2. fejezet

            A nagy l�da p�r�gve bucsk�zott le a felhalmozott rakom�nyon, mely arra sz�nta el mag�t, hogy v�gez a l�b�n�l dermedten b�mul� f�lv�rrel.

            Randraug hallotta a nagy csattan�st, �s ut�na m�g vagy egy tucat hasonl� zajt, amikor v�gre �gy d�nt�tt, kinyitja a szem�t. Nem l�tott semmit.

-         Meghaltam? – k�rdezte mintegy mag�t�l.

V�laszk�ppen �v�lt�st, �s peng�k csattog�s�t kapta. �vatosan felemelte a kez�t, �s d�bbenten felki�ltott, amikor keze p�r centire az orr�t�l, szil�rd deszk�t �rintett.

-         Nem haltam meg – jegyezte meg teljesen feleslegesen, �s m�r tudta, hogy m t�rt�nt. A l�da, amely els�k�nt z�gott al�, r�esett, ezzel meg�vva �t a rakom�ny t�bbi r�sz�nek t�mad�s�t�l.

Mag�ban elsz�molt t�zig, azut�n nekifesz�lt a l�d�nak, �s siker�lt megmozd�tania. De sajnos ez kev�s volt. Nem b�rta tov�bb tartani a nagy s�lyt, ez�rt szitkoz�dva visszaejttette a l�d�t.

-         H�! – kiab�lt, ahogy a tork�n kif�rt, �m ezzel csak annyit �rt el, hogy kis h�j�n megs�ket�lt a saj�t hangj�t�l.

Arafinwe l�tta, hogy a rakom�ny teljes eg�sz�ben r�borul a csod�lkoz� Randraugra, de m�r nem volt ideje, seg�teni rajta. S�t, kedve sem volt sok.

A kal�zok vetettek egy les�jt� pillant�st a leomlott hegyre, majd g�nyos vigyorral arcukon indultak a fiatal f�rfi fel�. Arafinwe felemelte a kardj�t, �s v�rta az �sszecsap�st. A t�mad�k egyszerre vetettek r� magukat, de � szerencs�re m�r hozz� volt szokva az effajta egyenl�tlen k�zdelemhez, hiszen Randraug mellett naponta kijutott neki az ilyen apr�bb csetepat�kb�l.

M�r jav�ban zajlott a k�zdelem, amikor az ajt� kiv�g�dott, �s egy fiatal n� l�pett be rajta. Arca sz�p volt, �s nemes von�s�, haja fekete, �s apr� csig�kban omlott a kebl�re. Szoknya helyett v�kony v�szonnadr�got viselt, ami ezekben az id�kben igen szokatlan l�tv�ny volt, �s egy feh�r inget. Nyak�ban h�rom, vagy n�gy aranyl�nc l�gott, �s minden ujj�ra jutott egy-egy gy�r�.

-         El�g! – ki�ltotta szigor� hangon. Szemei Arafinwe arc�ra siklottak, s sz�ja sark�ban sokat sejttet� mosoly jelent meg.

-         Itt az eg�sz rakom�ny – jelentette be az egyik kal�z nagy b�szk�n �s nem mellesleg teljesen f�l�slegesen a nagy halomra mutatva, amely maga al� teremtette a f�lorkot.

-         Azt l�tom – vetette oda kiss� flegm�n a n�. – Hozz�tok fel, ami �rt�kes!

-         �s ezekkel mi legyen? – k�rdezte egy m�sik f�rfi Arafinw�re mutatva.

-         Ezekkel? – vonta fel sz�p�v� szem�ld�k�t a n�.

-         Van ez – magyar�zta a kal�z, fej�vel Arafinwe fel� biccentve –, meg van m�g egy ott a rakom�ny alatt, de szerintem az m�r kilehelte a lelk�t.

-         A fen�ket! – hallatszott egy d�rm�g� hang az eml�tett helyr�l. – Szedj�tek le r�lam ezt a sok szart!

-         R�ngass�tok ki onnan – adta ki a parancsot n�, majd am�g a harcosok a rakom�ny �tkutat�s�val foglalatoskodtak, k�zelebb l�pett a m�g mindig megszeppent k�pet v�g� Arafinw�hez.

A k�t fiatal hossz� percekig m�regette egym�st. A f�rfi k�nytelen volt beismerni mag�nak, hogy csinos kis fogva tart�ja igencsak elnyerte a tetsz�s�t. Ahhoz k�pest, hogy mennyire f�rfiasan viselkedett, volt benne valami n�ies b�j, amelyre k�ptelen volt r�mutatni.

-         Ez a hajam, te idi�ta! – szitkoz�dott a f�lork, amikor az egyik kal�z megragadta a varkocs�t, �s megr�ntotta.

M�r csak egy hajsz�l v�lasztotta el a szabads�gt�l, �s ez a hajsz�l volt az, amely megmentette a hajcib�l� f�rfi �let�t.

            A n� odaford�totta a fej�t, s amikor megl�tta a f�lorkot, amint az �pp kim�szik a l�da al�l, f�lsikoltott. Arafinwe, arra gondolt, hogy tal�n megijedt az egykori kir�ly rusnya �br�zat�t�l, �s m�r-m�r azon gondolkodott, hogy felaj�nlja neki, hogy megv�di, de err�l le kellett mondani. A l�ny ugyanis mosolyogva odarohant Randraughoz, �s meg�lelte.

