Arafinwe csak állt, és bámult a félvér után. Tudta, hogy most valóban nagyon megbántotta, de eme sikere valahogy sehogyan sem derítette jobb kedvre. Mindig is szeretett volna bosszút állni az őt ért sérelmek és megaláztatások végett, de most, hogy végre egyszer ő is olyat mondott, amin Randraug nem csak hülyén vigyorog, diadalmas hangulatban kéne lennie. De nem volt abban… Sőt, egyáltalán nem volt vidám.

            Ez is csak azt bizonyítja, hogy neki van lelkiismerete, próbálta saját magát megnyugtatni. Már közel járt hajnal, és ő még egy percet sem aludt. Megrázta a fejét, mintha ezzel el tudná űzni a kényelmetlen gondolatait, és lassú, nehézkes léptekkel elvonult, hogy egy kényelmes zugot keressen magának, ahol álomra hajthatja a fejét.

            Másnap reggel Randraug a szokásosnál korábban kelt. A Nap első sugarai még épphogy csak megjelentek a távoli horizonton, de ő már kint állt a hajó orrában. Arafinwe bántó szavai még mindig a fülében csengtek. Az igaz, hogy ő az évek során már megbékélt saját magával, és származásával, de az rendkívül rosszul esett neki, amikor mások ez alapján ítélték meg. Dühös volt és szomorú, de soha nem mutatta ki. Ha félvérségével gúnyolják, rendszeresen csak röhög rajta. Nem tudta, miért zaklatta föl ennyire, amit Arafinwe mondott, hiszen szinte naponta a fejéhez vágják, hogy ő csak egy korcs.

            Biztos csak a piától voltam ilyen érzékeny, gondolta, és némiképp megnyugodott. Nem akart senkivel szorosabb barátságot kötni, hiszen sosem tudhatja, ki mikor támadja hátba. Arafinwében sem mert megbízni, hiszen a férfinak minden oka megvolt rá, hogy bosszút álljon a sérelmeiért. Randraug tudta, hogy ha valaki más lenne, akkor már rég felnégyelte volna. Kedvelte őt, nem csak azért, mert évekkel ezelőtt, amikor magához tért, és semmire sem emlékezett a múltjából, Arafinwe és két testvére voltak azok, akik segítettek neki, és kiálltak mellette. Arafinwe volt az, akitől a nevét kapta. Hálás volt neki, ám nem csak a név miatt. Úgy érezte, van valakije…

            Egy hang zökkentette ki gondolataiból. Valina lépkedett feléje. Haja össze volt fogva, és vékony inget és nadrágot viselt. Megborzongott a csípős reggeli levegőben, de mégis mosolygott.

-         Hogy aludtál? – kérdezte, s közben végigsimított a félork karján.

-         Egész jól – felelte félvállról Randraug, és magához rántotta a nőt. – És te?

Valina először nyomott egy csókot a férfi szájára, s csak azután válaszolt: – Én is jól aludtam.

            Egy darabig csöndesen álltak, és egymás szemébe néztek, majd Valina elmosolyodott, és így szólt:

-         Apám beszélni szeretne veled.

-         Mit akar? – kérdezte unott hangon Randraug. Valahogy semmi kedve nem volt társalogni a kapitánnyal.

-         Nem tudom – vonta meg a vállát Valina. – Csak annyit mondott, hogy szóljak neked.

Randraug bólintott, majd futólag megcsókolta a nőt, és sietős léptekkel elindult, hogy eleget tegyen a kérésnek.

Roquen a szokásos helyén trónolt, és egy pipát tartott a szájában. Amint meglátta a félvért, elmosolyodott.

-         Örülök, hogy ilyen hamar ideértél – szólt vidáman csillogó szemekkel. – Nem gondoltam volna, hogy ébren vagy.

-         Nem tudtam tovább aludni – vetette oda lazán Randraug.

-         Hagy mutassak be neked valakit, fiam – így a kalózkapitány, majd a sötétbe burkolózó sarok felé biccentett, mire egy ősz hajú, rongyos alak lépett elő a homályból.

Alig volt magasabb állva, mint az ülő Roquen, és Randraugnak talán még a derekáig sem ért. Olyan púpos volt, mintha szakadt rongyai alatt hátizsákot viselne, és szemei teljes egészében fehérek voltak. Bőre ráncos volt, és olyan vékony, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a csontjai zörögnek.

-         Mi a fene ez? – kérdezte az udvariasság minden formáját mellőzve a félork.

-         Ő itt Rotfug, a vak látnok – mutatta be az öregembert Roquen.

