AJÁNLOM AZ OLDALT
"Mi voltál nékem?...
...Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.
...
Mi voltál nékem? A váratlanul
talált kincs..."
Egy elfeledett vágy beteljesül...
Nymphadora Tonks a vonat ajtajában állt, és türelmetlenül várt arra, hogy a szerelvény végre megálljon, ő pedig leszállhasson, és találkozhasson szüleivel, akiket hosszú hónapok óta nem látott.
A Főnix Rendje megbízásából az elmúlt egy évet Olaszországban töltötte, mivel úgy gondolták, hasznos lenne, hogyha külföldön is lennének embereik. Tonks így Rómában, az ottani Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott aurorként, miközben a Rendtől kapott feladatainak is eleget tett, többek között szövetségeseket próbált szerezni.
Most azonban úgy döntött, hazatér, és otthon folytatja tovább a sötét oldal elleni harcot.
A vonat megállt, Tonks pedig azonnal kinyitotta az ajtót, és egy ugrással a peronon termett. Ettől majdnem elesett, de még időben visszanyerte az egyensúlyát. Megfordult, hogy leszedje a bőröndjeit a vonatról, ám a legnagyobbik beszorult az ajtóba, és ő hiába cibálta, nem sikerült levennie. Végül rántott rajta egy hatalmasat, aminek eredményeként végre kiszabadította a csomagot az ajtó fogságából, ő viszont a nagy lendülettől megtántorodott, és hanyatt a földre esett volna, ha két erős kar nem kapja el hátulról. A lány ránézett a megmentőjére, majd egy örömteli kiáltással a férfi nyakába ugrott.
– Apa!!!
– Kislányom, de örülök, hogy végre itthon vagy! – szólt Ted Tonks. A következő pillanatban a lány elengedte apját, és a mögötte álló nőhöz futott, hogy őt is átölelje.
– Anya!
– Nymphadora! Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte Andromeda.
– Az, hogy Nymphadorának szólítottál, kicsit felforgatta a gyomromat, de amúgy tökéletesen jól vagyok – mondta mosolyogva Tonks. – Jaj, annyira boldog vagyok, hogy itthon lehetek!
– Mi is, kicsim – bólintott az anyja. – És annak is örülünk, hogy végre maradsz is!
– Nem akarunk elindulni haza? – szólt közbe Ted, miközben már körülbelül a tizedik járókelőnek kellett megkerülnie őket és Tonks szétszórt táskáit a peron közepén. – Otthon nyugodtabban beszélgethetünk.
A lányok egyetértettek az ötlettel, így összeszedték a csomagokat, és elindultak kifelé a parkolóba. Közben tovább beszélgettek.
– És mi ez a hosszú, barna haj? Alig ismertelek meg. Ez a divat Olaszországban? – kérdezte Andromeda a lányát. – Nekem jobban tetszik valami vidámabb színnel, attól te is vidámabbnak látszol.
– Ja, tényleg. Véletlenül így felejtettem. Az olasz emberek közé jobban illett a sötét hajam. Meg ők különben is elég kínosan ügyelnek a kinézetükre. Nem nagyon viselik el az olyan extrém dolgokat, mint a rózsaszín haj. Legalábbis ők azt mondják, az túl extrém, de nem értem, miért, nekem az a természetes. Vissza is változtatom azonnal – mondta, azzal megállt, összeszorította a szemeit, és...
– Az ég szerelmére, kislányom, ne itt! – figyelmeztette gyorsan az apja, majd a fülébe suttogta: – Ezernyi mugli mászkál körülöttünk.
– Jaj, igaz. Bocsánat – szabadkozott a lány, és tovább indultak. – Annyira izgatott vagyok, hogy végre itthon vagyok; nem gondolkodom olyan egyszerű dolgokon, mint...
– Mint feltűnésmentesen viselkedni a muglik között, és rejtve maradni előttük – mondta Ted mosolyogva rajta.
– Véletlen volt, na, nem fog többet előfordulni.
– Ilyenkor belegondolok abba, hogyha egyedül lettél volna...
– ... akkor nem foglaltam volna le magam a viszontlátás örömével, meg valószínűleg nem is a hajam színén gondolkoztam volna...
– ... vagy amikor egyedül voltál...
– ... nem csináltam ilyet, és nem is fogok, rendben, apa? Felnőtt nő vagyok már, egy évig egyedül éltem, és nem történt semmi katasztrófa. Nem kell úgy félteni. – Tonks hangja kissé türelmetlenül csengett.
– Felnőttként is az én kislányom vagy. Az én bohó kislányom, aki nagyon hiányzott nekem – mondta az apja, és békítően átölelte őt. Közben odaértek a kocsihoz, és a csomagtartóba bepakolták a csomagokat.
– Miért nem hoppanálhatunk az állomásról? Úgy értem, valami eldugott helyről – érdeklődött Tonks.
