Arafinwe egész éjjel forgolódott a szalmazsákok között. Lelkiismerete nem hagyta, hogy elaludjon. Szégyellte magát, amiért így megsértette a félvért, de még így is minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy bocsánatot kérjen. Miért is kéne bocsánatot kérnie, hiszen az a szemét alak már annyiszor megkeserítette az életét, hogy inkább ő tartozik egy pár adag bocsánatkéréssel. De Randraug sosem kérne elnézést, ahhoz túlságosan nagyra tartja magát.

      Arafinwe sóhajtott, és (immár tizedszerre) átfordult a másik oldalára. Igyekezett kiszorítani eme kínzó gondolatokat a fejéből, és végre, nagy nehezen, elnyomta az álom.

-         Apád a nomádok népéhez tartozott – magyarázta Rotfug. – De szeretett volna világot látni, ezért otthagyta a Pusztát, és elindult Dél felé. A Nyugati Királyság északi peremén találkoztam vele. Akkor még nem voltam vak. Szép, erős férfi volt, széles vállakkal. Nem csoda, hogy minden leány oda volt érte. Engem épp fel akartak akasztani, mert azt hitték, én mérgeztem meg az egyik fiút a városban.

-         Ami persze nem volt igaz – vágott közbe gúnyosan Randraug.

-         Nem – rázta a fejét az öreg. – Tüdőgyulladást kapott, én pedig próbáltam segíteni rajta. Sajnos nem jártam sikerrel, ám a városiak úgy hitték, én okoztam a vesztét. De most nem ez a lényeg – legyintett. – Apád megsajnált, és váltságdíjat fizetett értem. Nem tudom, miért szánt meg, de hálás voltam érte. Megfogadtam, hogy szolgálni fogom, és egy jó darabig együtt utaztunk.  Bejártunk sok vidéket, és még a tengeren is utaztunk. Egy nap eljutottunk a Nyugati Királyság déli részére. Itt Örkönd úgy döntött, letelepedik, és engem elengedett. Először persze én is maradni akartam, de aztán rájöttem, hogy látnoki képességeimet használnom kell, így hát fölkerekedtem, és elindultam.

-         És apám? – kérdezte a félvér.

-         Vele már soha többé nem találkoztam – az öreg hangja szomorúan csengett. – Egyszer levelet kaptam tőle. Azt írta, feleségül vett egy ork nőt, és fia született. Hihetetlenül boldog volt. Elhívott magához, hogy bemutassa nekem a családját. Én azon nyomban elindultam, hogy megkeressem. Utam öt évig tartott, mert ez időben történt, hogy elvesztettem a látásomat. Eleinte csak lassan tudtam haladni, és mire odaértem – itt szemei megteltek könnyekkel –, Örkönd és az asszony már halottak voltak. A fiukat kerestem, hogy a szárnyaim alá vegyem, hiszen egy ilyen kiskölyök nem tud magáról gondoskodni. Még akkor sem, ha Örkönd fia. Az egész falut végigjártam. Kérdezősködtem, de a falusiak elzavartak. Gyűlölettel beszéltek mind a fiúról, mind az apjáról. Végül egy idős férfira rátámadtam, és kivallattam. Azt mondta, a falusiak felbérelték Findecanot, a mágust, hogy végezzen a családdal. Azt hitték, sikerrel járt… – itt az öreg halkan kuncogott. – De te apád fia vagy. A varázsló nem tudott téged elintézni.

Randraug érezte, hogy elönti a düh. Kezei remegtek az indulattól, és csak nagy nehézségek árán fékezte meg magát, nehogy végezzen az előtte álló öreggel, holott nem is rá volt dühös. Talán jobb lett volna, ha soha nem tudja meg, honnan származik, mert most, hogy végre néhány részlet világossá vált előtte, azt kívánta, bár tudatlan maradt volna.

Alig emlékezett a szüleire, de úgy érezte, menten elbőgi magát. Nem teheti meg, hogy bömböl, akár egy kisgyerek. Ökölbe szorította kezeit, és erősen koncentrált, nehogy kicsorduljanak a könnyei.

-         Hasonlítasz apádra – zökkentett ki gondolataiból Rotfug. – Ugyanolyan erős vagy, mint ő.

A félork nem tudta, mit válaszolhatna, ezért csak hallgatott.

-         Örülök, hogy végre megtaláltalak, Örkönd fia – mosolygott az öreg, és barátságosan megveregette Randraug karját.

