|
Fogadd el a boldogságot!
Remus/Tonks novella, amiben ugyan Tonks igen keveset szerepel, mégis köréjük épül a történet. A tartalmát a szerzői megjegyzésben írom le, mert erős HP7 spoiler van benne. Erős változtatásokkal, az is igaz, de az utolsó könyv egy mondata ihlette a ficet, és hátha még van, aki azt nem olvasta
Fogadd el a boldogságot!
Remus Lupin a hálószoba ablaka előtt állt, és merengve bámult ki az utcára. Néha rápillantott az ágyra, ahol felesége békésen aludt.
Késő éjszaka volt, ő mégis ébren volt. Már napok óta nem jött álom a szemére. Azóta, amióta megtudta, hogy Dora terhes. Elvileg örülnie kellett volna, hiszen akármennyire is tiltakozott régen, hogy elvegye Tonksot, mégis boldog volt vele, és arról is sokat ábrándozott, hogy milyen lenne, ha születne egy kisbabájuk, csak...
A legtöbb ember előbb-utóbb elkezd vágyakozni család és gyerekek után. Remus is így volt vele, de tudta, hogy ő nem lehet ennyire kiváltságos. Egy vérfarkas a társadalomba sem tartozik bele igazán, és bár ő szerencsés volt, hogy sok barátja volt, akik elfogadták kórságával együtt, tisztában volt azzal, hogy távolságot kell tartania a hozzá közel állókkal is. Ő nem álmodhat olyanról, mint boldog családi élet feleséggel és gyerekekkel... Vagyis álmodhat, de nem valósíthatja meg.
Már így is folyton gyötörte a bűntudat, amiért feleségül vette Tonksot, hiszen azzal, hogy megosztják az életüket egymással, ő veszélybe sodorta a nőt. Sokszor elgondolkozott azon, hogy talán hiba volt a házasságuk, elvégre az ember nem cselekedhet az ellen, amit a józan esze diktál, csak azért, hogy lelkileg jól érezze magát. Különben is mit ért el vele? Boldog volt, igen, de állandóan attól félt, mikor tesz kárt a feleségében. Nagy felelősséget és kockázatot vállalt a házassággal, és emiatt csak saját magát okolhatta.
Ezt pedig tette is, főleg azóta, amióta kiderült, hogy Dora gyereket vár. Addig még nagyjából mindig megnyugtatta magát, hogy a házassággal nem követett el akkora hibát, hiszen Tonks felnőtt nő, tudta, mik lehetnek a következmények, és ez kettejük alaposan megfontolt döntése volt. De most, hogy kisbabájuk lesz, Remusnak eszébe jutott, hogy talán mégsem gondoltak át mindent eléggé. Például a baba-kérdést. Bár ő megmondta a lánynak, hogy nem lehet gyerekük, és Tonks el is fogadta ezt, de ez olyan dolog, ami néha az ember akarata ellenére következik be. Nem kérdezte még meg nőt, hogyan történhetett, de tudta, hogy Dora nem szervezkedett titokban a háta mögött. Bízott a feleségében, érezte, hogy nem tenne vele ilyet; akármennyire is szeretne gyereket, őt is szereti, és szándékosan nem hozná ilyen helyzetbe.
Senki sem hibáztatható tehát azért, ami történt, de megtörtént, és ezt már nem tudták visszafordítani. Ő pedig azóta, hogy megtudta, gyerekük lesz, Tonks előtt azt mutatta, hogy ő is ugyanolyan boldog, mint a nő, magában viszont egyfolytában valami megoldást keresett.
Amikor összeházasodtak, Remus arra gondolt, ha Dora mindenképpen kockáztatni akarja az életét azzal, hogy együtt él vele, akkor legyen. Ő ezt választotta, vállalva minden nehézséget és veszélyt, s ő tulajdonképpen örült ennek, hiszen ő is nagyon szerette a lányt, és végtelenül hálás volt a döntéséért. Nem tudott elképzelni ennél csodálatosabb dolgot, és nagyon szerencsésnek érezte magát, még akkor is, hogyha olykor el-elbizonytalanodott.