– Ugyan, ekkora csomagokkal? Még a végén elhagynád őket hoppanálás közben...
– Köszönöm, apa, a bizalmadat – szólt Tonks mosolyogva, mivel tudta, hogy a férfi csak viccelődik.
– Komolyra fordítva a szót, állandó védővarázsok alatt áll a ház, amit nem tudunk hoppanálás közben feloldani, csak hogyha már ott vagyunk.
– De hát miért nem csináltátok meg úgy, hogy mi mindig bemehessünk?
– Ez így jobb...
– Ekkora a veszély? – kérdezte a lány ijedten. – Nekem ezt senki nem mondta...
– Nem, nem, tényleg nem – válaszolt Andromeda. – De nekünk így tényleg biztonságos, a barátaink pedig szintén fel tudják oldani a varázst. Így ők is könnyebben el tudnak hozzánk jönni.
– És akkor nem is hoppanáltok? Apa, kocsival jársz munkába is?
– Nem. A közelben lehet hoppanálni, de olyan hely, ami nem feltűnő nappal sem, tíz percre van a háztól. Nem akarnánk addig cipelni a bőröndöket, ugye? Nem is tudnánk, annyi van, és akkorák, és..
– Tudom, nehezek is. Egy évre mentem, apa! Befejeznéd végre? – szólt a lány megjátszott haraggal; tudta, hogy apja most is csak ugratni akarja.
Ezután beszálltak a kocsiba, és elindultak haza.
***
Tonks valóban nagyon boldog volt a hazatérés után. Örült, hogy láthatja a szüleit, és az első egy-két napon már arra is volt ideje, hogy néhány barátjával meglátogassa. De volt egy olyan ember, akivel a találkozást mindennél jobban várta. Ő volt Remus Lupin, akiről Tonks azt hitte, hogy legkésőbb a Főnix Rendjének a gyűlésén láthatja őt. A férfi azonban éppen a Rend megbízásából töltött néhány hetet távol, így Tonksnak majdnem egy hetet kellett még várnia arra, hogy Lupin hazatérjen.
Megmondták, hogy mikorra várható vissza, és azon az estén ő nagyon reménykedett, hogy Remus elég korán fog megérkezni ahhoz, hogy a gyűlésre elmenjen, így már aznap találkozhatnak... Rettenetesen izgatott volt, de hiába; a férfi a tanácskozás végeztével még mindig távol volt. Tonks kicsit csalódott volt, de nem aggódott. Arra gondolt, hogy biztos csak később érkezik a férfi. Beletörődött, hogy várnia kell még egy egész napot, de aztán eszébe jutott valami: tudta ugyan, hogy nem illik hívatlanul beállítani senkihez, és egy küldetésből hazatérve az ember talán inkább pihenni akar, ha van rá lehetősége, de biztos volt benne, hogy Remus meg fogja bocsátani neki a tapintatlanságát, ő pedig mindenképpen látni akarta a férfit, így úgy döntött, másnap felkeresi Lupint a lakásán, és meglepi őt. Gondolta, ha nagyon rosszkor érkezik, legfeljebb csak köszön, és majd máskor töltenek együtt több időt.
Éjjel alig tudott aludni, annyira türelmetlenül várta már a találkozást. Reggel, ahogy felébredt, azonnal kiugrott az ágyból, megmosakodott, felöltözött, lent a konyhában felkapott egy szelet pirítóst, és szaladt kifelé a házból. Mikor az előszobában összefutott szüleivel, akik megkérdezték, mi ez a nagy sietség, hova megy, és mikor megy haza, csak annyit válaszolt: „Majd jövök...”, azzal el is tűnt a szemük elől.
Egy biztonságos helyről elhoppanált, és Remus lakása előtt bukkant fel újra.
Hevesen dobogó szívvel kopogtatott be az ajtón, és várt. Hamarosan kattant a zár, elfordult a kilincs, majd a lánnyal Remus nézett szembe meglepett arccal.
– Dora! – szólt a férfi döbbenten. – Te itt?
– Mindenkinek egyből ajtót nyitsz? És hogyha halálfaló lennék? – kérdezte a lány dorgálónak tetsző hangon, de mosolyogva. Ezután belépett a lakásba, és a férfi nyakába ugrott, aki felkészült erre, felkapta a lányt, és megpörgette őt a levegőben, miközben mindketten nevettek.
– Micsoda meglepetés! Annyira örülök neked! – mondta Remus néhány másodperccel később. – Mikor érkeztél?
– Majdnem egy hete. Szerettelek volna előbb látni.
– Sajnálom, küldetésen voltam az elmúlt hetekben...
– Tudom... Tényleg, nem zavarlak? Nem akarsz pihenni? – kérdezte zavartan Tonks.
– Nem, jó, hogy itt vagy!
– De biztos? Fáradt lehetsz még, hiszen csak tegnap jöttél haza... Én csak köszönni akartam, találkozhatunk máskor is, csak...
