|
Várni rád
JP/LE novella. Vagy legalábbis valami hasonló. Nincs happy and. Nem is lehet, hiszen a Várni rád egy éjen át című dal alapján írtam, és számomra az nem boldog.
Várni rád
Egy pénteki napon a Tekergők épp a Nagyteremben fogyasztották a reggelijüket, amikor az ajtón néhány jókedvű lány lépett be, csevegve, nevetgélve.
Többek között James is feléjük fordult. Egy másodpercig megigézve nézte egyiküket; Lily Evanst. Azután intett nekik, jelezve, hogy szeretné, ha csatlakoznának hozzájuk, de Lily csak vetett rá egy közömbös pillantást, és az asztal legvégén foglalt helyet.
A fiú évek óta szerelmes volt a lányba, de hiába próbálkozott azzal, hogy meghódítsa őt; Lily mindig visszautasította. Tulajdonképpen megszokta már, hogy egy-egy epés megjegyzésen kívül nem is foglalkozott vele a lány, mégis minden egyes elutasítás rosszul esett neki. Ezeken azonban hamar túltette magát, és mindennek ellenére nem adta fel. Továbbra is reménykedett benne, hogy egyszer elmegy vele egy randira, ezért kitartóan folytatta a harcot Lilyvel – Lilyért.
Most sem csüggedt sokáig. Felpattant az asztaltól, odament a lányokhoz, egy laza mozdulattal lehuppant Lily mellé, finoman átkarolta, majd önbizalommal telve így szólt:
– Evans, olyan szép napunk van. Szerintem az esténk is gyönyörű lesz. Mit szólnál egy randihoz? Séta a csillagos ég alatt..., könnyed beszélgetések..., meg amit csak akarsz. – A lány ránézett, felsóhajtott.
– James! – kezdte erőteljes hangon. Várható volt, hogy kiabálni fog a fiúval. Aztán mégsem. Vett egy nagy levegőt. – Rendben van – mondta nyugodtan. James szeme elkerekedett; azt hitte, rosszul hall.
– Te-tessék? Mi-mit mondtál az előbb? – hebegte.
– Azt, hogy rendben – ismételte meg színtelen hangon a lány. Folytatni szerette volna a beszélgetést barátnőivel, így visszafordult hozzájuk.
– Rendben...? – kérdezte a fiú még mindig elképedve. Lily újra ránézett.
– Igen, rendben, James – mondta kissé élesen. – Mi a probléma? Körülbelül két éve futsz utánam, könyörögsz egy randiért. Most beleegyeztem. Nem értem, mi a gond.
– De-de... Ennyi idő után hirtelen...?
– Meggondoltam magam, és ennyi – magyarázta a lány. – Ha nem tetszik, még visszavonhatom. De akkor miért hívtál volna el...?
– Nem, nem! – felelt gyorsan a fiú, és boldogan állt fel Lily mellől. – Alig várom az estét! – szólt lelkesen, majd egy puszit nyomott a lány arcára, és visszament barátaihoz.
Leült, és réveteg tekintettel, mosolyogva kavargatta félbehagyott müzlijét. A többiek kissé értetlenül nézték őt, hiszen nem hallhatták az előbbi beszélgetést.
– Öhhm, Ágas, valami baj van? – kérdezte Sirius kissé aggódva.
– Igent mondott – válaszolta egyszerűen a fiú. Valószínűleg nem is érzékelte igazából a körülötte lévő világot, csak ösztönösen felelt a kérdésre, mert még mindig nagyon elvarázsoltnak tűnt.
– Mármint Lily? – Black is meglepődött.
– Persze, ki más, Tapmancs? – mondta James helyett Remus. – Nahát, Ágas, igazán gratulálok!
– Igen, ez nagyszerű! Én is gratulálok – szólt Peter is.
– Köszönöm, Holdsáp, Féregfark. – A fiú még mindig csak bámult maga elé.
– És mikor lesz a nagy randevú? – érdeklődött Lupin.
– Ma estére hívtam el – közölte Potter. Végre visszatért a valóságba.
– És igent mondott? – kérdezte értetlenül Sirius.
– Igen, Tapmancs, igent mondott!!! Mit nem lehet ezen megérteni?! – csattant fel James. Körülöttük mindenki összerezzent.
– Jól van, haver, nyugi! – csitította őt Black.
– Különben is mi ezen annyira meglepő? – méltatlankodott tovább Potter.
– Hááát, nem is tudom – kezdte gúnyolódva Sirius. – Talán az, hogy nyolcszázszor visszautasított, most pedig egyszerűen igent mond...