Most azonban már nemcsak egy felnőtt nő élete van veszélyben, hanem egy ártatlan gyermeké is, ő érezte ennek a súlyát, és azt is, hogy nem lesz képes elviselni. És először csak arra gondolt, hogy hogyan élhetne egy kisbaba egy vérfarkassal egy házban, az csak később jutott eszébe, hogy mi lesz, hogyha a kórságát örökölte a kicsi? Ez volt a legfájdalmasabb az egészben, az, amin már képtelenség volt változtatni, ha megtörtént... Folyamatosan ostorozta önmagát, amiért nem volt eléggé elővigyázatos; hogyha a gyermekük is farkaskórságban fog szenvedni őmiatta, azt sosem bocsátja meg magának.
Feleségével még nem osztotta meg aggodalmát, és senki mással sem. Tulajdonképpen ő még el sem mondta senkinek, hogy gyermekük lesz, mintha azzal, hogy nem beszél róla, meg nem történtté tudná tenni az egészet...
Sóhajtott egyet, majd bebújt Dora mellé az ágyba, és megpróbált egy keveset aludni.
***
Tonks mostanában egyre többet volt rosszul, de olykor nemcsak reggelenként, hanem később is. Így történt, hogy Remus egyik délután nélküle ment el a Főnix Rendjének a gyűlésére. Bár jobban szeretett volna otthon maradni feleségével, de a nő biztosította arról, hogy nem lesz baj, és különben is édesanyja eljön hozzájuk, aki tud vigyázni rá. A férfi végül megnyugodott, és néhány perc múlva a Grimmauld téri ház étkezőjében ült a Rend többi tagjával együtt. Amikor a feleségéről kérdezték, csak annyit mondott, betegeskedik, azért nem tudott eljönni.
A tanácskozás után azonnal haza akart menni, de James és Sirius rohantak oda hozzá jókedvűen.
– Sziasztok. Ne haragudjatok, de vissza kellene mennem, amilyen gyorsan csak lehet. Dora beteg, és...
– Beteg, nahát! – mondta Sirius, és valami rejtélyes okból vigyorgott.
– Igen, reméljük nemsokára jobban lesz – szólt James. Ő is nagyon vidámnak látszott.
– Elmondanátok, miért örültök annyira annak, hogy a feleségem beteg? – érdeklődött Remus mérgesen.
– Elmondanád, miért nem mondtad el nekünk, hogy apa leszel? – kérdezett vissza James kissé számonkérőn, de még mindig derűsen.
– Honnan tudjátok? – sápadt el Lupin.
– Andromeda mondta – magyarázta Sirius.
– Gratulálunk Holdsáp! – szólt a két barát egyszerre.
– Ó, hát köszönöm – válaszolt Remus zavartan.
– Tényleg, miért nem mondtad el előbb? – kérdezte Potter komolyan.
– Öhhm... Nem akartuk elmondani senkinek, amíg nem biztos – hazudta gyorsan Lupin.
– Hmm – vonta fel a szemöldökét Sirius –, én úgy tudtam, ez már napok óta biztos...
– Igen, de néhány nap nem is olyan sok. Nem találkoztunk olyan gyakran.
– Mindennap találkoztunk, Holdsáp – mondta James. – Csak soha nem beszéltünk, mert mindig elrohantál. Aggódtunk, hogy valami baj van... Most már legalább többet tudunk, de olyan különös viselkedsz. Minden rendben a babával?
– Persze, persze – sietett a válasszal Lupin.
– Akkor? – faggatózott most Sirius.
– Öhhm, mit akkor?
– Miért vagy ilyen furcsa mostanában? Miért kerülsz minket, miért nem beszélsz velünk, és legfőképpen miért nem mondtad el nekünk a nagy hírt?
– Ne-ne haragudjatok – mondta Remus lehajtott fejjel. – Ez olyan váratlanul ért minket. Még nekem is hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy apa leszek – magyarázta.