– Dora – szakította félbe Remus –, mondom, hogy nem zavarsz. Örülök, hogy itt vagy! Tényleg! Van időm egész nap. Reggeliztél már? Gyere, nézünk valamit, közben pedig mesélsz... – mondta a férfi, és megfogta Tonks kezét, majd maga után húzta a konyhába. A lány boldogan követte őt.
*
Fantasztikus napot töltöttek együtt; sétáltak Londonban, ebédelni egy hangulatos kávézóba ültek be, és rengeteget beszélgettek. Tonks elvégre nem volt itthon hónapok óta, és bár leveleikből sok mindenről értesültek, de még így is volt mesélnivalójuk bőségesen.
Az idő gyorsan telt, Tonks még este is úgy érezte, mintha csak néhány másodperccel azelőtt találkoztak volna. Lassan el kellett indulniuk a Főnix Rendjének a gyűlésére, és ő nagyon sajnálta, hogy ezzel véget ért ez a csodálatos nap. A tanácskozás után azonban Remus odament hozzá, és megkérdezte, lenne-e kedve elmenni hozzá vacsorára. Tonks örömmel igent mondott, de mielőtt együtt kiléptek volna a Grimmauld téri házból, megtorpant.
– Remus, nem akarlak zavarni... – jelentette ki váratlanul.
– Jaj, ne kezdd már megint! – mondta mosolyogva a férfi. – Ha zavarnál, nem hívtalak volna.
– De már korán reggel nálad voltam, aztán egész nap rajtad lógtam, és most még...
– Ha nem akarsz, ne gyere. Ha akarsz, akkor viszont induljunk, mert mindjárt éhen halok. – Rákacsintott a lányra, és felé nyújtotta a kezét. Tonksot ez már meggyőzte; mosolyogva odaszaladt hozzá, aztán együtt hoppanáltak el Remus lakásához.
A vacsorameghívást természetesen úgy kellett értelmezni, hogy Tonks megvárja, amíg Remus készít valamit, de látva a férfi bizonytalanságát, inkább kivette a kezéből a fakanalat, és ő folytatta a főzést, s Remus segített neki.
– Ez kitűnő – dicsérte meg Lupin később a lány által készített vacsorát. – Azt hittem, nem vagy jó a háztartási bűbájokban, de...
– ... de egy nő kénytelen fejlődni a főzésben, hogyha egyedül él, és nem akar mindennap étteremben enni.
– Maradsz még egy kávéra? – kérdezte Remus a vacsora után.
– Nem is tudom, most már...
– Még mindig nem zavarsz – mondta megelőzve Tonks szabadkozását a férfi.
– Akkor jó, de aztán tényleg megyek. Így is egész nap lefoglaltalak...
– Reménytelen vagy – jegyezte meg Lupin, majd egy kannában vizet rakott fel forrni. A lány elmosolyodott, majd a közelebb lépett a konyhapulthoz, és annak támaszkodva nézte Remust, ahogy a kávét készíti. Perceken keresztül egyikük sem szólalt meg. Tonks végiggondolta a napjukat. Annyira jól érezte magát a férfivel, annyira boldog volt. Eszébe jutott, hogy régebben pontosan így képzelt el egy tökéletes napot: Remusszal, gondtalanul, sétálgatva, beszélgetve, élvezve minden pillanatot... Aztán este egy közös vacsora, és... Nem, nem egészen ilyen lett volna egy tökéletes nap. Erre az együtt töltött órák során többször is gondolt, pedig tudta, hogy semmi értelme. Egy tökéletes nap végén ő nem menne haza, hanem a közös lakásukban, a közös hálószobájukban töltenék az éjszakát, és másnap együtt ébrednének... De ezt régebben gondolta így, most már... Végül is annak idején bevallotta a Remusnak, hogy mit érez iránta, a férfi mégis visszautasította, pedig volt egy olyan sejtése, hogy mindketten ugyanarra vágynak; egymásra. Remus mégis kitartott döntése és – Tonks szerint ostoba – magyarázata mellett arról, hogy miért nem lehetnek együtt. A lány pedig kitartóan próbálta meggyőzni őt, hogy nem érdekli sem az, hogy Remus idősebb nála, sem az, hogy nem gazdag, sőt, még az sem, hogy vérfarkas. Egyáltalán nem értette a férfit, és úgy gondolta, ilyen kifogások mögé úgysem fog sokáig bújni, ha szereti őt... Tonks végül mégis feladta. Remus makacsul hajtogatta, hogy nem ő a megfelelő férfi a számára, a lány pedig belefáradt az egészbe. Megmaradtak jó barátoknak, de ő nem tudta elfelejteni Remust csakúgy.
Gondolta, a távolság mindig segíthet ilyen esetben, ezért amikor a Főnix Rendjén belül felmerült az ötlet, hogy valakinek külföldre kellene utaznia hosszabb időre, ő szinte azonnal vállalkozott a feladatra.