- Szervusz, �des! – k�sz�nt�tte a n�t vigyorogva a f�lork. – L�tom, hi�nyoztam…

- Hogy ker�lsz te ide? – k�rdezte a n�, miut�n eltolta mag�t a f�rfit�l.

- Gondoltam s�tahaj�k�zok egyet – kuncogott Randraug.

- Ap�m meg fog �lni – v�ltott komoly hangnemre a l�ny.

- M�g mindig azon r�g�dik, hogy elvettem a sz�zess�gedet?

- Igen, de ne f�lj, lebesz�lem arr�l, hogy kiher�ljen.

- Ez kedves t�led…

            A f�lork m�zes-m�zosan mosolygott, a n� pedig intett a kal�zoknak, hogy vigyenek f�l minden �rt�ket, �s Arafinw�t. A f�rfi egy kiss� ugyan tiltakozott, de a h�ts�j�ba csap�d� csizma orra jobb bel�t�sra b�rta. A f�rfiak felcaplattak a l�pcs�n, majd a l�ny �s Randraug egym�s kez�t fogva k�vett�k �ket…

            Mikor fel�rtek, k�l�n�s l�tv�ny fogadta �ket. A haj� megmaradt leg�nys�ge egy sorban �llt, �s m�g�tt�k egy tucat kal�z, akik el�gedett vigyorral mustr�lt�k a foglyokat. Arafinwe kapott m�g egy utols� r�g�st, majd �t is be�ll�tott�k a sorba.

            A f�lv�r ork kil�pett, �s a leg�nys�g arc�n d�bbenet jelent meg. T�tott sz�jjal b�multak egykori kir�lyukra, �s t�bben olyan �rtetlen k�pet v�gtak, hogy Randraug nem b�rta meg�llni nevet�s n�lk�l.

- Teeee? –h�r�gte valahonnan a sor k�zepe fel�l egy m�ly, rekedt hang. Carca, a v�n, f�lszem� ork d�h�sen elb�d�lt, amikor megl�tta a f�lv�rt. Csimb�kos haja v�res volt, �s az arc�n akkora z�z�d�s �ktelenkedett, hogy �p szem�vel is alig l�tott ki a fej�b�l. �gy felf�jta mag�t, mint egy hatalmas b�ka. Tal�n szitkok �radat�t akarta z�d�tani egykori kir�ly�ra, de azt�n csak sim�n kif�jta a leveg�t, �s megsemmis�lten n�zett maga el�.

-         M�r megint te? – d�rm�g�tt valaki Randraug h�ta m�g�l. Az megfordult, �s egy magas, nagydarab f�rfival tal�lta szemben mag�t.

-         Igen – b�logatott a f�lork, majd felemelte a hangj�t, hogy mindenki hallja szavait.  – Miel�tt m�g valaki megint megk�rdezn�: igen, �n �n vagyok.

-         Hogy mer�szelsz sz�ba �llni ezzel a gazemberrel? – k�rdezte a f�rfi, �m ez�ttal a l�ny fel� int�zte szavait.

-         Ap�m, k�rlek, ne t�gy olyat, mit k�s�bb megb�nsz – v�laszolt csendesen.

-         �s ugyan mi�rt b�nn�m meg? – k�rdezte vontatottan a l�ny apja. Szeme kis h�j�n szikr�kat sz�rt.

-         Mert ha meg�lsz – sz�lt k�zbe Randraug –, nem tudom betartani az �g�retemet, miszerint szabadon haj�k�zhatsz a vizeimen.

-         �s, ha szabad tudnom, Fens�g, mi�rt nem tartottad be eddig a szavadat? – sziszegte a kapit�ny.

-         Az�rt, kedves Roquen – kezdte mag�hoz k�pest udvarias hangnemben a f�lork -, mert ezek a becstelen gazemberek, �gy hitt�k, hogy k�nnyed�n elb�nhatnak velem. De sajn�latos m�don t�vedtek.

-         Ez igaz�n �rdekes…

-         H�t m�g az milyen �rdekes lesz, amikor egyenk�nt kiher�lem, s azt�n feln�gyelem �ket!

A kapit�ny �s Randraug hossz� percekig farkasszemet n�ztek. A rabok, �s a kal�zok m�r-m�r azt hitt�k, hogy a k�t alak valami csoda folyt�n k�v� v�ltozott, de nem volt ilyen szerencs�j�k…

Roquen arc�n sz�les mosoly jelent meg, majd a k�vetkez� pillanatban egy hatalmas, medve-szer� �lel�sben r�szes�tette a vigyorg� f�lorkot.

-         Fiam! – nevetett a kapit�ny, mik�zben megveregette Randraug h�t�t, majd mikor v�gre elengedte, kiss� komolyabban folytatta: - Most az egyszer m�g seg�tek neked, de ha m�g egyszer megl�tlak a l�nyomon…

-         Nyugalom! – emelte fel a kez�t v�dekez�n a kir�ly. – Egy ujjal sem �rek hozz�.

-         Nem csak az ujjadra gondoltam…

-         �g�rem, sem az ujjammal, sem egy�b testr�szemmel nem �rintem a l�nyodat – jelentette ki �nnep�lyes hangon Randraug, s azt�n lopva az eml�tett szem�lyre kacsintott.