– Értem már – derült fel újra James, és Sirius is újra mosolygott. – Velem is ez volt, mikor megtudtam, hogy Lily várja a kis Harryt. Én is folyton aggódtam minden apróság miatt, de aztán hamar megbarátkoztam a gondolattal, és most már tudom, hogy életem legnagyobb ajándéka az, hogy apa lehetek.
– Igen. Látod, Holdsáp, a Nagy James Potter is megkomolyodott – mondta Sirius. – Megszokta az apaságot. Hidd el, majd veled is így lesz, még előbb, mint Ágassal, hiszen te mindig is komolyabb és felelősségteljesebb voltál mindannyiunknál.
– Igen, igen. Köszönöm. – Remus egy mosolyt erőltetett az arcára. – Most, ha megbocsátotok, elmennék. Tudjátok, Dora nem érzi jól magát...
– Persze, menj csak. És még egyszer gratulálunk – mondta még a két barát, de Remus már csak messziről hallotta őket, hiszen akkor már kifelé igyekezett.
Az ajtóból dehoppanált, de nem ment rögtön haza. Néhány percre egyedül akart maradni, egy kis londoni térre ment tehát, ahol nem volt senki ismerős.
Nem tudta, miért rázta meg annyira őt az a tény, hogy barátai tudják, Tonks gyermeket vár. Mindenki olyan őszintén boldog volt a hírtől... Biztosra vette, hogy James azon felbuzdulva, hogy ő ugyanabban a helyzetben volt nem olyan régen, mint amilyenbe most ő került, rengeteg tanáccsal fogja őt ellátni apaság-kérdésben.
Pedig ő ezt nem akarta. Nem akart erről beszélni, mert apa sem akart lenni, mert nem engedhette volna meg magának, hogy apa legyen. Az előző beszélgetésből is csak a következőket jegyezte meg: „aggódás”, „komolyság”, „felelősség”.
Aggódás? Úgy gondolta, Jamesnek fogalma sincs erről. Más dolog „csak” azért aggódni, hogy egy férfi megvédje a feleségét és a gyermekét mindentől és mindenkitől, és más dolog attól félni, hogy vajon meg tudja-e védeni a fiát saját magától.
Komolyság és felelősség? Nem érezte magát sem komolynak, sem felelősségteljesnek, hiszen ha az lett volna, Tonks biztosan nem lenne most terhes, mert tudta, hogy megakadályozhatta volna...
James azt mondta, élete legnagyobb ajándékát jelenti számára az apaság. Neki viszont a legnagyobb, legkockázatosabb hibát, amit elkövethetett életében...
Lassan összeszedte magát, és hazament. Mielőtt belépett volna a házba, megpróbálta rendezni a vonásait, hogy felesége és anyósa előtt egy olyan férfi benyomását keltse, aki boldog, hogy gyermeke fog születni.
***
Remus már két hete tudta, hogy Dora gyermeket vár, és azóta játszotta a boldog apa szerepét mások előtt, s szenvedett magában. Nem tudott megszabadulni a félelmétől, hogy a kicsi esetleg szintén vérfarkas lesz, ahogy ő, vagy hogy egyszer veszélybe sodorja az életét.
Már azon is elgondolkozott, hogy talán jobb lenne, ha külön költöznének, és ő nem venne részt a gyermeke nevelésében... Végül is Tonks visszamehetne a szüleihez, ott mindig biztonságban lennének mindketten, mindenképpen nagyobb biztonságban, mint egy vérfarkas mellett. Fájó volt ezt a döntést fontolgatni, de az, hogy nem a józan eszére hallgatott, már annyi gondot okozott... Remélte, hogy a felesége meg fogja érteni; meg kell értenie...
Még nem volt biztos benne, hogy ez a legjobb megoldás, de eddig nem jutott eszébe semmi más, és tudta, hogyha ez így marad, meg kell tennie ezt a nehéz lépést.
***
Néhány nap múlva Tonks ismét rosszul lett az egyik délután, így Remus megint egyedül ment el a gyűlésre.
Ott Mordon elmondta, hogy nyomára bukkantak egy minisztériumi alkalmazott boszorkánynak, aki már lassan egy éve eltűnt.