Hogy ez mennyit segített abban, hogy elfelejtse a férfit? Azt gondolta, sokat. Vagy azt hazudta magának? Minden esetre jól érezte magát Olaszországban, és egy idő után Remus is csak annyira hiányzott neki, mint egy nagyon közeli barát. Legalábbis eddig azt hitte, hogy már csak barátként gondol rá, de ezután a nap után rá kellett döbbennie, hogy ennél többről van szó. Észrevette már korábban is, de csak most tudatosult benne; ő egész nap jól érezte magát, de nem azért, mert egy barátjával lehet, hanem azért, mert a szerelmével... Legalábbis úgy érezte, hogy ezt a gyönyörű napot az tette volna még szebbé, hogyha kézen fogva sétálhattak volna végig a városon, hogyha néha megölelhette, megcsókolhatta volna őt, hogyha most együtt töltenék az éjszakát...
– Hány cukorral kéred a kávét? – kérdezte Remus, váratlanul kiszakítva a lányt a merengéséből. – Ja, eszembe jutott: sokkal. – Tonks mosolyogva bólintott. – Nem is tudom, minek iszol kávét, hogyha nem is szereted.
– Szeretem én – felelte a nő –, csak édesen.
– Az már nem is ugyanaz.
– Attól még különleges.
– Különleges? – ismételte Remus meglepetten. Közben Tonks kezébe adta a csésze italt, majd mellé lépett, és ő is nekitámaszkodott a konyhapultnak. – Mitől olyan különleges kávét inni? Naponta milliárdnyi ember teszi ezt. – A lány vállat vont.
– Nem is tudom – válaszolta. – Sosem ittam rendszeresen kávét, de például egy kellemes városi séta alkalmával mindig olyan jó beülni egy kávéházba. Nekem mindig különleges élmény, így maga a kávézás is különleges. – Remus csak mosolygott.
– Ilyet még senkitől sem hallottam – jegyezte meg. – Annyira bolond vagy. De épp ez a bolondság az, ami nekem nagyon hiányzott az elmúlt egy évben. – Megsimogatta a lány arcát, aki beleborzongott a férfi érintésébe.
Érezte, hogy Remus egyre közelebb húzódik, hallotta, hogy beszél hozzá, ő pedig ösztönösen válaszolgatott, de alig figyelt rá. Csak a férfi közelsége számított. A vállára hajtotta a fejét, és megfogta a kezét. Úgy érezte, ez nem is kicsit tolakodó, de egyszerűen vágyott erre. Azt hitte, Remus azonnal elhúzódik, és megijedt, mikor valóban elengedte a kezét, de Remus csak letette a csészéjét az asztalra, Tonks kezéből is kivette az övét, és azt is félretette. Utána egyik karjával átölelte a lányt, másik kezével újra megsimogatta az arcát, még mondott valamit, amiből Tonks egy szót sem fogott fel, végül megcsókolta őt.
Szorosan ölelték egymást, szenvedélyesen csókolóztak; az éveken át leplezett, titkolt, elfojtott, már-már elfelejtett érzések váratlanul mind felszínre törtek. A lány teljesen átadta magát a pillanatnak, minden egyes érintésnek, simogatásnak és csóknak, s erősen szorította magához Remust, mintha attól félne, hogy bármikor eltűnhet a férfi, vagy ő tűnik el ebből az álomból... Mert ez biztosan csak egy álom, ez nem lehet valóság!” – gondolta. De Remus nem tűnt el, és el sem engedte őt, csak egy pillanatra, amíg a karjaiba vette, és bevitte őt a hálószobába...
*
Amikor Tonks másnap reggel felébredt, elmondhatatlanul boldog volt. De ez az érzés a következő pillanatban ijedtségbe csapott át; tényleg csak álom volt? Hiszen Remus nem volt ott. Utána már rájött, hogy nem volt álom, hiszen felismerte, hogy még mindig a férfi hálószobájában van, az viszont nem nyugtatta meg, hogy Remus nincs mellette. Felült, és amikor körülnézett, megpillantotta őt, ahogy az ablaknál áll. Ő nem vehette észre a lányt, hiszen háttal volt az ágynak.
– Jó reggelt! – szólt Tonks mosolyogva, megkönnyebbülten. De ez az érzés sem tartott sokáig. Remus kicsit összerezzent, majd megfordult, és visszamosolygott a nőre, de ő látta, hogy ez a mosoly egyáltalán nem őszinte.
– Mi a baj? – kérdezte végül.
– Semmi – válaszolt a varázsló, és továbbra is próbált jókedvűnek látszani.
– Megpróbálhatsz nekem hazudni, de úgysem hiszem el – jelentette ki Tonks. – Pontosan tudom, mikor nem mondasz igazat. Például most. Tehát mi a baj? – Remus nem ment közelebb, továbbra is az ablaknál maradt. Egy darabig nem szólalt meg, végül halkan így felelt:
– Ez... Dora, ez hiba volt...