-         Áruld el végre, hogy merre kell mennünk! – förmedt rá a félvér Rotfugra, hogy kissé elterelje gondolatait.

-         Nem is örülsz? – csodálkozott az aggastyán.

-         Semmi közöd hozzá! – prüszkölte az ork. Szerette volna lezárta a családja témáját.

-         Azt hittem, boldog leszel, ha megtudsz valamit apádról és anyádról. – Rotfug csalódott képet vágott, és egy lépést hátrált. – Tudom, hogy fáj, ami velük történt, de légy büszke, hiszen nem akárki fia vagy.

-         Miért? – kérdezte immár csodálkozva Randraug.

-         Mert az apád Hodusnak, a nomádok kilencedik törzsének a vezérének a fia. – Az öreg hangja olyan büszkén csengett, mintha saját maga lenne az, aki ilyen nemes származással dicsekedhet. – Egyenes ági leszármazottja vagy Batúrnak!

Randraug komolyan elhűlt a hallottak után. Nem sokat tudott ugyan a nomádokról, de Batúr említése még benne is tiszteletet keltett. Ő volt agy egyik legnagyobb vezér, aki annak idején, hihetetlen bátorságáról tanúbizonyságot téve, átvágott a Kentaurok Erdején, és kibékítette a két háborúskodó népet, a kentaurokat és a nomádokat. Randraug még álmában sem gondolta volna, hogy akármilyen kapcsolatban áll a híres hőssel, és az, hogy az ő leszármazottja, egyszerűen hihetetlen volt.

-         Te ugratsz engem, öreg! – vigyorgott, és kedvesen rácsapott a férfi púpjára, úgy, hogy az följajdult.

-         Dehogy ugratlak! – legyintett. – Szerinted, ha ez csak vicc lenne, utaztam volna eddig? Évekbe tellett, mire az Ezüst-hegységtől egészen idáig elvándoroltam.

-         Na jó – mosolygott Randraug. – Ez mind szép és jó, de elárulnád végre, hogy hogy találjuk meg Cadarlos Kürtjét?

-         Hát te komolyan nem tudsz elszakadni ettől a témától? – rázta a fejét szomorkásan Rotfug.

-         De, csak éhes vagyok, és minél hamarabb elárulod, annál hamarabb mehetek reggelizni.

Randraug most már vigyorgott, mint a vadalma. A tudat, hogy Batúr az őse, igencsak jó kedvre derítette. Már az sem égette úgy a lelkét, hogy pontosan megtudta, mi történt a szüleivel. Büszke volt magára. Tudta, hogy most már végképp nincs mit szégyellnie a származásán, hiszen ha félig ork, ha nem, ő akkor is Batúr gyermeke. Most már az sem zavarja, ha Arafinwe korcsnak hívja. Hol volt ő, egy egyszerű paraszt Randraughoz képest?

-         Délnek kell mennetek – szólalt meg váratlan komolysággal Rotfug. Most az ablak felé fordult. Az orkban földerengett a kérdés, hogy vajon szándékosan, vagy csak véletlenül néz-e arra –, egészen addig, amíg délben el nem tűnik az árboc árnyéka.

-         Mi van? – Randraug olyan értetlen képet vágott, mint egy pofon csapott kisiskolás.

-         Ezután Nyugat felé fordultok – folytatta töretlenül Rotfug –, s egészen addig hajóztok, míg végül meg nem pillantotok egy szigetet. A többiről majd később beszélek.

-         Ha be van borulva, akkor lehet, hogy délben sincs az árbocnak árnyéka – tűnődött hangosan a félork.

Rotfug nem felelt, csak vigyorgott, ezzel igencsak felbosszantva Randraugot.

-         Talán nincs igazam?

-         Dehogynem, fiam, teljesen igazad van, de bárhol beborulhat az ég – magyarázta az öreg. – Olyan hely kell, ahol napsütésben sem látszik.

-         De hát ez baromság! – rivallt rá az ork, ám a következő pillanatban beugrott neki valami. – Dél felé megyünk, a Nap pedig északra veti az árnyékot, szóval tőlünk kissé délre van. És ha délre megyünk, pontosan a Nap alá, akkor eltűnik az árnyék!

-         Nem hiába vagy Örkönd fia! – bólogatott elégedetten Rotfug. – Vág az eszed.