A nap folyamán nem sok említésre méltó esemény zajlott, azt leszámítva, amikor Randraug beverte az egyik férfi orrát, aki váltig állította, hogy az este történtek után biztos abban, hogy a félork és szolgája igen közel állnak egymáshoz.

Az éjszaka viszont annál eseménydúsabb volt…

      Arafinwe szokásához híven elvonult, amikor a kalózok és a király összeültek egy kis időre, hogy szomjukat oltsák. Körülnézett, de Valinát ezúttal sehol nem látta. Fáradt volt, de tudta, hogy a dalolászó részegek úgysem hagynák pihenni.

      A tengert figyelte. Most békés volt, és a hajó olyan kellemesen ringott a vízen, mintha álomba akarná ringatni utasait. Arafinwét már majdnem sikerült is elringatnia, ám mielőtt még a férfi elbóbiskolt volna, felfigyelt egy groteszk formájú valamire, ami épp a hajó felé közeledett…

      Lélegzetvisszafojtva figyelt, és mintha hangokat hallott volna a közeledő felől. Nem volt benne biztos, hogy valóban azt hallja, hiszen a legénység és a király részeg mámorban úszva énekelgették kedvenc nótáikat.

-         Maradjatok egy kicsit! – üvöltött oda Arafinwe.

-         Nem megyek én sehova – vágott vissza Randraug, majd röhögve beledőlt a mellette ülő ölébe. Azt láthatóan nem nagyon zavarta a dolog, mert teljes nyugalommal kortyolt bele a poharába.

-         Van itt valami! – próbálkozott újra a férfi.

-         Mi? – hördültek fel többen is, majd támolyogva, botladozva elindultak Arafinwe felé.

-         Csak azt ne mondd, hogy megint sellők! – motyogta Randraug, aki időközben átverekedte magát a bámészkodókon, és Arafinwébe kapaszkodva bámult ki a tengerre.

-         Nem – rázta a fejét a férfi. – Ez egy…

-         Hordó – fejezte be a mondatot a félszemű kalóz, aki egyébként a Gutskob névre hallgat.

-         Lehet, hogy rum van benne! – kiáltott egy férfi hátulról. – Azonnal halásszátok ki!

Két férfi kivált a tömegből, hogy teljesítsék felettesük parancsát, ám amint a hordót kiemelték, már biztosak voltak benne, hogy nem rumot tartalmaz. Egy zsák volt benne, ami néha-néha segélykérően kinyúlt helyéről, és emiatt nem láthatta korábban Arafinwe, hogy valójában micsoda.

-         Talán egy gyönyörű szűz… – találgattak a kalózok.

-         Én azt se bánom, ha már nem szűz – így Gutskob.

-         Na, majd mindjárt kiderül – vihogott Randraug, és akkorát rúgott a szerencsétlen hordóba, hogy az menten darabokra tört, lakója pedig fájdalmas vinnyogást hallatva elgurult.

A férfiak egymást lökdösve eredtek a nyomába, hogy ők lehessenek azok, akik elsőként vethetnek pillantást a nőre.

-         Az enyém! Az enyém! – kiáltotta egy fiatal fiú, amint a többiek lába között átmászva megkaparintotta a zsákot.

-         Te azt csak hiszed! – vicsorgott Randraug, és egy szempillantás alatt a fiú mellett termett. Kikapta a kezéből a zsákot, és valósággal kettétépte.

            A kalózok szája tátva maradt, mert ami a zsákból előbucskázott nem volt szép, és még nő sem. Sőt, ember sem.

-         Hogy a férgek zabálják meg a beleiteket! – szitkozódott a hordó egykori tartalma.

            Magas volt, és izmos. Amikor föltápászkodott a földről, a félork is eltörpült mellette. Egy ork volt, ráadásul igencsak nagy… Hosszú csimbókos haja egészen a háta közepéig lógott. Bőre olyan sötét volt, hogy csak egy árnyalat választotta el a feketétől. Szájából félelmetes agyarak meredtek elő, egyik kezén öt helyett csak három ujj volt.

-         Szervusz, Grisnak, öreg cimborám! – rikkantotta nagy boldogan Randraug, majd vigyora vicsorrá torzult, és akkorát lekevert az orknak, hogy az elterült.