– Tessék?!
Nymphadora Tonks a vonat ajtajában állt, és türelmetlenül várt arra, hogy a szerelvény végre megálljon, ő pedig leszállhasson, és találkozhasson szüleivel, akiket hosszú hónapok óta nem látott.
A Főnix Rendje megbízásából az elmúlt egy évet Olaszországban töltötte, mivel úgy gondolták, hasznos lenne, hogyha külföldön is lennének embereik. Tonks így Rómában, az ottani Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott aurorként, miközben a Rendtől kapott feladatainak is eleget tett, többek között szövetségeseket próbált szerezni.
Most azonban úgy döntött, hazatér, és otthon folytatja tovább a sötét oldal elleni harcot.
A vonat megállt, Tonks pedig azonnal kinyitotta az ajtót, és egy ugrással a peronon termett. Ettől majdnem elesett, de még időben visszanyerte az egyensúlyát. Megfordult, hogy leszedje a bőröndjeit a vonatról, ám a legnagyobbik beszorult az ajtóba, és ő hiába cibálta, nem sikerült levennie. Végül rántott rajta egy hatalmasat, aminek eredményeként végre kiszabadította a csomagot az ajtó fogságából, ő viszont a nagy lendülettől megtántorodott, és hanyatt a földre esett volna, ha két erős kar nem kapja el hátulról. A lány ránézett a megmentőjére, majd egy örömteli kiáltással a férfi nyakába ugrott.
– Apa!!!
– Kislányom, de örülök, hogy végre itthon vagy! – szólt Ted Tonks. A következő pillanatban a lány elengedte apját, és a mögötte álló nőhöz futott, hogy őt is átölelje.
– Anya!
– Nymphadora! Minden rendben? Jól vagy? – kérdezte Andromeda.
– Az, hogy Nymphadorának szólítottál, kicsit felforgatta a gyomromat, de amúgy tökéletesen jól vagyok – mondta mosolyogva Tonks. – Jaj, annyira boldog vagyok, hogy itthon lehetek!
– Mi is, kicsim – bólintott az anyja. – És annak is örülünk, hogy végre maradsz is!
– Nem akarunk elindulni haza? – szólt közbe Ted, miközben már körülbelül a tizedik járókelőnek kellett megkerülnie őket és Tonks szétszórt táskáit a peron közepén. – Otthon nyugodtabban beszélgethetünk.
A lányok egyetértettek az ötlettel, így összeszedték a csomagokat, és elindultak kifelé a parkolóba. Közben tovább beszélgettek.
– És mi ez a hosszú, barna haj? Alig ismertelek meg. Ez a divat Olaszországban? – kérdezte Andromeda a lányát. – Nekem jobban tetszik valami vidámabb színnel, attól te is vidámabbnak látszol.
– Ja, tényleg. Véletlenül így felejtettem. Az olasz emberek közé jobban illett a sötét hajam. Meg ők különben is elég kínosan ügyelnek a kinézetükre. Nem nagyon viselik el az olyan extrém dolgokat, mint a rózsaszín haj. Legalábbis ők azt mondják, az túl extrém, de nem értem, miért, nekem az a természetes. Vissza is változtatom azonnal – mondta, azzal megállt, összeszorította a szemeit, és...
– Az ég szerelmére, kislányom, ne itt! – figyelmeztette gyorsan az apja, majd a fülébe suttogta: – Ezernyi mugli mászkál körülöttünk.
– Jaj, igaz. Bocsánat – szabadkozott a lány, és tovább indultak. – Annyira izgatott vagyok, hogy végre itthon vagyok; nem gondolkodom olyan egyszerű dolgokon, mint...
– Mint feltűnésmentesen viselkedni a muglik között, és rejtve maradni előttük – mondta Ted mosolyogva rajta.
– Véletlen volt, na, nem fog többet előfordulni.
– Ilyenkor belegondolok abba, hogyha egyedül lettél volna...
– ... akkor nem foglaltam volna le magam a viszontlátás örömével, meg valószínűleg nem is a hajam színén gondolkoztam volna...
– ... vagy amikor egyedül voltál...
– ... nem csináltam ilyet, és nem is fogok, rendben, apa? Felnőtt nő vagyok már, egy évig egyedül éltem, és nem történt semmi katasztrófa. Nem kell úgy félteni. – Tonks hangja kissé türelmetlenül csengett.
– Felnőttként is az én kislányom vagy. Az én bohó kislányom, aki nagyon hiányzott nekem – mondta az apja, és békítően átölelte őt. Közben odaértek a kocsihoz, és a csomagtartóba bepakolták a csomagokat.
– Miért nem hoppanálhatunk az állomásról? Úgy értem, valami eldugott helyről – érdeklődött Tonks.
– Ugyan, ekkora csomagokkal? Még a végén elhagynád őket hoppanálás közben...
