Mikor végre minden elcsendesedett, Arafinwe nyugodtan sétálhatott a fedélzeten. A friss levegő elűzte fejéből a fáradtság gondolatatát is, hogy átadhassa helyét Valina képének.

      A férfi sóhajtott. Jól esett neki ez a kis magány, de mégsem volt boldog. Várta, hogy a Nap fölkeljen, és az élet beinduljon. Unatkozott.

-         Szép jó estét! – köszönt valaki a háta mögött.

Arafinwe lassan megfordult, és közben imádkozott, hogy ne az legyen ott, akire gondol. Imája nem hallgattatott meg: Randraug állt mögötte, méghozzá elég közel ahhoz, hogy az ember érezhesse a belőle áradó alkoholszagot.

-         Miért vagy így letörve? – kérdezte magához képest kedvesen.

-         Nem hinném, hogy sok közöd lenne hozzá – vetette oda a férfi.

-         Ha nem akarod, ne áruld el – vonta meg a vállát a félvér, majd odalépett a szolgája elé, és komolyan a szemébe nézett. – Kérdezni akarok valamit.

Arafinwe elcsodálkozott. A bűzt leszámítva semmi sem utalt arra, hogy a félork pár órával ezelőtt nem kis mennyiségű szeszes italt öntött le a torkán. Szemei élénken csillogtak, és arcán a szokásosnál éberebb figyelem jelei mutatkoztak.

-         Miről van szó?

-         Roquen elmondta, hova megyünk – kezdett bele a félork. - azt mondta, segítsek neki megszerezni Cadarlos Kürtjét. 

Arafinwe eltátotta a száját. – De hát az lehetetlen! Cadarlos Kürtjét képtelenség megtalálni.

-         Roquen azt mondja, tudja, hol van.

-         Nem tudhatja! – rázta a fejét a férfi. – Cadarlos évszázadokkal ezelőtt elrejtette, és kizárt dolog, hogy akárki megtalálja. Sokak szerint nem is létezik

-         Rendben – mosolygott Randraug. – De ha már itt tartunk, elárulnád végre, hogy mi ez pontosan. Roquen csak annyit mondott, hogy nagyon nagy erejű fegyver.

-         Ebben igaza van – bólintott az ember, és közben úgy érezte, nem okos dolog adni a lovat az őrült félork alá. Ha ez valamit kitalál, bárkinek az élete árán megszerzi, amit akar, és Arafinwe nem akarta, hogy az ő élete, vagy Valináé legyen a fizetség Randraug idiótaságáért – de a Kürtöt nem lehet csak úgy megtalálni. Cadarlos volt a világ egyik legnagyobb mágusa. Képtelenség, hogy egy egyszerű kalózkapitánynak sikerüljön kijátszani őt.

-         Ezért kellek neki én – vigyorgott Randraug. – Nélkülem nem jut semmire.

-         Szerintem veled sem – motyogta Arafinwe, majd a félork morgását hallva, kijavította magát. – Még a te csodálatos képességeiddel is lehetetlen vállalkozás…

-         Már hogy lenne lehetetlen – ráncolta a homlokát a félvér, szeme pajkosan csillogott –, hiszen ha valamit elrejtenek, az valahol van, és ha van, akkor meg lehet találni. Egy varázsló sem lehet olyan ravasz, hogy ne tudjak túljárni az eszén.

-         Ilyen hülye vagy? – rázta a fejét a férfi. Most már biztos volt benne, hogy gazdája teljesen meghibbant.

-         Már miért lennék hülye? – vihogott. – Ez a Cadarlos, vagy hogy hívják, sem lehet akkora valaki…

-         Komolyan nem hallottad még a Kürt történetét?

Arafinwe dühös toporzékolásba kezdett, amikor a félvér megrázta a fejét, majd vett egy mély levegőt, hogy megnyugodjon, és belekezdett: – Egy évezreddel ezelőtt járta e vidéket Cadarlos, a mágus. Mindenhol ismerték a nevét, és sokan rettegtek tőle, mivel hadvezérként szolgált, és a háborúkban igen gyakran használt varázslatot. Démonokat idézett meg, akik kegyetlenül pusztították az ellenséget. Egyszer azonban kifigyelték a módszereit, s csak úgy arathatott győzelmet, ha egy minden eddiginél pusztítóbb fegyvert használ. Ekkor megalkotta a Kürtöt, amivel parancsolni tudott a tűznek, a víznek, a szélnek, sőt még a növényeknek és állatoknak is, ha úgy tartotta kedve.

-         Ez igen – füttyentett Randraug. – Ez a Kürtöcske nagy szolgálatot tehetne nekem is.

-         Várj, még nem hallottál mindent – csitította Arafinwe, és folytatta a mesélést: – A csatát megnyerte, de a tomboló elemek nem kímélték az ő katonáit sem. Mindenkivel végeztek, aki az útjukba került. Ezt látva a királyok egymással versengve próbálták a saját szolgálatukba állítani a mágust, de az teljesen összetört. Bűntudata volt, amiért egy ilyen erős fegyvert hozott létre, és tudta, hogy ha ő már nem lesz, akkor senki sem fog vigyázni a Kürtre, így akárki kezébe kerülhet, és az akár az egész világot elpusztíthatja. Épp ezért döntött úgy, hogy megszabadul tőle. Először el akarta pusztítani, de nem volt képes rá. Megalkotni sikerült, de elpusztítani már nem. Sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. Miután kísérlete kudarcba fulladt, elrejtette a Kürtöt, és hollétének titkát magával vitte a sírba.

