A szél kedvező volt, de az égen kezdtek gyülekezni a sötét felhők. Randraug a hajó orrában állt, és mereven bámulta a horizontot. A nap már délfelé járt, ám az árboc árnyéka még mindig látszott. A kalózok egyfolytában rohangáltak, és tették a dolgukat, de a félork nem figyelt oda erre a nyüzsgésre. Gondolatait a vak látnok szavai töltötték ki.

            Még mindig nem tudta felfogni, hogy Batúr leszármazottja. Kíváncsi volt, hogy a nomádok miképpen fogadnák, ha egy napon megjelenne a Pusztán. Talán testvérükként bánnának vele, de az is lehet, hogy ork származása miatt elzavarnák, vagy rosszabb esetben felnégyelnék.

            Erre a gondolatra elvigyorodott. Rotfuggal való beszélgetését nem osztotta senki mással. Szerette volna még egy darabig titokban tartani. Elképzelte, hogy Arafinwe milyen képet vág majd, ha megtudja…

-         Uram! – szólt egy hang valahonnan a távolból. Nem törődött vele.

-         Uram!

-         Mi van? – hördült fel Randraug, amikor végre eljutott a tudatáig, hogy hozzá szólnak. Grisnak, a háromujjú nézett le rá a maga két és fél méteres magasságából.

-         A foglyok követelik, hogy menj le hozzájuk, és beszélj velük – szólt.

-         Mi? – prüszkölt fel a félvér, majd a könnyei is kicsordultak a nevetéstől. – Még hogy követelik! Legfeljebb is csak esedezhetnek, hogy ha úgy tartja kedvem, látogassam meg őket. 

-         Ez komoly dolog, uram.

-         És mégis mit akarnak? – kérdezte rötyögve a félork. – Carca már megint nem fér a bőrébe?

-         Igazából… – kezdte volna a magyarázatot Grisnak, de a félvér belé fojtotta a szót.

-         Persze, nyugodtan szóljon, ha kedve támad egy-két pofonhoz, vagy bakancshoz a mocskos pofájába…

-         Uram, másról van szó – emelte fel a hangját a tagbaszakadt ork.

-         Mégis miről? – kérdezett vissza Randraug. Bosszús képet akart vágni, de egyre inkább feltörekvő jó hangulata nem igazán hagyta ezt.

-         Nem tudom – vonta meg a vállát a háromujjú. – Azt mondta, hogy fontos.

-         Óh – mosolygott kedvesen a király –, most már neki is a csatlósa vagy?

-         Dehogy…

-         Akkor meg mit parancsolgat neked? – Randraug most már kiabált, de nem mérgében. Valójában csak szórakoztatta magát azzal, hogy a nálánál sokkal nagyobb orkkal úgy beszél, ahogy kedve tartja. – Az én szolgám vagy! Csak nekem engedelmeskedhetsz!

-         Kérlek, királyom… – Grisnak olyan mélyen meghajolt, hogy agyarai végigszánkáztak a padlódeszkákon.

Randraug úgy tett, mint aki igencsak fontolóra veszi a dolgot, majd megvonta a vállát, és így szólt: – Na, jó. De csak most az egyszer! – azzal Grisnak nyomában elindult a rakodótérbe, hogy szót váltson a rabokkal.

Az okokon kívül mások is voltak a rabok között. Sok szakadt paraszt, és néhány előkellőbb ruházatú ember, de mind ugyanolyan büdösek és koszosak voltak. Randraug először azt hitte, hogy elhányja magát, amikor a rakodótérbe értek. A több napos ürülék- és izzadtságszag igencsak facsarta az orrát. A rabok kis cellákban ücsörögtek a saját mocskukban. Egy cellába négy, vagy esetleg öt rabot tuszkoltak be. Randraug kihúzta magát, és peckesen lépkedett át a helyiség hosszú folyosóján. A foglyok nem szóltak. Belefáradtak már a hajókázásba. Ehelyett sértett, dühös, vagy esetleg beletörődő pillantásokkal méregették a félvért.

Végül megérkeztek Carca cellájához. A félszemű ork egy szál maga foglalta el a kis helyiséget, s a tárgya között néhány cafatokra tépett hulla bűzölgött. Randraug elfintorodott, Carca pedig mikor észrevette a jövevényeket, eszelős dühvel ugrott neki a rácsnak, hogy aztán visszapattanjon róla.

-         Te mocskos… – sziszegte, de a félvér király közbevágott.

-         Még hogy én mocskos! – röhögött gúnyosan. – Előbb nézz végig magadon!