– Köszönöm, apa, a bizalmadat – szólt Tonks mosolyogva, mivel tudta, hogy a férfi csak viccelődik.
– Komolyra fordítva a szót, állandó védővarázsok alatt áll a ház, amit nem tudunk hoppanálás közben feloldani, csak hogyha már ott vagyunk.
– De hát miért nem csináltátok meg úgy, hogy mi mindig bemehessünk?
– Ez így jobb...
– Ekkora a veszély? – kérdezte a lány ijedten. – Nekem ezt senki nem mondta...
– Nem, nem, tényleg nem – válaszolt Andromeda. – De nekünk így tényleg biztonságos, a barátaink pedig szintén fel tudják oldani a varázst. Így ők is könnyebben el tudnak hozzánk jönni.
– És akkor nem is hoppanáltok? Apa, kocsival jársz munkába is?
– Nem. A közelben lehet hoppanálni, de olyan hely, ami nem feltűnő nappal sem, tíz percre van a háztól. Nem akarnánk addig cipelni a bőröndöket, ugye? Nem is tudnánk, annyi van, és akkorák, és..
– Tudom, nehezek is. Egy évre mentem, apa! Befejeznéd végre? – szólt a lány megjátszott haraggal; tudta, hogy apja most is csak ugratni akarja.
Ezután beszálltak a kocsiba, és elindultak haza.
***
Tonks valóban nagyon boldog volt a hazatérés után. Örült, hogy láthatja a szüleit, és az első egy-két napon már arra is volt ideje, hogy néhány barátjával meglátogassa. De volt egy olyan ember, akivel a találkozást mindennél jobban várta. Ő volt Remus Lupin, akiről Tonks azt hitte, hogy legkésőbb a Főnix Rendjének a gyűlésén láthatja őt. A férfi azonban éppen a Rend megbízásából töltött néhány hetet távol, így Tonksnak majdnem egy hetet kellett még várnia arra, hogy Lupin hazatérjen.
Megmondták, hogy mikorra várható vissza, és azon az estén ő nagyon reménykedett, hogy Remus elég korán fog megérkezni ahhoz, hogy a gyűlésre elmenjen, így már aznap találkozhatnak... Rettenetesen izgatott volt, de hiába; a férfi a tanácskozás végeztével még mindig távol volt. Tonks kicsit csalódott volt, de nem aggódott. Arra gondolt, hogy biztos csak később érkezik a férfi. Beletörődött, hogy várnia kell még egy egész napot, de aztán eszébe jutott valami: tudta ugyan, hogy nem illik hívatlanul beállítani senkihez, és egy küldetésből hazatérve az ember talán inkább pihenni akar, ha van rá lehetősége, de biztos volt benne, hogy Remus meg fogja bocsátani neki a tapintatlanságát, ő pedig mindenképpen látni akarta a férfit, így úgy döntött, másnap felkeresi Lupint a lakásán, és meglepi őt. Gondolta, ha nagyon rosszkor érkezik, legfeljebb csak köszön, és majd máskor töltenek együtt több időt.
Éjjel alig tudott aludni, annyira türelmetlenül várta már a találkozást. Reggel, ahogy felébredt, azonnal kiugrott az ágyból, megmosakodott, felöltözött, lent a konyhában felkapott egy szelet pirítóst, és szaladt kifelé a házból. Mikor az előszobában összefutott szüleivel, akik megkérdezték, mi ez a nagy sietség, hova megy, és mikor megy haza, csak annyit válaszolt: „Majd jövök...”, azzal el is tűnt a szemük elől.
Egy biztonságos helyről elhoppanált, és Remus lakása előtt bukkant fel újra.
Hevesen dobogó szívvel kopogtatott be az ajtón, és várt. Hamarosan kattant a zár, elfordult a kilincs, majd a lánnyal Remus nézett szembe meglepett arccal.
– Dora! – szólt a férfi döbbenten. – Te itt?
– Mindenkinek egyből ajtót nyitsz? És hogyha halálfaló lennék? – kérdezte a lány dorgálónak tetsző hangon, de mosolyogva. Ezután belépett a lakásba, és a férfi nyakába ugrott, aki felkészült erre, felkapta a lányt, és megpörgette őt a levegőben, miközben mindketten nevettek.
– Micsoda meglepetés! Annyira örülök neked! – mondta Remus néhány másodperccel később. – Mikor érkeztél?
– Majdnem egy hete. Szerettelek volna előbb látni.
– Sajnálom, küldetésen voltam az elmúlt hetekben...
– Tudom... Tényleg, nem zavarlak? Nem akarsz pihenni? – kérdezte zavartan Tonks.
– Nem, jó, hogy itt vagy!
– De biztos? Fáradt lehetsz még, hiszen csak tegnap jöttél haza... Én csak köszönni akartam, találkozhatunk máskor is, csak...