Arafinwe teljesen elfáradt, ahogy szinte egy szuszra hadarta el az egész történetet. Kifújta a tüdejében rekedt levegőt, és figyelte a félvér arcát. Az csak mosolygott, s a mosoly mögött valami sokkal nagyobb, sokkal gonoszabb bujkált.

-         Csak azt ne mondd, hogy magadnak akarod megszerezni – ráncolta a homlokát a férfi, mert kezdett benne felsejleni a halvány gyanú, hogy Randraug nem fog megelégedni azzal, ha visszasegítik a kis sziget trónjára.

A félvér előbb körülnézett, s csak aztán felelt: – De.

-         De hát ez őrültség! – rázta a fejét Arafinwe. – Még ha rá is bukkannánk… Semmi esélyünk egy varázsló ellen.

-         Mit pattogsz? – röhögött Randraug. – Már rég megpusztult.

-         És szerinted őrizet nélkül hagyta a Kürtöt?

-         Nem, de azok, amik védik, már csak nem lehetnek olyan veszedelmesek, mint például én…

      Az ork büszkén kihúzta magát, így jócskán Arafinwe fölé magasodott. Kopasz homlokán megcsillant a holdfény, szemeiben kapzsiság lángja lobbant. Igazán félelmetes látvány volt, ahogy izmos karjával rátámaszkodott kardja markolatára. Haja, melyet varkocsba fonva hordott, a friss szellő hatására csapkodta a hátát.

      Arafinwe megborzongott.

-         Na, mi van? – röhögött Randraug. – Csak nem tele a nadrágod egy kis kalandtól?

-         Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből – dörmögte a férfi, és elfordította a fejét.

Randraug szája gúnyos vigyorra húzódott. Érezte szolgája félelmét, és ez mindig felvillanyozta. Sajnos az utóbbi időben nem sok lehetősége volt a frászt ráhozni a férfira, így a mostani eset különösen jól jött neki.

Arafinwe a távoli habokon tündöklő fényeket bámulta. Remélte, hogy a félvér megunja a társaságát, és elvonul, de nem volt szerencséje.

-         Mindig morogsz – jelentette ki, ahogy a korlátnak támaszkodott, közvetlenül Arafinwe mellett. – Szerintem semmi okod nincs rá, hogy panaszkodj.

-         Nincs? – kérdezett vissza Arafinwe. Hirtelen olyan düh öntötte el, hogy kis híjján felpofozta a mellette állót. – Még hogy nincs?! Ha te nem jöttél volna, és nem romboltál volna le mindent, mára már megházasodtam volna, és szép gyermekeim lennének!

-         Na és? – vonta meg a vállát Randraug, amivel csak azt érte el, hogy a férfi kezei már valósággal remegtek az indulattól.

-         Na és?! – Arafinwe most már szinte kiabált.

-         Legalább majd lesz miről mesélned a kölykeidnek… – A félork még mindig feltűnően jó kedvében volt. – Vagy inkább azzal akarsz majd nekik dicsekedni, hogy egész nap túrtad a földet, mint a parasztok?

-         És ha belehalok, mégis kinek fogok mesélni? – vetette ellen Arafinwe.

-         Csak nem félsz?

-         Nem – emelte fel a kezét védekezőn a férfi. – Egyszerűen csak nem akarok egy ilyen ostoba cél érdekében meghalni.

-         Mi ostoba? – kérdezte megjátszott döbbenettel Randraug.

-         Ez a „kincskeresés”. – Arafinwe meredten bámult a távolba. Újult erővel töltötte el a fáradtság. Mélyen, legbelül érezte a félvér szavának igazságát, de ezt nem akarta magának beismerni. Haragudott rá, és haragudni is fog, amiért megfosztotta a nyugodt élet lehetőségétől.

-         Ti, emberek már csak ilyenek vagytok – sóhajtott drámaian Randraug. Ezúttal nem játszotta meg az érzelmeit. – Akármit megkaptok, elégedetlenkedtek. Ha nyugodt életetek van, kalandra vágytok, ha egy kaland kellős közepébe csöppentek, nyugalomra, családra vágytok. Ha erdőben laktok, a pusztákra vágytok, ha a pusztán éltek, a hegyekbe vágytok. Soha sem elégedtek meg azzal, ami van…

-         Miért? – kérdezett vissza ingerülten Arafinwe. – Te meg vagy elégedve a sorsoddal?

-         Igen – felelte csendesen Randraug.

 A férfi őszintén megdöbbent a szó hallatán, percekig csak állt, és tátott szájjal bámult fel a megtermett félorkra.

-         De hát… Nézz végig magadon! Te csak egy korcs vagy! – fakadt ki Arafinwe, de abban a pillanatban meg is bánta…

Randraug összerezzent. Szemeit rávillantotta a férfire.

-         Igen – szólt komoran. – De én már megtanultam elfogadni magam… – azzal megfordult, és elvonult.