Carca felbődült, és ismét megpróbálkozott a ráccsal, ami valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem engedte át magát.

-         Esküszöm, ha kijutok innen, szétverem azt a rusnya pofádat!

-         Ez igazán megtisztelő – vigyorgott Randraug. – Örülök, hogy megpróbálsz szórakoztatni, de tudod, ezt a bűzt elég nehéz elviselni. Nem lehetne, hogy végre kinyögd, miért akartad, hogy idejöjjek?

-         Szétrúgom a seggedet, kölyök! – Carca egyetlen szeme résnyire szűkült, majd kiköpött a félvér felé. – Legalább háromszor olyan idős vagyok, mint te! Nem tűröm el, hogy parancsolgass!

-         Ez felettébb különös – tűnődött a fiatal félork. – Nem is olyan régen, magad ajánlottad fel, hogy szolgálsz engem. Honnét ez a hirtelen változás?

-         Nincs jogod uralkodni rajtunk!

-         Nincs?

-         Nincs! – Carca valószínűleg az egész utat üvöltözéssel töltötte, mert hangja immár teljesen elment, s már csak suttogni tudott. – Te végeztél úrnőnkkel, és most a fia visszaszerezte az örökséget!

-         Áhá! – fordult hirtelen Grisnak felé a király. – Látom ti ketten már elbeszélgettetek…

-         Igen, uram, de csak mert… – kezdett bele a magyarázkodásba a nagydarab melák, ám Randraug egy intéssel elhallgattatta.

-         Nem érdekel, mit pofáztatok egymásnak. Mind a ketten megérdemelnétek, hogy kizsigereljelek titeket, de hogy lássátok, milyen kegyes vagyok, megengedem, hogy segítsetek nekem bosszút állni azon a dagadt disznón.

-         Még mit nem? – hörögte Carca, és erőteljesen megrázta a rácsot. – Egy ilyen korcs nem lehet király. Azt sem érdemled meg, hogy élj!

Randraug keze megremegett, majd a düh lángba borította elméjét. Egy szempillantás alatt kirántotta kardját a hüvelyéből, és átszúrt a rácson. Vér fröccsent, és Carca holtan esett össze. Grisnak eltátotta a száját. Randraug letörülte a fegyverről a vért, majd visszacsúsztatta a helyére, és dühösen fújtatva elhagyta a helyiséget.

-         Meg akartatok ölni? – kérdezte egy fél óra múlva Randraug, amikor Grisnak megtámaszkodott mellette a hajókorláton.

-         Hogy mondod, uram? – Grisnak olyan értetlen képet vágott, hogy gazdája egyből arra a következtetett, hogy nagyon is tudja, miről van szó. 

-         Nem fontos. – A félork elmosolyodott. Valahogy most nem tudott haragudni… – És, hogy áll a korona a mi kis hájas királyunkon?

-         Szörnyen… – Most már Grisnak is mosolygott.

-         Akkor éppen ideje, hogy visszaszerezzem tőle…

Randraug elnevette magát, ám a következő pillanatban arcára fagyott a mosoly. Az egész hajó megremegett. Hordók gurultak össze-vissza, majd valahonnan lentről csörömpölés, majd káromkodás hallatszott.

-         Mi a fene? – dörmögte Grisnak.

Randraug értetlenkedve megvakarta a homlokát, majd a kardja markolatához kapott. Valahonnan a tenger mélyéből fura, búgó hang szállt fel. Kísérteties volt. Randraug érezte, hogy az összes szőrszál föláll a hátán.

            A tenger hullámzása teljesen megszűnt. A víz felszíne tükörsima volt. A félorknak rossz előérzete támadt. Ez nem természetes! Tekintetével a vizet fürkészte, de nem látott le mélyre. Felnézett, de olyan sűrű köd telepedett rájuk, hogy úgy tűnt, fehér falak veszik körül a hajót.

-         Nekem ez nem tetszik – Grisnak valósággal remegett a félelemtől. Hangja sértő volt a nagy csendben. Eddigre már a hajó egész legénysége a fedélzeten tolongott.

-         Mi ez? – kérdezték többen is suttogva, mert már nem mertek hangosan beszélni.

-         Fogalmam sincs – rázta a fejét a félork, holott nem is közvetlenül őt kérdezték.

            Különös félelem járta át. Minden csendes volt, de mégis szinte tapintani lehetett a feszültséget, és a fenyegetést a levegőben. Randraug érezte, hogy valami borzalmas dolog közeledik felé a ködön keresztül.