– Dora – szakította félbe Remus –, mondom, hogy nem zavarsz. Örülök, hogy itt vagy! Tényleg! Van időm egész nap. Reggeliztél már? Gyere, nézünk valamit, közben pedig mesélsz... – mondta a férfi, és megfogta Tonks kezét, majd maga után húzta a konyhába. A lány boldogan követte őt.
*
Fantasztikus napot töltöttek együtt; sétáltak Londonban, ebédelni egy hangulatos kávézóba ültek be, és rengeteget beszélgettek. Tonks elvégre nem volt itthon hónapok óta, és bár leveleikből sok mindenről értesültek, de még így is volt mesélnivalójuk bőségesen.
Az idő gyorsan telt, Tonks még este is úgy érezte, mintha csak néhány másodperccel azelőtt találkoztak volna. Lassan el kellett indulniuk a Főnix Rendjének a gyűlésére, és ő nagyon sajnálta, hogy ezzel véget ért ez a csodálatos nap. A tanácskozás után azonban Remus odament hozzá, és megkérdezte, lenne-e kedve elmenni hozzá vacsorára. Tonks örömmel igent mondott, de mielőtt együtt kiléptek volna a Grimmauld téri házból, megtorpant.
– Remus, nem akarlak zavarni... – jelentette ki váratlanul.
– Jaj, ne kezdd már megint! – mondta mosolyogva a férfi. – Ha zavarnál, nem hívtalak volna.
– De már korán reggel nálad voltam, aztán egész nap rajtad lógtam, és most még...
– Ha nem akarsz, ne gyere. Ha akarsz, akkor viszont induljunk, mert mindjárt éhen halok. – Rákacsintott a lányra, és felé nyújtotta a kezét. Tonksot ez már meggyőzte; mosolyogva odaszaladt hozzá, aztán együtt hoppanáltak el Remus lakásához.
A vacsorameghívást természetesen úgy kellett értelmezni, hogy Tonks megvárja, amíg Remus készít valamit, de látva a férfi bizonytalanságát, inkább kivette a kezéből a fakanalat, és ő folytatta a főzést, s Remus segített neki.
– Ez kitűnő – dicsérte meg Lupin később a lány által készített vacsorát. – Azt hittem, nem vagy jó a háztartási bűbájokban, de...
– ... de egy nő kénytelen fejlődni a főzésben, hogyha egyedül él, és nem akar mindennap étteremben enni.
– Maradsz még egy kávéra? – kérdezte Remus a vacsora után.
– Nem is tudom, most már...
– Még mindig nem zavarsz – mondta megelőzve Tonks szabadkozását a férfi.
– Akkor jó, de aztán tényleg megyek. Így is egész nap lefoglaltalak...
– Reménytelen vagy – jegyezte meg Lupin, majd egy kannában vizet rakott fel forrni. A lány elmosolyodott, majd a közelebb lépett a konyhapulthoz, és annak támaszkodva nézte Remust, ahogy a kávét készíti. Perceken keresztül egyikük sem szólalt meg. Tonks végiggondolta a napjukat. Annyira jól érezte magát a férfivel, annyira boldog volt. Eszébe jutott, hogy régebben pontosan így képzelt el egy tökéletes napot: Remusszal, gondtalanul, sétálgatva, beszélgetve, élvezve minden pillanatot... Aztán este egy közös vacsora, és... Nem, nem egészen ilyen lett volna egy tökéletes nap. Erre az együtt töltött órák során többször is gondolt, pedig tudta, hogy semmi értelme. Egy tökéletes nap végén ő nem menne haza, hanem a közös lakásukban, a közös hálószobájukban töltenék az éjszakát, és másnap együtt ébrednének... De ezt régebben gondolta így, most már... Végül is annak idején bevallotta a Remusnak, hogy mit érez iránta, a férfi mégis visszautasította, pedig volt egy olyan sejtése, hogy mindketten ugyanarra vágynak; egymásra. Remus mégis kitartott döntése és – Tonks szerint ostoba – magyarázata mellett arról, hogy miért nem lehetnek együtt. A lány pedig kitartóan próbálta meggyőzni őt, hogy nem érdekli sem az, hogy Remus idősebb nála, sem az, hogy nem gazdag, sőt, még az sem, hogy vérfarkas. Egyáltalán nem értette a férfit, és úgy gondolta, ilyen kifogások mögé úgysem fog sokáig bújni, ha szereti őt... Tonks végül mégis feladta. Remus makacsul hajtogatta, hogy nem ő a megfelelő férfi a számára, a lány pedig belefáradt az egészbe. Megmaradtak jó barátoknak, de ő nem tudta elfelejteni Remust csakúgy.
Gondolta, a távolság mindig segíthet ilyen esetben, ezért amikor a Főnix Rendjén belül felmerült az ötlet, hogy valakinek külföldre kellene utaznia hosszabb időre, ő szinte azonnal vállalkozott a feladatra.