– Igen, ez tényleg érdekes – értett egyet barátjával James. Egy pillanatra elgondolkodott, aztán vigyorogva tette hozzá: – De hát mit tehetnék? A lányok soha nem tudtak nekem nemet mondani. Evans kivétel volt. De végül az ő ellenállását is megtörtem.
– Remek, haver! – mondta elismerően Sirius, és megveregette Ágas vállát, majd felálltak az asztaltól, és elindultak az első órájukra.
James egész nap néhány centiméterrel a föld felett lebegett a boldogságtól. Nem tudta elképzelni, mitől gondolta meg Lily magát ilyen hirtelen, de rájött, hogy felesleges ezen töprengenie, így inkább átadta magát a sikere felett érzett örömnek. És ezzel összefüggésben kezdte barátait az őrületbe kergetni. Egész nap nem lehetett ugyanis bírni vele. Órákon még a szokásosnál is kevésbé figyelt oda, szünetekben viszont csak Lilyről tudott áradozni – a szokásosnál is többet.
– Tapmancs, ma randim lesz Lilyvel! – mondta Siriusnak ebéd közben olyan természetességgel, mintha csak most újságolná először, bár lelkesedésének aznap már körülbelül harmincadik alkalommal adott hangot. Sirius most már kissé ideges lett.
– Igen, Ágas, tudom, hogy ma randid lesz Lilyvel. Nagyon örülök neki, de nem fejeznéd be ezt végre? – szólt fáradtan, és ingerülten a fiú. – Rosszabb vagy, mint egy ötéves kisgyerek a karácsonyi ajándékbontás előtt. – James sértődött pillantást vetett barátjára.
– Azért örülhetnél egy kicsit a sikeremnek – mondta szemrehányóan. – Tudod, mennyit küzdöttem érte?!
– Igen, pontosan tudom – felelte Sirius. – Akkor is a legjobb barátod voltam, emlékszel? Jól van na, bocsánatot kérek. – Hangja tényleg kicsit bűnbánónak tetszett. – De most, hogy elmondtad ezerszer, hogy randid lesz, nem beszélnél inkább a változatosság kedvéért arról, hogy hova mentek? – kérdezte Tapmancs vigyorogva.
– Merlin szent szakálla! – kiáltott fel James, majd a barátai döbbent tekintetétől kísérve felugrott az asztaltól, és elrohant abba az irányba, ahol Lilyt látta. Még pár méterrel előbb lefékezett, majd vagány stílusát felvéve sétált oda a lányokhoz, és levágódott Lily és az egyik barátnője közé. Karját az asztalnak támasztotta, végigsimított szerelmes karján, majd megszólalt:
– Valamit elfelejtettem, drágám. Mi is pontosan az esti program?
– Te hívtál meg, szervezd meg a randit te – válaszolta egyszerűen a lány.
– Lemehetnénk Roxmortsba – javasolta a fiú. – Sétálunk egyet, meghívlak egy italra a Három Seprűben...
– Állj, James! – szakította félbe őt Lily. – Az egy dolog, hogy annak ellenére, hogy prefektus vagyok, mindig kiengedlek esténként, amikor a haverjaiddal éppen szórakozni támad kedved, de én nem akarok kimenni takarodó után. Főleg nem Roxmortsban sétálgatni, ahova amúgy sem szabadna lemennünk.
– Megértettem, mélyen tisztelt prefektus kisasszony – mondta vigyorogva James. – Akkor üldögélhetünk a klubhelyiségben is a többiekkel. Ahelyett, hogy kettesben töltenénk az időt, kicsit elszakadva a légkörtől. Komolyan, mit lehet itt csinálni? Ne mondd, hogy te nem unod még a parkban meg a kastélyban való mászkálást...
– Túlságosan biztos vagy magadban – Lily hangja kicsit szigorúan csengett, de közben mosolygott. – Azt hiszed, beleegyezem egy randiba, és ezzel belementem minden eszement dologba, amit ti szoktatok csinálni?
– Nem, Lily, én... – próbálkozott James. – Félreérted! Én csak...
– Jól van, jól van – szólt a lány nyugtatóan, de azért megmosolyogta a fiút, amiért ennyire megijedt. – Igazad van amúgy. A Roxfort tényleg unalmas. Menjünk Roxmortsba – egyezett bele végül.
– Csodás! – felelte vidáman James – Találkozzunk akkor a Tölgyfaajtónál, rendben?
– Mondd, te gondolkozol is néha? – fortyant fel Lily. – Ha szabályt szegünk, legalább csináljuk feltűnés nélkül. Nem találkozhatunk az ajtónál, és nem is mehetünk le együtt Roxmortsba, mert biztosan észrevennének minket. Külön indulnunk, és út közben találkozunk! – jelentette ki határozottan.