– Hangsúlyozom, csak nyomaink vannak – magyarázta Rémszem –, és azok is messze vezetnek; egészen Írországig. Ráadásul biztosat nem tudunk. Aki vállalja, hogy részt vesz a küldetésen, annak tudnia kell, hogy nemcsak veszélyes, hanem hosszú is lesz; lehet, hogy hónapokig nem tudtok hazatérni. Gondoljátok át alaposan, nem kell azonnal elvállalni, de jó lenne mielőbb elindulni, tehát holnaputánra tudni akarom, ki az, aki megy. Addig ráértek dönteni, én mégis szeretném már most tudni, ki az, akire valószínűleg számíthatok. Itt a legtapasztaltabbakra gondolok elsősorban. – Kingsley? – A férfi bólintott. Ezután Mordon megkérdezett még néhány embert. – Sirius?
– Számíthatsz rám. – Hangzott a válasz.
– Remek – mondta Rémszem. – James, te nagyon jó auror vagy, és szükségünk lenne rád, de tekintve, hogy a kisfiad nemrég született meg, most nélkülözni fogunk. Remus?
– Megyek – felelte a férfi. Örült neki, hogy a Rendből még mindig csak Sirius és James tudta, hogy Dora terhes, hiszen, ha nem így lett volna, akkor ahogy Jamest sem engedte el Mordon, úgy abba sem egyezett volna bele, hogy ő magára hagyja várandós feleségét. Viszont James és Sirius tudták, és amikor Remus rájuk pillantott, látta, hogy két barátja elkerekedett szemmel mered rá. Ő elfordította a fejét, és többet nem nézett rájuk, de tudta, hogy ők még mindig őt nézik.
Ő csak arra gondolt, ők nem érthetik. Sirius, akinek nincs gyereke, még felesége sem, nem értheti. De James sem, akinek ugyan van családja, de teljesen normális életet élhetnek. Ők lehetnek boldogok, míg ő, Tonks és a kicsi...
Ez a küldetés azonban megoldást jelenthetett egy időre. Dora meg fogja érteni, hiszen ő is elkötelezett a Renddel, és hogyha tényleg olyan hosszan lesz távol, a felesége legalább megszokhatja, hogy ő nincs mellette, és azután majd könnyebb lesz beletörődnie, hogy nélküle kell felnevelnie a gyermeküket.
Azt ugyanis már eldöntötte, hogy el kell hagynia őket, akármennyire is fog fájni mindkettőjüknek. Az azonban még komolyabb gondot okozott, hogy Remus még egy szót sem szólt róla a lánynak, hogy mire készül, ő pedig valószínűleg azt hitte, hogy minden a legnagyobb rendben.
Remus csodálkozott rajta, hogy ilyen hitelesen tudja eljátszani, hogy ő is boldog, és persze rendkívül szégyellte is magát amiatt, hogy becsapja a szerelmét. Mégis, az utolsó pillanatban mondhatta csak el, hogy mire készül, mert sejtette, hogy a lányt összetöri ezzel, és nem akarta látni, ahogy szenved...
Úgy látta, hogy a küldetés valóban leegyszerűsítette mindezt; Dora csak könnyebben fogja elviselni azt a tényt, hogy a Rend megbízásából lesz távol, mint azt, hogy saját akaratából elhagyja őket...
Amikor véget ért a tanácskozás, ő igyekezett olyan gyorsan eltűnni, ahogy csak lehet, de amikor kifelé ment a helyiségből, valaki hátulról hirtelen elkapta a karját, és amikor megfordult, két haragos szempár nézett vele szembe: Siriusé és Jamesé.
– Csak szeretnéd... – szólt Sirius.
– Most itt maradsz, nem lépsz le! – közölte James.
– Mi volt ez? – kérdezte indulatosan Sirius.
– Nem mehetsz el erre a küldetésre! – mondta James, aki valószínűleg csak azért nem kiabált, mert nem akarta mindenki figyelmét magukra vonni. Remus anélkül is igen kényelmetlenül érezte magát, hogy barátai felelősségre vonták volna, de így még rosszabb volt. Aztán tudatosult benne, hogy tulajdonképpen ez nem tartozik rájuk, s védekezés és mentegetőzés helyett inkább a támadást választotta.
