2. fejezet

            A nagy láda pörögve bucskázott le a felhalmozott rakományon, mely arra szánta el magát, hogy végez a lábánál dermedten bámuló félvérrel.

            Randraug hallotta a nagy csattanást, és utána még vagy egy tucat hasonló zajt, amikor végre úgy döntött, kinyitja a szemét. Nem látott semmit.

-         Meghaltam? – kérdezte mintegy magától.

Válaszképpen üvöltést, és pengék csattogását kapta. Óvatosan felemelte a kezét, és döbbenten felkiáltott, amikor keze pár centire az orrától, szilárd deszkát érintett.

-         Nem haltam meg – jegyezte meg teljesen feleslegesen, és már tudta, hogy m történt. A láda, amely elsőként zúgott alá, ráesett, ezzel megóvva őt a rakomány többi részének támadásától.

Magában elszámolt tízig, azután nekifeszült a ládának, és sikerült megmozdítania. De sajnos ez kevés volt. Nem bírta tovább tartani a nagy súlyt, ezért szitkozódva visszaejttette a ládát.

-         Hé! – kiabált, ahogy a torkán kifért, ám ezzel csak annyit ért el, hogy kis híján megsüketült a saját hangjától.

Arafinwe látta, hogy a rakomány teljes egészében ráborul a csodálkozó Randraugra, de már nem volt ideje, segíteni rajta. Sőt, kedve sem volt sok.

A kalózok vetettek egy lesújtó pillantást a leomlott hegyre, majd gúnyos vigyorral arcukon indultak a fiatal férfi felé. Arafinwe felemelte a kardját, és várta az összecsapást. A támadók egyszerre vetettek rá magukat, de ő szerencsére már hozzá volt szokva az effajta egyenlőtlen küzdelemhez, hiszen Randraug mellett naponta kijutott neki az ilyen apróbb csetepatékból.

Már javában zajlott a küzdelem, amikor az ajtó kivágódott, és egy fiatal nő lépett be rajta. Arca szép volt, és nemes vonású, haja fekete, és apró csigákban omlott a keblére. Szoknya helyett vékony vászonnadrágot viselt, ami ezekben az időkben igen szokatlan látvány volt, és egy fehér inget. Nyakában három, vagy négy aranylánc lógott, és minden ujjára jutott egy-egy gyűrű.

-         Elég! – kiáltotta szigorú hangon. Szemei Arafinwe arcára siklottak, s szája sarkában sokat sejttető mosoly jelent meg.

-         Itt az egész rakomány – jelentette be az egyik kalóz nagy büszkén és nem mellesleg teljesen fölöslegesen a nagy halomra mutatva, amely maga alá teremtette a félorkot.

-         Azt látom – vetette oda kissé flegmán a nő. – Hozzátok fel, ami értékes!

-         És ezekkel mi legyen? – kérdezte egy másik férfi Arafinwére mutatva.

-         Ezekkel? – vonta fel szépívű szemöldökét a nő.

-         Van ez – magyarázta a kalóz, fejével Arafinwe felé biccentve –, meg van még egy ott a rakomány alatt, de szerintem az már kilehelte a lelkét.

-         A fenéket! – hallatszott egy dörmögő hang az említett helyről. – Szedjétek le rólam ezt a sok szart!

-         Rángassátok ki onnan – adta ki a parancsot nő, majd amíg a harcosok a rakomány átkutatásával foglalatoskodtak, közelebb lépett a még mindig megszeppent képet vágó Arafinwéhez.

A két fiatal hosszú percekig méregette egymást. A férfi kénytelen volt beismerni magának, hogy csinos kis fogva tartója igencsak elnyerte a tetszését. Ahhoz képest, hogy mennyire férfiasan viselkedett, volt benne valami nőies báj, amelyre képtelen volt rámutatni.

-         Ez a hajam, te idióta! – szitkozódott a félork, amikor az egyik kalóz megragadta a varkocsát, és megrántotta.

Már csak egy hajszál választotta el a szabadságtól, és ez a hajszál volt az, amely megmentette a hajcibáló férfi életét.

            A nő odafordította a fejét, s amikor meglátta a félorkot, amint az épp kimászik a láda alól, fölsikoltott. Arafinwe, arra gondolt, hogy talán megijedt az egykori király rusnya ábrázatától, és már-már azon gondolkodott, hogy felajánlja neki, hogy megvédi, de erről le kellett mondani. A lány ugyanis mosolyogva odarohant Randraughoz, és megölelte.