– Talán szégyelsz engem, Lily? – kérdezte James megjátszott szomorúsággal. De amikor meglátta a lány arcát, befejezte a bohóckodást. – Remek lesz így, szívem! – mondta, majd elköszönt, és visszatért barátai mellé, hogy befejezze ebédjét.
– Roxmortsba megyünk – közölte a többiekkel. Siriusból kirobbant a nevetés.
– Elhívtad randira őt, Ágas, és órákkal később jut eszedbe, hogy nem beszéltétek meg, hova mentek? – prüszkölte.
– Fogd be, Tapmancs – morogta Potter.
– Na és, pontosan mikor lesz a találkozó? – érdeklődött Black, miután sikerült abbahagynia a röhögést.
– Ne! – Jamesből újabb kiáltás tört ki, és fájdalmas arcot vágott. Arra nézett, ahol előbb Lilyék ültek, de mikor nem látott ott senkit, rá kellett döbbennie, hogy a lányok már elmentek mágiatörténet-órára.
– Ezt nem hiszem el! – szólt újra kacagva legjobb barátja. Azonnal leesett neki, mi most a gond. – Azért estig szerinted képes leszel megbeszélni a randi részleteit?
James lesújtó pillantást vetett rá. Remus, aki eddig csendesen evett, és közben egy olvasmányba merült, most felemelte a könyvét, becsukta, majd egyszerűen fejbe vágta vele a mellette ülő, a nevetéstől már szinte fuldokló Blacket.
– Fejezd be, Sirius – mondta Lupin, mikor a fiú fejét dörzsölgetve mérgesen nézett rá. Remus azonban egyáltalán nem törődött vele, James pedig rávigyorgott két barátjára.
– Köszönöm, Remus. Te meg megérdemelted, Tapmancs, hiába nézel így ránk.
Sirius sértődött arcot vágott, majd mindannyian felálltak az asztaltól, és ők is elsiettek a délutáni órájukra.
Jamesnek igazán nem hiányzott ez a mai mágiatörténet. Amúgy is halálra unta magát minden alkalommal, de most még elviselhetetlenebbnek találta, hogy ezen az órán kell üldögélnie, hiszen a nap enélkül is lassan haladt, és nagyon nehezére esett kivárnia az estét.
Ekkor azonban megint eszébe jutott, hogy még nem beszélte meg a randi időpontját Lilyvel. Egy darab pergament fogott, pennát vett a kezébe, majd a papírdarabra gyorsan ráfirkantott néhány szót:
"Találkozhatunk a Roxmortshoz vezető út melletti tónál hét órakor?"
A pergamenből galacsint gyúrt, majd ügyesen célozva Lily asztalára dobta. Látta, ahogy a lány kibontja az üzenetet, elolvassa, majd válaszol rá, és a papírdarab egy perc múlva már vissza is került hozzá. A válaszban ez állt:
"A helyszín tökéletes, de az időpont nem jó. Prefektusi gyűlésre kell mennem akkor."
A fiú azonnal visszaírt.
"Értem. Kilenckor jó?"
Fél perc múlva olvashatta Lily sorait.
"Rendben. Biztosan ott leszek."
Ezután egy pálcaintéssel eltüntette a pergamendarabot, és elégedetten, mosolyogva dőlt hátra a székén.
***
James este fél kilenckor kisétált a klubhelyiségből. A biztonság kedvéért magára vette láthatatlanná tévő köpenyét, és bár így nem láthatták volna meg, mégis örült, hogy senkivel sem találkozott össze kifelé menet. A birtok kapuját szerencsére még nem zárták be. Mehetett volna ugyan a faluba a titkos alagutak egyikén is, hiszen úgy ismerte ezeket, mint a tenyerét, mégis a hagyományos utat választotta. A járatok közül a legtöbb ugyanis most nem lett volna megfelelő, mivel mindegyik kijárata elég messzire esett a megbeszélt találkozó helyétől. Erre azonban későn döbbent rá, és nem akarta megvárakoztatni Lilyt a késése miatt.
Így pedig sikerült a helyszínre érkeznie tíz perccel a randi előtt. Leült a kicsiny tó partján, és várta a lányt. Számolta vissza a perceket. Már csak öt... Már csak három... Már csak egy... Kilenc óra...
Lily viszont még mindig nem volt sehol. James nem esett kétségbe, arra gondolt, a lányoknál természetes egy kis késés.