– Nektek nem tartozom magyarázattal! – jelentette ki mérgesen.
– Igazad van, nekünk nem – helyeselt Sirius.
– Valóban – bólintott James is. – És a feleséged mit fog szólni? Tonks, aki éppen gyereket vár, mit fog szólni, mikor elmondod neki, hogy elmész, és lehet, hogy hónapokig nem térsz vissza?
– Ez nem a ti dolgotok – morogta Remus.
– Mi a fene van veled, Holdsáp?! – csattant fel James. – Nem lehet rád ismerni. Sosem gondoltam volna, hogy ezt éppen én fogom neked mondani, de ez már nem a Roxfort, ahol csakúgy beszállhatsz egy-egy kalandba. Itt már sokkal több a felelősség...
– Ez nem a kalandozásról szól – szakította őt félbe Remus.
– Hanem miről? – kérdezte Sirius.
– Azért léptem be a Rendbe, hogy segítsek. Ha szükség van ránk, megyünk, nem?
– Majd megy más. Neked itthon kell maradnod To... – kezdte Sirius.
– Igen?! Hónapokról van szó; hallottad. Ki fog elmenni? A legjobbaknak mind gyerekeik vannak, nem fogják itthon hagyni őket, ragaszkodnak a családjukhoz. Nem lesz elég emberük...
– Biztos vagyok benne, hogy lesz – mondta James. – És ha már említetted, hogy mindannyian ragaszkodnak a családjukhoz; kíváncsi lennék, te miért nem ragaszkodsz a gyermekedhez?
– Ezt te nem érted... – válaszolt csendesen Lupin.
– Igazad van, nem értem – helyeselt James. – Nekem eszembe sem jutna magára hagynom Lilyt és Harryt. Várom tehát, hogy elmagyarázd, te miért tennéd meg Tonksszal és a születendő gyermekeddel?
Remus odalépett az asztalhoz, és leült egy székre, elég távol ahhoz, hogy a még jelenlévők hallótávolságon kívül legyenek. Sirius és James követték a példáját.
– Jól van – szólt Remus, majd sóhajtott egyet, mielőtt folytatta volna. – Nekem akkor is el kellene hagynom Tonksot, hogyha nem mennék el a küldetésre. Akkor is elhagynám...
– Te megőrültél – jelentette ki Sirius, és úgy nézett barátjára, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most dühös legyen rá, vagy sajnálja őt, amiért tényleg elment az esze. – Mi ütött beléd? Miért kellene elhagynod? Feleségül vetted, boldogok vagytok, gyereket vártok, és még boldogabbak lesztek.
– Hát éppen ez az! – fakadt ki Remus. – Mi nem lehetünk boldogok!
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk – sóhajtott James.
– Ez most nem erről szól, James – magyarázta Remus. – Most nem arról van szó, hogy nem engedhetem Dorát magamhoz közel. Már megtettem, bár továbbra is úgy tartom, hogy nálam csak jobb férjet talált volna, de szeret engem, és én is őt. Ha ő vállalta, hogy velem éljen, mert úgy gondolta, velem boldog lehet, az az ő döntése. És még mindig nem bánta meg, és én is boldog vagyok.
– Erre is sokáig tartott, mire rájöttél – felelt Sirius.
– Igen – mondta Remus. – De ez most más. Dorának ez saját döntése volt... De a kicsi? Hogyan élhetne együtt egy vérfarkassal...? Hogyan veszélyeztethetném az életét? És ez még talán nem is a legrosszabb; mi van akkor, hogyha örökölte tőlem a farkaskórt?
A két barátja hitetlenkedve nézett össze, mikor befejezte.
– És ezt most te komolyan gondolod? – kérdezte csodálkozva James.
– Természetesen. Hát nem értitek?! Egy ártatlan kisgyerek az, akiről beszélünk... – Remus idegesen folytatta. Felpattant, és körbe-körbe járkált, miközben beszélt. Dühös volt, amiért barátai nem fogják fel, amit mond, ráadásul bár az előbbi haragjuk már eltűnt, de ahogy elnézte őket, nem a megértés vette át a helyét, hanem valami megkönnyebbülés.
