolt bennem a szeretet Tutanhamon iránt, és én is szorosan magamhoz öleltem őt. Őt, aki annak ellenére, hogy nem lett volna muszáj, mégis állandóan velem foglalkozott. Ahelyett, hogy az apánk az anyja, és a többi gyerek társaságát élvezné, inkább velem játszott. Kissé elszégyelltem magam, ahogy visszagondoltam rá, hogy néha bizony azt kívántam, bárcsak nem is létezne.
Éreztem, hogy a torkomban lévő gombóc egyre nagyobb. Nyeltem egyet, de nem sikerült megszabadulnom tőle. Végül remegő hangon megszólaltam:
- Én… sajnálom.
- De hát mit? – Tutanhamon kissé eltolt magától, és mosolyogva a szemembe nézett.
- Amiért régen mindig olyan undok voltam veled.
Akkor a fáraóból kitört a nevetés.
- Inkább én tartozom köszönettel, amiért néha olyan undok voltál. Ha te nem juttatod időnként eszembe, hogy csak egy ember vagyok, én is ugyanúgy bediliznék, mint az eddigi uralkodók. – itt arca elkomolyodott. – Emlékszem apánkra… annyit mondták neki, hogy ő isten, hogy a végén már ő is elhitte. Én nem akarok isten lenni.
Összevontam a szemöldököm, és úgy néztem rá, mint egy komplett őrültre.
- Egy isten nem játszhat az öcsikéjével! – nevetett a fiú, aztán vigyorogva megcsiklandozott.
- Hé! Ez nem ér! – förmedtem rá, azután nekiugrottam, és ott böködtem, ahol értem.
* Kemet- Egyiptom neve óegyiptomi nyelven. Kmt - Kemet, azaz Fekete föld - azon területek, amelyek a Nílus áradása után termőterületekké válnak. A sivatagot nevezték vörös földnek.
**Ineb-hedzs - Tutanhamon fáraó és udvara Memphiszbe költözött, melynek ókori egyiptomi neve Ineb-hedzs
***Nem, erre nem lehettek kíváncsiak. Különben is megöregednétek, mire végigolvassátok ezt a nyálas ömlengést...
**** Na jó! Ha nem haragszotok, ezt a kis dicshimnuiszt inkább mellőzném a történetből, és engedelmetekkel a továbbiakat is csak jelölni fogom, mert halálosan unalmas lenne, ha minden egyes alkalommal, amikor a fáraót megszólítják egy oldal arra menne rá, hogy őt dicsőítik.
|