Így várakozott tovább. De Lily még fél tízkor sem jelent meg. A fiú még mindig nem aggódott, hiszen bízott a lányban. Maga előtt látta a délutáni üzenetet:
Biztosan ott leszek.
„Valószínűleg csak elhúzódott a prefektusi gyűlés” – gondolta James. „Ha megígérte, hogy itt lesz, akkor itt is lesz!”
Egyszerűen csak már nagyon unatkozott, és várta, hogy végre a szerelmével lehessen. Áldotta ezt a napot, mikor Lily végre igent mondott neki, tehát boldog volt, de már nagyon szerette volna, ha megérkezne a lány... Lehunyta a szemeit, és felidézte magában a tökéletes alakot, a lágy esésű, hosszú, vörös hajfürtöket, a gyönyörű hangot, a csengő nevetést...
„Hogyha itt lenne mellettem...”
De nem volt ott. Még újabb fél óra elteltével sem, és neki várnia rá már szinte elviselhetetlen volt.
Már sejtette, hogy Lily nem fog eljönni, de fogalma sem volt róla, hogy miért. Annyit biztosan érzett, hogy nem kell aggódnia érte. Valami azt súgta neki, hogy a lány egyszerűen elfelejtette a randit. Vagy becsapta őt; direkt nem jött el... Csak azt nem értette, hogy akkor miért mondott igent reggel.
Az eszével tudta, hogy fölösleges tovább maradnia, szíve azonban azt kérte, ne menjen még. Igen, reménykedett még mindig. Érezte, hogy feleslegesen, de reménykedett...
Más oka is volt azonban, amiért nem szeretett volna visszamenni a kastélyba: ha ugyanis nem találkozhat itt Lilyvel, nem akar találkozni senki mással sem. Márpedig a barátai még biztosan ébren vannak. Elgondolkodott rajta, hogyha Siriusék látják a lányt, vajon megkérdezik tőle, hogy miért nincs a randin? Ebben biztos volt. De szerelme nem buta. Ha szándékosan átverte őt, vagy csak egyszerűen meggondolta magát, és nem szólt neki, nem fog megjelenni a többi Tekergő előtt sem...
Egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy együtt lehet még a lánnyal aznap este.
– Akkor sem mehetek vissza... – suttogta a levegőbe. Nem tudott volna barátai szemébe nézni. Maga sem értette, miért, hiszen pontosan tudta, a fiúk igazán megértőek lennének. De nem akart vigasztalást sem...
Így csak várakozott tovább...
Eleredt az eső. Inge hamarosan átázott, és hozzátapadt a testéhez. Őt pedig már rázta a hideg, de ez sem érdekelte.
Az esze azt mondta, menjen el, hiszen fölösleges tovább itt lennie. Lily már úgysem jön el... Szíve azonban azt súgta, maradnia kell! Ha ugyanis Lily azt mondta, eljön, akkor el is fog jönni! Ő túl jó ahhoz, hogy becsapjon másokat.
„Nincs kétség, itt lesz!” – szólt egy hang belül határozottan.
De egy másik hangot is hallott: „Nincs kétség? Ez biztos? Órák óta vársz, és még sincs itt... Nem fog eljönni!”
Tudta, hogy utóbbi az igaz. Mégsem mozdult. Nem érdekelte már semmi. Éppen a kudarc miatt; most már semmit sem tehet. A lelkének a fájdalmát már fizikailag is érezte. Képtelen volt mozdulni.
Fogalma sem volt róla, mióta fekszik ott. Néha el-elnyomta az álom, de csak pár percre. Észrevette, hogy már hajnalodik. Ez sem zavarta.
Elmerengett azon, hogy mennyire bolond volt. Talán nemcsak ma éjjel, amikor hosszú-hosszú órákon keresztül várta Lilyt, pedig már késő este tudta, hogy hiába... Talán már akkor, amikor elhitte, hogy ma este végre tényleg teljesül a vágya, és együtt lehet a szerelmével.
Talán az egésznek nem volt értelme; évekkel ezelőtt, amikor megtetszett neki a lány, és amikor először randira hívta, ő pedig először mondott nemet – talán már akkor el kellett volna felejtenie Őt...
Átkozta ezt a napot, amely olyan csodálatosnak indult, és ilyen szánalmasan ért véget. Haragudott saját magára, amiért ennyi időt elvesztegetett valakire, akit ő egy csöppet sem érdekel, és amiért volt olyan vak, hogy minden visszautasítás ellenére hitt abban, hogy egyszer boldog lehet Lilyvel. És csalódott volt, de nem a lány, hanem maga miatt. Azért, mert mindennek ellenére – hogy egy egész éjszakán keresztül várta Őt hiába, érezve, hogy ez mennyire értelmetlen – hiszen becsapták –, tudta, hogy nem fog tudni csakúgy lemondani Lilyről, még ezek után sem...
