-         Te, szerinted ez él?

-         Ahhoz elég szépen horkol, hogy halott legyen.

-         De olyan büdös, akár egy kéthetes hulla.

-         Két hete biztos nem lehet hulla, hiszen tegnap még élt.

-         De ha tegnap élt, attól még ma lehet halott.

-         Lehet, de nem az…

 Randraug megpróbálta kinyitni a szemét, de szemhéja olyan nehéznek bizonyult, mintha ólomból lenne. Hallotta, hogy róla beszélgetnek, de nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a civakodóknak.

-         Te, mi lenne, ha elcsórnánk ezt a szép kis láncot? Úgy nézem, ezüst.

-         Felejtsd el! – morogta a félork, miközben nagy nehezen felült. Feje úgy zsongott, mintha előző este egy egész ménes vágtatott volna rajta keresztül.

Két fiatal férfi ácsorgott mellette, és meglepett, ám ugyanakkor kissé csalódott arcot vágtak. Az egyikük alacsony volt és hosszú, csimbókos szőke haja egészen a derekáig leért. A másikuk magas volt, és olyan buta képpel rendelkezett, hogy Randraug arra gondolt, hogy talán fogyatékos.

A hajó fedélzetén voltak. Az ég szürke volt, és hideg szél süvített kelet felől. A félvér egy pár összetekert kötél között kuporgott, és a kötelek alatt egy sokat sejtető, sárga tócsa csordogált ide-oda, a hajó ringását követve.

-         Ezt egy lánytól kaptam – magyarázta, miközben a kezébe vette, a kis liliomot formázó ezüst medált. – Ő volt az első nő, akit szerettem…

-         És én hányadikként állok a szerencsés hölgyek sorában? – szólt közbe egy édes hang.

-         He? – fordult oda az ork, majd amikor meglátta a lányt, halványan elmosolyodott. – Már nem számolom.

-         Ez igazán kedves tőled – nevetett Valina, aztán lehajolt és szájon csókolta a meglepett királyt.

-         Hé! – kiáltott ingerülten Randraug, és eltolta magától a nőt. – Ha apád meglátja, halott vagyok…

-         Ugyan! – kuncogott a lány. – Bátran csókolózhatunk, hiszen tegnap eljegyeztél.

-         Mi? – bődült fel a félvér.

-         Mondom, eljegyeztél – magyarázta kedvesen kuncogva Valina.

-         Mikor? Hogyan? Miért?

-         Hát nem emlékszel?

-         Nem!

Az ork most már olyan ijedt, és kétségbeesett arcot vágott, hogy Valina elszontyolodott.

- Azt hittem, szeretsz – suttogta a könnyeit nyeldesve, majd hátrafordult, és ráförmedt a még mindig ott ácsorgó kalózokra. – Ti meg mit bámultok? Nincs semmi dolgotok?

            A két férfi bocsánatkérően pislogott, aztán otthagyták a párocskát.

Randraug próbálta előásni a tegnap estéről maradt emlékfoszlányokat, de mindössze annyi maradt meg benne, hogy milyen jó íze volt a bornak. Fölpillantott, és a lány könnyeit látva, kissé elszégyellte magát.

-         Miért veszel el, ha nem is szeretsz? – zokogta a nő. – Mindössze azért kellek neked, hogy apám jóindulatát élvezd.

-         Ez nem igaz – jegyezte meg csendesen a félvér. Óvatosan átkarolta a lány rázkódó vállát, és a fülébe súgta: - Én tényleg szeretlek. Csak nem emlékszem arra, ami tegnap történt. Azért voltam annyira felháborodva, mert egy ilyen nagyszerű eseményre nem emlékszem.

-         Komolyan mondod? – törölte meg a szemét Valina.

-         Komolyan – felelt Randraug, s közben azon törte a fejét, hogyan is mászhatna ki ebből a slamasztikából.

Persze Valina gyönyörű nő volt, szívesen fogadta volna ágyasának, de az, hogy a felesége legyen? A gondolattól végigfutott a hátán a hideg. Még fiatal, kár lenne elpazarolnia az életét egyetlen nőre, hiszen annyi szép hajadon várja még…

-         Te annyira…édes vagy – suttogta Valina, s immár az öröm könnyei csillogtak a szemében.