– Holdsáp, megnyugodnál végre? – kérdezte James, mire Remus abbahagyta a beszédet és a járkálást is. – Nem hiszem, hogy veszélyt jelentenél a kicsire.
– Nem hiszed? Vérfarkas vagyok, és az előbb elmondtam, hogy...
– Igen, tudjuk, mit mondtál el az előbb – szólt közbe Sirius. – Percekig meg sem álltál, ne kezdd elölről, kérlek.
– Figyelj, Remus – kezdte James. – Elgondolkoztál már azon kívül másról is, hogy „Vérfarkas vagyok, veszélyt jelentek mindenkire”?
– Miről beszélsz?!
– Hét évig több száz gyerek és felnőtt között éltél, pedig akkor már farkaskórban szenvedtél. Senkit nem sodortál veszélybe, pedig akkor még farkasölőfű-főzet sem volt. – Remus meglepődött barátja észrevételén, és rájött, igaza lehet Jamesnek.
– Kifelejted Pitont – mondta Sirius vigyorogva.
– Azért – fordult hozzá James –, mert te odacsaltad. Nem Remus sodorta veszélybe őt, hanem te, idióta.
– Megérdemelte, hogy kicsit ráijesszenek – jegyezte meg Sirius.
– Most nem ez a lényeg – folytatta James. – Remus, a Roxfortban tehát nem támadtál meg senkit. Tulajdonképpen soha senkit nem támadtál meg... Miért gondolod, hogy ez megváltozik? Semmi okod rá, és ha végiggondolod a dolgot, ezt te is láthatod...
– Ez igaz... – mondta Remus lassan. – De mi van akkor, hogyha örökölte a betegséget? Soha nem bocsátanám meg magamnak, hogyha...
– Senki nem tud arról, hogy a farkaskórság ilyen módon is terjedne, Remus – szögezte le Sirius.
– Attól, hogy nem tudunk róla, még lehetséges... – jegyezte meg Lupin. – De ha mégsem, egy valami még mindig marad, amin nem változtathatunk: az apja örökre vérfarkas marad, a családom pedig számkivetett lesz miattam...
– Most nagyon figyelj rám, Remus! – Sirius határozottan, komolyan beszélt. – Nem te tehetsz arról, hogy vérfarkas vagy! Ezen viszont sajnos tényleg nem változtathatsz, de ez nem jelenti azt, hogy nem áll senki melletted. És legfőképpen nem jelenti azt, hogy ne érdemelnéd meg a boldogságot. Tudom, hogy szereted a feleségedet, és biztos vagyok benne, hogy szeretni fogod a gyerekedet is. Fogadd el a boldogságot.
– Így van – folytatta James. – Azért, mert a betegséged különbözővé tesz a legtöbb embertől, attól még nem kell egyedül maradnod. Ne keress kifogásokat, Remus. Maradj a családod mellett; szükségetek van egymásra, és te kitűnő apa leszel.
Remus nem tudta, mit mondhatna. Annyira hálás volt barátainak, amiért segíteni akartak neki. És tulajdonképpen segítettek is; most már ő is másképp látta a dolgokat, és nagyon szégyellte magát a korábbiak miatt: hogy is képzelhette, hogy magára hagyja Dorát és a születendő gyermekét? Hiszen valóban ők jelentették számára a boldogságot.