- Szervusz, édes! – köszöntötte a nőt vigyorogva a félork. – Látom, hiányoztam…

- Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a nő, miután eltolta magát a férfitól.

- Gondoltam sétahajókázok egyet – kuncogott Randraug.

- Apám meg fog ölni – váltott komoly hangnemre a lány.

- Még mindig azon rágódik, hogy elvettem a szüzességedet?

- Igen, de ne félj, lebeszélem arról, hogy kiheréljen.

- Ez kedves tőled…

            A félork mézes-mázosan mosolygott, a nő pedig intett a kalózoknak, hogy vigyenek föl minden értéket, és Arafinwét. A férfi egy kissé ugyan tiltakozott, de a hátsójába csapódó csizma orra jobb belátásra bírta. A férfiak felcaplattak a lépcsőn, majd a lány és Randraug egymás kezét fogva követték őket…

            Mikor felértek, különös látvány fogadta őket. A hajó megmaradt legénysége egy sorban állt, és mögöttük egy tucat kalóz, akik elégedett vigyorral mustrálták a foglyokat. Arafinwe kapott még egy utolsó rúgást, majd őt is beállították a sorba.

            A félvér ork kilépett, és a legénység arcán döbbenet jelent meg. Tátott szájjal bámultak egykori királyukra, és többen olyan értetlen képet vágtak, hogy Randraug nem bírta megállni nevetés nélkül.

- Teeee? –hörögte valahonnan a sor közepe felől egy mély, rekedt hang. Carca, a vén, félszemű ork dühösen elbődült, amikor meglátta a félvért. Csimbókos haja véres volt, és az arcán akkora zúzódás éktelenkedett, hogy ép szemével is alig látott ki a fejéből. Úgy felfújta magát, mint egy hatalmas béka. Talán szitkok áradatát akarta zúdítani egykori királyára, de aztán csak simán kifújta a levegőt, és megsemmisülten nézett maga elé.

-         Már megint te? – dörmögött valaki Randraug háta mögül. Az megfordult, és egy magas, nagydarab férfival találta szemben magát.

-         Igen – bólogatott a félork, majd felemelte a hangját, hogy mindenki hallja szavait.  – Mielőtt még valaki megint megkérdezné: igen, én én vagyok.

-         Hogy merészelsz szóba állni ezzel a gazemberrel? – kérdezte a férfi, ám ezúttal a lány felé intézte szavait.

-         Apám, kérlek, ne tégy olyat, mit később megbánsz – válaszolt csendesen.

-         És ugyan miért bánnám meg? – kérdezte vontatottan a lány apja. Szeme kis híján szikrákat szórt.

-         Mert ha megölsz – szólt közbe Randraug –, nem tudom betartani az ígéretemet, miszerint szabadon hajókázhatsz a vizeimen.

-         És, ha szabad tudnom, Fenség, miért nem tartottad be eddig a szavadat? – sziszegte a kapitány.

-         Azért, kedves Roquen – kezdte magához képest udvarias hangnemben a félork -, mert ezek a becstelen gazemberek, úgy hitték, hogy könnyedén elbánhatnak velem. De sajnálatos módon tévedtek.

-         Ez igazán érdekes…

-         Hát még az milyen érdekes lesz, amikor egyenként kiherélem, s aztán felnégyelem őket!

A kapitány és Randraug hosszú percekig farkasszemet néztek. A rabok, és a kalózok már-már azt hitték, hogy a két alak valami csoda folytán kővé változott, de nem volt ilyen szerencséjük…

Roquen arcán széles mosoly jelent meg, majd a következő pillanatban egy hatalmas, medve-szerű ölelésben részesítette a vigyorgó félorkot.

-         Fiam! – nevetett a kapitány, miközben megveregette Randraug hátát, majd mikor végre elengedte, kissé komolyabban folytatta: - Most az egyszer még segítek neked, de ha még egyszer meglátlak a lányomon…

-         Nyugalom! – emelte fel a kezét védekezőn a király. – Egy ujjal sem érek hozzá.

-         Nem csak az ujjadra gondoltam…

-         Ígérem, sem az ujjammal, sem egyéb testrészemmel nem érintem a lányodat – jelentette ki ünnepélyes hangon Randraug, s aztán lopva az említett személyre kacsintott.