-         Csak egy dolgot kérnék még – szólalt meg váratlanul Randraug, amikor eszébe jutott a tömlöcben sínylődő Arafinwe.

-         Miről lenne szó? – nézett fel a nő.

-         Megköszönném, ha visszakapnám a szolgámat…

- Az a szemét, mocskos, büdös korcs! – szitkozódott Carca. – Ez még arra sem képes, hogy tisztességesen megdögöljön!

- Ezzel nem mész sokra – vetette oda Arafinwe, aki a köztük lévő rácsnak köszönhetően igencsak felbátorodott

- Ne szólj bele, kölyök! – vicsorgott a félszemű. – Ha csak nem akarsz te is a többiek sorsára jutni.

            Az egykori kapitány cellatársai már mind egy szálig holtan, leszaggatott végtagokkal hevertek a földön.

-         Csak megjegyeztem, hogy az őrjöngéssel nem érsz el semmit…

-         Milyen  bölcs lettél hirtelen – sziszegte Carca, és a rácshoz lépett, majd teljes erejéből megrázta azt. Egy-két csavar ugyan kiesett a helyéről, de a fém tartotta magát.

Arafinwe már készült, hogy egy csípős megjegyzéssel visszavágjon, ám ekkor csikorogva kinyílt az ajtó, és három megtermett férfi dübörgött le a lépcsőn. Végigsétáltak a cellák előtt, majd végül az ember ajtajánál álltak meg.

-         Te vagy Arafinwe? – kérdezte az egyikük.

-         Igen – bólintott a férfi.

-         A királyod hivat – magyarázta egy másik.

-         Mit akar már megint?

-         Ahhoz nekünk semmi közünk – vonta meg a vállát az első, majd intett a harmadiknak, aki előhalászta az övéről a rozsdás kulcsot, és beleillesztette a zárba.

A kulcs elfordult, és a rácsos ajtó keserves nyikorgást hallatva kinyílt. A három férfi egyszerre vetette magát a rabra, aki tehetetlenül hagyta, hogy durván kitereljék a sötét helyiségből.

A fedélzeten már vártak rá. Randraug, a rusnya pofájú félork a korlátnak támaszkodott, és kéjes mosollyal arcán, tűrte, hogy a rejtélyes szépségű lány cirógassa a mellkasát.

Amint a király megpillantotta a koszos szolgáját, elmosolyodott.

-         Na, mi van? - kiáltott oda, kedvesnek szánt hangon.

-         Miért hivattál, királyom? – kérdezte Arafinwe, a lehető leggunyorosabban ejtve a „királyom” szót.

-         Elmehettek! – intett a kalózoknak Randraug, majd bizalmasan a férfi fülébe súgta: - Felhozattalak, te ütődött.

-         Magatokra hagyjalak titeket? – kérdezte Valina nevetve.

-         Igen, ha megkérhetlek – bólintott Randraug, nem törődve a lány szavaiban rejlő gúnnyal.

-         Ahogy óhajtod, férjuram… - sóhajtott a nő, és elhúzódott, hogy a távoli horizontot kémlelje.

Randraug vetett még egy pillantást rá, majd Arafinwéhez hajolt.

-         Segíts nekem! – szólt inkább parancsolón, mint kérlelőn. – Tegnap, megkértem a kezét.

-         Mi? – hördült fel Arafinwe.

-         Jól hallottad, megnősülök – hajtotta le a fejét a félvér. – Ezért akarom, hogy segíts. Nem akarom elvenni.

-         De hát… - csodálkozott Arafinwe, s szíve majd’ kiugrott a helyéről a nagy boldogságban. – Gyönyörű nő…

-         Az, de én még nem akarok megházasodni – magyarázta Randraug. – Segíts nekem!

Arafinwe olyan boldog volt, mint még soha. Fellángolt benne a remény, hogy megkaphatja a nőt, akibe első pillantásra beleszeretett. Ráadásul ilyen könnyen megszerezheti a félvértől…

-         Segítek – jelentette ki, és arcán diadalmas mosoly jelent meg.