Igen, rendkívül szomorú volt, hogy így alakult ez az éjjel, ám lelke legmélyén érezte, hogy az órákig tartó várakozást bármikor újra vállalná abban a reményben, hogy szerelmével lehet.
Sóhajtott egy nagyot, és felült. Úgy döntött, most már visszamegy a kastélyba. Abban a pillanatban semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy befeküdhessen az ágyába, és aludjon, amennyit csak bír. Hiszen az alvás nemcsak pihenésre jó; így legalább egy időre megfeledkezhet gondjairól, fájdalmáról... Álmában pedig úgyis mindig Lilyvel van – legalább ott...
Felállt, és elindult a Roxfort felé. Nem tudta, mennyi idő lehet, de remélte, hogy elég korán van ahhoz, hogy a többi diák még aludjon, és ne lássa őt senki sem visszamenni. Legfőképpen barátaival nem akart beszélni.
Csalódnia kellett azonban, ugyanis néhány roxfortossal találkozott a folyosón, akik a Nagyterem felé igyekeztek, tehát már a reggeli ideje volt.
A Griffendél klubhelyiségében is sokan üldögéltek már. James körülnézett, de a jelenlévők között nem látta Lilyt. „Talán jobb is...” – gondolta.
Felment a szobájukhoz, és amikor benyitott, a többi Tekergő épp akkor készült kilépni az ajtón; valószínűleg ők is reggelizni indultak. Mindhárman vidámnak látszottak, de amikor meglátták Jamest, átázott ruhában, elgyötörten, kimerülten; arcukra fagyott a mosoly.
A fiú csak egy pillanatra nézett rájuk, majd egy rövid köszönés után gyorsan beviharzott a fürdőbe, és magára zárta az ajtót. Meg akarta várni, amíg maga lehet majd a szobában. Egyszerűen képtelen lett volna ugyanis beszélni arról, ami éjszaka történt, illetve nem történt... Nem, még barátainak sem tudta volna elmondani, és bár az egész éjjelt magányosan töltötte, továbbra is egyedül akart maradni.
Kintről ajtócsukódást hallatszott. Ezután ő nem vélt felfedezni mozgást, beszélgetést vagy egyéb zajt. Okkal feltételezte hát, hogy a szoba üres, így várt még néhány percet, majd kiment. A szekrényéhez ment, ledobálta magáról a vizes ruháit, szárazat vett fel, majd az ágyához lépett. Épp lefeküdni készült, amikor megpillantotta Siriust. A fiú vele szemben állt, csendesen, mozdulatlanul, komoly arccal.
– James, szörnyen nézel ki. Mi történt? – kérdezte barátját.
– Ne most, Sirius, kérlek!
– Láttam Lilyt az este – mondta. – Azt gondoltam, késik a randitokról, de most, ahogy elnézlek... Ugye nem...?
James leült az ágyára. Lehajtotta a fejét, úgy felelte:
– Nem jött el.
– Mi? – hördült fel Black. A másik fiú tudta, hogy Sirius szörnyen mérges lehet, de mielőtt többet mondhatott volna, le kellett állítania. Hiszen ő maga sem haragudott Lilyre. Hálás volt Siriusnak, amiért ennyire törődik vele, de valójában csak önmagát okolhatta azért, ami történt. Különben is túlságosan kimerült volt, még a beszélgetéshez is, nemhogy egy veszekedéshez... Mert Sirius úgyis csak Lilyt hibáztatná – ő pedig úgyis megvédené a lányt, akit szeret.
– Tapmancs, beszéljük meg ezt később, rendben? Nagyon fáradt vagyok...
– De akkor hol voltál egész éjjel...? – próbálkozott tovább barátja.
– Később elmondom... – mondta James, majd lefeküdt az ágyára.
– Rendben, akkor én... most megyek – szólt Sirius, és elhagyta a szobát.
James pedig elhúzta a függönyt, a fal felé fordult, és megpróbált elaludni. Ez azonban nem volt könnyű. Annak ellenére, hogy az éj nagy részét ébren töltötte, nem volt elég álmos. Csak gondolkozott; erről a szörnyű éjszakáról és Lilyről... Rövid idő után azonban már ehhez is túl fáradt volt. Átadta magát a keserű érzéseinek.
Mielőtt álomba merült volna, egy könnycsepp csordult ki a szeméből...
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