Hogy ez mennyit segített abban, hogy elfelejtse a férfit? Azt gondolta, sokat. Vagy azt hazudta magának? Minden esetre jól érezte magát Olaszországban, és egy idő után Remus is csak annyira hiányzott neki, mint egy nagyon közeli barát. Legalábbis eddig azt hitte, hogy már csak barátként gondol rá, de ezután a nap után rá kellett döbbennie, hogy ennél többről van szó. Észrevette már korábban is, de csak most tudatosult benne; ő egész nap jól érezte magát, de nem azért, mert egy barátjával lehet, hanem azért, mert a szerelmével... Legalábbis úgy érezte, hogy ezt a gyönyörű napot az tette volna még szebbé, hogyha kézen fogva sétálhattak volna végig a városon, hogyha néha megölelhette, megcsókolhatta volna őt, hogyha most együtt töltenék az éjszakát...
– Hány cukorral kéred a kávét? – kérdezte Remus, váratlanul kiszakítva a lányt a merengéséből. – Ja, eszembe jutott: sokkal. – Tonks mosolyogva bólintott. – Nem is tudom, minek iszol kávét, hogyha nem is szereted.
– Szeretem én – felelte a nő –, csak édesen.
– Az már nem is ugyanaz.
– Attól még különleges.
– Különleges? – ismételte Remus meglepetten. Közben Tonks kezébe adta a csésze italt, majd mellé lépett, és ő is nekitámaszkodott a konyhapultnak. – Mitől olyan különleges kávét inni? Naponta milliárdnyi ember teszi ezt. – A lány vállat vont.
– Nem is tudom – válaszolta. – Sosem ittam rendszeresen kávét, de például egy kellemes városi séta alkalmával mindig olyan jó beülni egy kávéházba. Nekem mindig különleges élmény, így maga a kávézás is különleges. – Remus csak mosolygott.
– Ilyet még senkitől sem hallottam – jegyezte meg. – Annyira bolond vagy. De épp ez a bolondság az, ami nekem nagyon hiányzott az elmúlt egy évben. – Megsimogatta a lány arcát, aki beleborzongott a férfi érintésébe.
Érezte, hogy Remus egyre közelebb húzódik, hallotta, hogy beszél hozzá, ő pedig ösztönösen válaszolgatott, de alig figyelt rá. Csak a férfi közelsége számított. A vállára hajtotta a fejét, és megfogta a kezét. Úgy érezte, ez nem is kicsit tolakodó, de egyszerűen vágyott erre. Azt hitte, Remus azonnal elhúzódik, és megijedt, mikor valóban elengedte a kezét, de Remus csak letette a csészéjét az asztalra, Tonks kezéből is kivette az övét, és azt is félretette. Utána egyik karjával átölelte a lányt, másik kezével újra megsimogatta az arcát, még mondott valamit, amiből Tonks egy szót sem fogott fel, végül megcsókolta őt.
Szorosan ölelték egymást, szenvedélyesen csókolóztak; az éveken át leplezett, titkolt, elfojtott, már-már elfelejtett érzések váratlanul mind felszínre törtek. A lány teljesen átadta magát a pillanatnak, minden egyes érintésnek, simogatásnak és csóknak, s erősen szorította magához Remust, mintha attól félne, hogy bármikor eltűnhet a férfi, vagy ő tűnik el ebből az álomból... Mert ez biztosan csak egy álom, ez nem lehet valóság!” – gondolta. De Remus nem tűnt el, és el sem engedte őt, csak egy pillanatra, amíg a karjaiba vette, és bevitte őt a hálószobába...
*
Amikor Tonks másnap reggel felébredt, elmondhatatlanul boldog volt. De ez az érzés a következő pillanatban ijedtségbe csapott át; tényleg csak álom volt? Hiszen Remus nem volt ott. Utána már rájött, hogy nem volt álom, hiszen felismerte, hogy még mindig a férfi hálószobájában van, az viszont nem nyugtatta meg, hogy Remus nincs mellette. Felült, és amikor körülnézett, megpillantotta őt, ahogy az ablaknál áll. Ő nem vehette észre a lányt, hiszen háttal volt az ágynak.
– Jó reggelt! – szólt Tonks mosolyogva, megkönnyebbülten. De ez az érzés sem tartott sokáig. Remus kicsit összerezzent, majd megfordult, és visszamosolygott a nőre, de ő látta, hogy ez a mosoly egyáltalán nem őszinte.
– Mi a baj? – kérdezte végül.
– Semmi – válaszolt a varázsló, és továbbra is próbált jókedvűnek látszani.
– Megpróbálhatsz nekem hazudni, de úgysem hiszem el – jelentette ki Tonks. – Pontosan tudom, mikor nem mondasz igazat. Például most. Tehát mi a baj? – Remus nem ment közelebb, továbbra is az ablaknál maradt. Egy darabig nem szólalt meg, végül halkan így felelt:
– Ez... Dora, ez hiba volt...
– Tessék?!