Nem arról volt szó, hogy a néhány perces beszélgetés hatására minden kétsége szertefoszlott, ami hetek óta gyötörte őt, de tudta, hogy hamarosan képes lesz arra, hogy felülkerekedjen rajtuk. Rájött, hogy eddig sem kellett volna a legrosszabbra gondolnia, főleg, hogyha ésszerű okok sem támasztanak alá ezek közül semmit. Emlékezett rá, hogy ugyanezt csinálta Dorával is, mielőtt végre elfogadta, hogy igenis lehetnek boldogok együtt. Akkor is barátai segítettek neki, bár akkor meggyőzni őt sokkal tovább tartott. De akkor bebizonyosodott, hogy igazuk volt, ő pedig minden alapvető indok nélkül csak makacskodott, elutasítva ezzel a boldogságot. Akkor eldöntötte, hogy ezentúl jobban fog hallgatni másokra, és most azt is bánta már, hogy eddig nem osztotta meg barátaival a félelmeit, inkább magában tartotta. Tudta, hogy meg kellett volna bíznia bennük, hiszen Jamesben és Siriusban még soha nem kellett csalódnia.
– Figyeljetek – szólalt meg végül. – Sajnálom, hogy olyan ostobán viselkedtem. Sajnálom, hogy olyan elutasító voltam veletek. A holnapi gyűlésen megmondom, hogy nem vehetek részt ezen a küldetésen. Nektek meg köszönöm, hogy felnyitottátok a szemem.
– Bármikor – felelte Sirius. – Mindig számíthatsz ránk, hogyha az önfejűséged miatt nem tudsz tisztán látni – tette hozzá vigyorogva. James is nevetett, és még Remus is elmosolyodott.
– Köszönöm – mondta még egyszer Lupin. – És lehetne, hogy...?
– Nem mondunk el Tonksnak semmit – biztosította őt James, mielőtt elhangzott volna a kérdés. – De most menj; már biztosan vár.
Remus bólintott, majd felállt, és elindult haza.
Otthon Tonksot a konyhában találta. Az asztal mellett állt, és miközben teát ivott, egy magazint lapozgatott. A férfi halkan mögé sétált, és hátulról átölelte őt. A lány viszont erre nem számított; összerezzent, és elejtette a bögréjét. Remus gyorsan arrébb húzta őt, hogy a forró ital nehogy megégesse valamelyiküket, ahogy kiloccsan a föld felé zuhanó bögréből. Felnevetett; az ilyen balesetek náluk mindennaposak voltak.
– Csak te vagy az? Megijesztettél – mondta Tonks, miután férje felé fordult.
– Ne haragudj. Nem akartam – kért bocsánatot Remus, miközben néhány pálcaintéssel feltakarította a padlót. – Már jobban vagy? Hol van Andromeda? – kérdezte azután.
– Nem sokkal azután, hogy elmentél, jobban lettem, úgyhogy mondtam anyának, hogy nyugodtan menjen haza. Egyébként ő hozta ezt nekem – mutatta Remusnak a magazint, amit előbb lapozgatott. Az egy katalógus volt bababútorokról, -ruhákról, játékokról.
– Nem korai ez még egy kicsit? – kérdezte Remus, de azért felesége mellé állt, hogy ő is lássa, mit kínálnak.
– Soha nem lehet elég korán elkezdeni a készülődést – felelte Dora.
Remust tulajdonképpen egyáltalán nem zavarta ez; hetek teltek el úgy, hogy gyötörte magát, ahelyett, hogy örült volna a kisbaba érkezésének. Tudta, hogy a gyerekszoba berendezésével még várhatnak néhány hónapot, de böngészni, hogy mire lesz szükségük, örömmel töltötte el őt is.
– Nézd ezt a kiságyat! – szólt Tonks lelkesen, és rámutatott a katalógusban az egyik képre. Remus érdeklődve közelebb húzódott a nőhöz. Miközben elolvasta a leírást, átkarolta a lány derekát, és megsimogatta a hasát. – Ajándékba adnak hozzá egy forgódíszt, amit fölé akaszthatsz. Unikornis-figurás, és zenél is. Megvesszük?
– A vásárlással még tényleg ráérünk – felelte Remus mosolyogva. – Hátha találsz addig jobbat is. De ha eljön az ideje, akkor megveszünk mindent, amit csak szeretnél, Dora. Persze csak akkor, ha a legjobbat választod ki. Elvégre a gyerekünk csak ezt érdemli, nem?
– Bizony. Csak a legjobbat. – helyeselt a nő, majd szorosan hozzásimult a férjéhez, aki boldogan ölelte magához őt.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