-         Te szemét állat! – köpködte az ork, és felkönyökölt. Tetőtől talpig végigmérte a fölé magasodó Randraugot, aztán dühösen felhorkant. – Gondolhattam volna…

-         Talán azért jöttél, hogy bocsánatért esedezve borulj térde előttem, és visszaszolgáltasd nekem a trónt? – kérdezte a félork megjátszott szívéjességgel. Bár vérben forgó szemei, és morgása kissé elrontotta a „színdarabot”.

-         A fenéket!

-         Hát, ez bizony nagy hiba… – sziszegte Randraug, és kikapta az egyik kalóz kezéből a kardot. Lassan végighordozta tekintetét a csillogó pengén, majd szórakozottan így szólt: – Egész jó kis kard. Kár lenne rögtön a torkodnak esni vele. – Szemeit Grisnakra villantotta, aki nyakát behúzva fetrengett a félork lábai előtt. – Először kiheréllek, aztán megnyúzlak, és utána egyesével levagdosom a maradék ujjaidat…

-         Kérlek! – nyöszörgött Grisnak, és az egykori király térdét szorongatta. Ez igazán szánalmas látvány volt egy két méter magas izomkolosszustól, de a kalózok úgy le voltak döbbenve, hogy elfelejtettek nevetni. – Ne engem okolj! A Dagadék suttogott a fülembe. Ő volt az, aki rávett, hogy eláruljalak téged. Királyom…

-         A Dagadék? – kérdezte döbbenten Randraug, s egy hájas, buta ork képe jelent meg lelki szemei előtt.

-         Igen. – Grisnak fölnézett, és olyan hevesen bólogatott, hogy a bámészkodók már attól tartottak, hogy lerepül a feje. – Igen, a Dagadék. Azt mondta, hogy te csak egy koszos kis korcs vagy, és nem érdemled meg, hogy uralkodj, hogy egy félvér nem lehet király. Azt mondta, nekem kell uralkodnom, mert én vagyok a csapat legerősebb harcosa. Persze csak utánad… – tette hozzá sietve, amint meglátta a Randraug szemében felizzó szikrát. – Olyan sokáig beszélt nekem, hogy végül hittem neki, és együtt kieszeltük a tervet. Aztán mikor téged elvitt Carca hajója, én léptem a helyedbe, de az a szemét hájas disznó csak azért akarta, hogy átvegyem tőled az uralmat, mert ellened nem mert lázadni. A harcosokat ellenem uszította, és így kerültem bele ebbe a nyamvadt hordóba.

-         És ott is maradtál volna, ha én nem szedlek ki – dörmögte Randraug.

            Kissé meghökkent azon, amit Grisnak mesélt, hiszen a Dagadékról mindent el tudott volna képzelni, de azt nem, hogy ilyen ravasz. A térdét szorongató ork ugyan már egyszer megpróbált ellene lázadni, de akkor nem járt sikerrel. Szemtől szemben akart végezni vele, és ez volt a nagy hibája. Randraug erősebbnek bizonyult, és csak valami csoda folytán történhetett, a félorknak megesett rajta a szíve, és meghagyta az életét. Akkor Grisnak megfogadta, hogy élete végéig uraként fog rá tekinteni. 

-         Kérlek, királyom – nyivákolt Grisnak –, kegyelmezz nekem!

Randraug elgondolkodott. Az ork egyszer már megszegte esküjét, miért ne szegné meg még egyszer? Főleg abban a tudatban, hogy a gazdája úgyis elnézi eme botlásait…

Döntött.

            Felemelte a kardot. Grisnak úgy nyüszített, mint egy állat, a kalózok visszafojtották lélegzetüket, a fegyver pedig lesújtott…

            És beleállt a padlódeszkába egyenesen az áruló szolga mellett.

-         Utállak! – vigyorgott Randraug, és a kezét nyújtotta a harcos felé. Az ork hebegve megragadta, és hagyta, hogy felhúzzák.

-         Uram, én… – kezdte, de elakadt.

-         Hajlandó vagyok szemet hunyni árulásod fölött – szólalt meg mély, zengő hangon a félork. Most valójában királyinak tűnt. – De csak egy feltétellel.

-         Mi lenne az, királyom? – kérdezte kezeit tördelve, Grisnak.

Randraug nem válaszolt rögtön. Kiélvezte a hatást, melyet a jelenlévőkre gyakorolt szavaival. Kihúzta magát, és valósággal fürdőzött a kalózok és két szolgája csodálkozó és áhítattal teli pillantásában, majd Grisnakra vigyorgott.

-         Hozz egy pohár bort!