Roquen kényelmesen hintázott a székén a saját kabinjában, amikor egyszer csak döngő léptekre lett figyelmes. Elmosolyodott, hiszen számított erre, sőt már furcsállta, hogy eddig még nem következett be.

Az ajtó olyan erővel vágódott ki, hogy a falról három kép is lepotyogott, amit egyébként, a hajó imbolygása miatt, igen erősen odarögzítettek.

A dühöngő félork fogcsikorgatva lépett a faragott ébenfa asztalhoz, és mielőtt a kapitány körül sertepertélő kalózok leállíthatták volna, egyenesen a nagydarab férfira borította a csodás bútordarabot.

-         Azt mondtad, segítesz nekem! – köpködte Randraug a még mindig nyugodtan mosolygó kapitány képébe.

-         Segítek is – felelt egy kis szünet után a férfi. Hangja olyan magabiztosan csengett, hogy az ork egy pillanatra elbátortalanodott.

Mivel nem felelt, csak vérben forgó szemekkel bámult rá, Roquen felállt a székből, és szép kényelmesen megkerülte a felborult asztalt, majd az elégedetlenkedő előtt megállt.

-         A szavamat megtartom – folytatta tárgyilagosan –, de előbb én kérem a te segítségedet.

-         Miért kéne segítenem neked? – ráncolta a homlokát Randraug.

-         Azért, kedves leendő vejem, mert ha te nem segítesz rajtam, sajnos én sem fogok tudni rajtad.

-         Mi?

-         Segítened kell nekem – ismételte a férfi. – Sikerült fényt derítenem egy igazán különleges fegyver hollétére, de az út nagyon veszélyes – itt szünetet tartott. – Te kiváló harcos vagy, Randraug. Szükségem van az erődre és a tapasztalataidra, hogy megszerezzem ezt a fegyvert.

-         És mégis mi ez a fegyver? – húzta össze a szemét a félork.

-         Mond az neked valamit, hogy Cadarlos Kürtje? – A kapitány olyannyira lehalkította a hangját, hogy Randraug éles füle is kevésnek bizonyult.

Egy darabig gondolkodott, majd megrázta a fejét. – Nem. Fogalmam sincs mi az.

-         Rendben – mosolygott Roquen. – Ez nem olyan nagy tragédia. A lényeg, hogy igen fontos, és minél előbb meg kell szereznünk. Tudod, eme becses holmi oly erővel bír, amivel egy többszázezer katonás sereg sem ér fel.

Randraug felvonta a szemöldökét, és a hirtelen beállt nagy csöndben szinte hallani lehetett, ahogy agya rozsdás fogaskerekei mozgásba lendülnek. Arra gondolt, hogy ha segít Roquennek megszerezni ezt a különleges fegyvert, akkor ő ugyan miért segítene neki? Hiszen, ha valóban ilyen erős a Kürt, akkor mi szüksége lenne rá, hogy a félvér király feleségül vegye a lányát, hiszen egész királyságokat tud neki szerezni. Miért kellene hát neki Almacirca, a koszos kis sziget királyának támogatása?

És különben is, miért kéne pont Roquen kezére kerülnie Cadarlos Kürtjének, és miért nem inkább Randraugéra?

-         Benne vagyok – felelt mosolyogva. – Én segítek neked megszerezni ezt az izét, te pedig azzal segítesz nekem, hogy visszaszerezzem Almacircát, és hogy bosszút álljak Grisnakon.

-         Ez a beszéd, fiam! – csapott a félork hátára a férfi, szája a füléig ért.

-         Na majd meglátod, ki a fiad, te szerencsétlen marha! – röhögött magában Randraug, amint elhagyta a kapitány rezidenciáját.

Elhatározta, hogy segít Roquennek megszerezni Cadarlos Kürtjét, aztán majd magának segít, hogy megszerezze Roquentől.

Miután Randraug egy felbőszült bika dühével eltrappolt, hogy elbeszélgessen a kapitánnyal, Arafinwe összeszedte minden bátorságát, és odasétált a magányosan ácsorgó Valinához.