-         Vak látnok? – tört ki Randraugból a röhögés. – Hogy lenne már látnok, ha vak? Még az orráig se lát el.

-         Tévedsz, fiam – mosolyodott el az öreg. Hangja olyan volt, mintha egy vén fa élete utolsó másodperceiben adná a világ tudtára, hogy kidől… – Többet látok, mint akárki más.

-         Kötve hiszem…

-         Higgy, amit akarsz, kedves félvér barátom!

Randraug eltátotta a száját, de aztán felismerés csillant a szemében, és elvigyorodott.

-         Roquen mondta, hogy félvér vagyok…

-         Talán.

-         Jól van – lépett közbe Roquen, mielőtt még elvadultak volna a dolgok. – Fejezzétek be! Teljesen mindegy, hogy hiszel-e neki. Én tudom, hogy igazat szól, és nekem az a lényeg, hogy elárulja végre, hogy merre kell továbbhaladnunk.

-         Miért? Te nem tudod? – hökkent meg Randraug.

-         Még nem – felelt a kapitány, és közben gyilkos szemekkel méregette a vak öregembert. – De amint hajlandó lesz beszélni…

-         Beszélek én – vigyorgott Rotfug, ezzel megmutatva fogai helyét –, de csak vele – mutatott Randraugra.

-         Hát jó – bólintott a kapitány. Látszott rajta, hogy nem most először hallotta e szavakat. – Akkor magatokra hagyunk titeket – azzal intett, és egy tucat kalóz bukkant elő a szoba sarkaiból, a függönyök mögül, és Roquen nyomában elhagyták a kabint.

Rotfug, arcát a félork felé fordította, és az meg mert volna rá esküdni, hogy az öreg látja.

-         Na? – kérdezte kissé feszülten.

-         Tőlem nem kell tartanod – mosolygott az aggastyán.

-         Ki mondta, hogy félek egy ilyen vénségtől? – horkantott Randraug.

-         A hangod mindent elárul.

Randraug már kezdte különösen bosszantónak találni a Rotfug arcán szétterülő „barátságos” mosolyt. Minél hamarabb túl akart lenni ezen a kis beszélgetésen.

-         Jól van, nem érdekel, mit gondolsz – morogta. – Csak nyögd már ki végre, hogy merre kell mennünk!

-         Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű – rázta a fejét Rotfug, ám még mindig vigyorgott. – Nem azért akartam veled beszélni, mert a kapitánynak nem akarom elárulni a titkot. Elvégre, tőled úgyis megtudná. Arról van szó, édes fiam, hogy váltsak veled néhány szót.

Randraug értetlenül bámult, az öreg pedig folytatta:

-         Mióta hívod magad ezen a néven?

-         Hogy? – horkantott az ork.

-         Randraug – magyarázta az öreg. – Így nevezed magad.

-         És neked mi közöd van hozzá? – A félvér érezte, hogy fogytán a türelme, de tudta, hogy vissza kell fognia magát, ha meg akarja tudni az irányt, ezért nem lapította szét az idős férfi fejét.

Rotfug arcáról eltűnt a mosoly, s helyébe mélységes bánat költözött.

-         Apád a barátom volt – szólt halkan.

-         Apám? – hökkent meg Randraug. Érezte, hogy egész testében remeg az izgalomtól. Régóta szeretett volna megtudni valamit a származásáról, és most itt volt a lehetőség… Csak annyit tudott, hogy apja ember volt, anyja pedig ork. Régebben rémálmok képében derengtek fel előtte gyermekkori emlékei, de ezek az emlékek olyan borzalmasak voltak, hogy azt kívánta, bár ne törnének elő. Egyik útja során nem bírta tovább, és a közeli falu vajákos asszonyának segítségét kérte. A nő adott neki valami szert, amitől megszűntek a rémálmai, így már semmi támpontja nem maradt. De nem bánta meg a döntését, hiszen ezek az álmai olyan borzalmasak voltak, hogy úgy érezte, ha ez még sokáig tart, beleőrül.

-         Igen, Örkönd – mosolygott nosztalgikusan az aggastyán. – Így hívták apádat.

-         És anyám? – kérdezte a félork. – Anyámat hogy hívják? Hol születtem, hogyan találkoztak a szüleim, hol éltek, honnan jöttek? – érezte, hogy elfogy a türelme. – Beszélj már, te bolond! Ki ölte meg őket, és miért?

-         Csak szép sorjában – emelte fel védekezőn a kezét Rotfug, majd látva, hogy Randraug erőt vesz magán, belekezdett a mesélésbe…