A lány gyönyörűbbnek tűnt, mint amilyennek eddig látta. Érezte, ahogy szíve egyre hevesebben ver, de mégis megpróbált higgadtnak látszani. Ennek az lett az eredménye, hogy kis híján orra bukott, amikor megbotlott a saját lábában. Nem túl kecses ívet leírva, közvetlenül a nő mellett, nekicsapódott a korlátnak.

Sietve megigazította az ingét, és bájos mosolyt erőltetve magára, Valinához fordult:

-         Szép jó reggelt, kisasszony!

Sajnos hangja feleannyira sem volt határozott, mint ahogy szerette volna, sőt, leginkább egy haldokló kiscsirke hangjára emlékeztetett…

-         Viszont – biccentett a nő, aki még mindig nem vette le a szemét a habokról

Arafinwe most már teljesen összezavarodott. Arca olyan piros volt, mintha gazdája kedveskedésből jól megpaskolta volna egy fahusánggal, és kezei remegtek. Szeretett volna valamit mondani, de torkát csak halt krákogás hagyta el. Ekkor elgondolkozott, hogy valójában milyen szánalmasan festhet, ezért összeszedte magát, és kinyögte az első értelmesnek ugyan semmiképp sem nevezhető mondatot, ami eszébe jutott.

-         Szép időnk van…

-         Igen – bólintott a lány, de még mindig nem nézett rá.

-         Úgy hallottam, hozzámész Randraughoz – jött a második mondat.

-         Jól hallottad.

A férfire újult erővel tört a zavarodottság.

-         Én csak… – kezdte akadozva – csak azt akartam mondani… hogy… – itt elakadt.

-         Mit? – kérdezte a lány.

-         Azt akartam mondani – esett neki másodszorra ennek a nehéz mondatnak Arafinwe -, hogy Randraug igazán szerencsés…

-         Igen – bólintott Valina. Most először nézett rá a férfire. Szemeiben mérhetetlen bánat tükröződött. – Ő szerencsés, de én nem…

-         Hogy? – hökkent meg Arafinwe. – Én azt hittem, hogy szereted őt.

-         Ez így igaz – sóhajtott a lány. – Szeretem, de nem úgy, mint szeretőt. – Ekkor élesebb hangon folytatta: - Jó, igaz, hogy egyszer-kétszer összebújtunk a paplan alatt, de nem lennék képes vele élni. Ez csak amolyan hirtelen jött dolog volt.

-         Nem egészen értem – rázta a fejét a férfi. – Hiszen amikor megláttad…

-         Ahh! – A nő kezei ökölbe szorultak. – Régen láttam már, és nagyon hiányzott. Ha hiszed, ha nem, Randraug nagyon jó barát.

-         Ezt nem állítanám – vonta fel a szemöldökét Arafinwe. – Már volt szerencsém megtapasztalni, mennyire jó barát.

-         Tudom, hogy néha furcsának vagy gonosznak tűnik az, amit tesz, de hidd el, hogy a barátaiért tűzbe tenné a kezét.

-         De csak, ha a tűz nem éget – morogta a bajsza alatt a férfi. – Amúgy meg nekem eléggé úgy tűnik, hogy szeretnéd a házasságot.

-         Ostobaság – felelte szomorúan csengő hangon Valina. – Nem akarok hozzá menni, de úgy kell tennem, különben apám megöli őt.

-         Azt ígérte, hogy segít neki.

-         Igen, azt ígérte, de nem szívjóságból.

-         Ezt meg hogy érted?

-         Nem számít - hadarta a lány, majd elfordult.

-         De igenis számít – erősködött Arafinwe. A beszélgetés során teljesen elfelejtette, hogy mit érez a nő iránt. Valami nagyon nem stimmelt, és ő ki akarta deríteni.

-         Hé! – lépett közéjük hirtelen az eddig a háttérben némán meghúzódó félork. Valahogy furcsán jókedvűnek tűnt. – Arafinwe, nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem épp eleget beszélgettetek. Tudod, Valina még mindig az én jegyesem…

-         Na ne mondd – vágott vissza a férfi.

-         Ne szemtelenkedj, szolga, mert kitépem a nyelved! – röhögött Randraug, aki láthatóan nem vette magára a sértést. Közelhajolt Arafinwéhez, és hogy a lány ne hallja suttogott: – Ha mégis rosszul sülnének el a dolgok, és feleségül venném, ígérem, néha kölcsönadom neked is.