|
1. fejezet
 Remus Lupint megharapja - újra - egy vérfarkas, ami akár halálos is lehet… Amíg betegeskedik, Nymphadora Tonks viseli gondját (na, jó, nagyrészt :P).
A halál küszöbén
- Mi történt, Rémszem? – kérdezte Molly Weasley idegesen a Grimmauld téri ház konyhájában állva. Az asszony szinte már remegett, s amúgy rózsás arca falfehérré vált. – Mi baja Remusnak?
- Megmarta egy vérfarkas. – Alastor Mordon a kezeit tördelte, amik néha-néha hangosan megroppantak.
- Akkor nincs nagy baj, igaz? Hiszen őt már egyszer megmarták… – mondta némileg megkönnyebbülve a nő.
A férfi ábrázata azonban még a megszokottnál is fakóbb színt öltött.
- Ami azt illeti… ez igazán nagy baj. – Mordon nagy levegőt véve folytatta: – És pontosan azért, mert egyszer már megharapták.
- Miért? – Molly görcsösen megkapaszkodott az egyik szék háttámlájában.
- Hát, az első harapás nem olyan vészes - természetesen ha nem vesszük azt, hogy az illető megkapja a kórt -, de ha másodikat emberként kapja… az… – Az öregen látszott, hogy nehezére esik kiejteni a következő szavakat. – Halálos is lehet…
Mindeközben Remus Lupin sápadtan és lázasan feküdt az ágyában, bőréhez hasonló színű párnái között. A fekhely mellett lévő kis éjjeliszekrény telis tele volt különféle gyógynövényekkel, folyékony gyógyszerekkel, valamint egy nagy tál hideg vízzel.
A férfi meg-megremegő teste mellett Nymphadora Tonks ült, finom ujjai között tartva egy nedves kendőt, amit óvatosan barátja homlokára helyezett.
Délelőtt volt, s a nap vidám sugarai derűs táncot jártak a nyomasztó falon, rávetülve az arra aggatott képekre, melyeknek lakói bosszúsan menekültek a zavaró fények elől.
A békés nyugalomba, amit az utóbbi három napban átszőtt a félelem és a betegség, illetve sós verejték szaga, kopogtatás halk neszei vegyültek, majd nyikorgások közepette kitárult az ajtó, s a küszöbön megjelent az erőltetett mosolyú Mrs. Weasley.
- Mit szeretnél ebédelni, Remus drágám? – kérdezte csendes kedvességgel, de a válasz csupán egy bágyadt fejcsóválás és egy alig érthető motyogás volt:
- Nem vagyok éhes, Molly. Köszönöm szépen.
- Muszáj enned valamit! – jelentette ki szigorúan az asszony. – Legalább csak pár falatot.
Remus már nyitotta volna kiszáradt száját, hogy tiltakozásba fogjon, de a kövérkés nő nem hagyta szóhoz jutni.
- Készítek neked egy kis levest – hadarta gyorsan, próbálva leplezni a hangjában megülő szomorúságot, ami Lupin látványa váltott ki belőle. – Addig pihenj szépen! Tonks veled marad – azzal kisietett a szobából.
- Mollynak igaza van, Remus! – szólt a jelenleg hosszú, dúsan leomló fekete hajat viselő Nymphadora, majd levette az erőtlen Remusról a rongyot, hogy ismét bevizezze.
Mrs. Weasley a konyhába lépve kissé megdöbbenve vette tudomásul, hogy valaki kényelmesen üldögél az asztalnál, egy nagy pohár teát kortyolgatva, és a Reggeli Próféta aznapi számát lapozgatva. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjön, ki a váratlanul betoppant vendég:
- Kingsley! – köszöntötte a magas, fekete bőrű varázslót. – Mikor érkeztél?
- Csak pár perce – jött a mély hangú válasz. – Nem akartam csengetni; még jól emlékszem, milyen dühös volt Sirius, amikor sokadszori kérésére is rátenyereltünk. – Néhány pillanatig némán meredt maga elé, visszagondolva egy hónapja elvesztett társukra, majd újra felvette a beszéd fonalát. – Nem sokára vissza kell mennem a minisztériumba. Megpróbálom kideríteni, mivel lehetne meggyógyítani Remust. Úgy tudom, Rémszem a Szent Mungóban kérdezősködik.
- Talán jobb volna, ha bevinnénk… – jegyezte meg Molly, de Shacklebolt hamar kifejezte nemtetszését.
- A legkevésbé sem lenne jobb. Tudod, milyenek a gyógyítók, amint a tudomásukra jutna, hogy Remus már hosszú évek óta farkaskórban szenved, egyszerűen kiadnák az útját, és azt mondnák, nem tehetnek érte semmit. Apropó: hogy van?
- Egyre rosszabbul – válaszolt letörten a másik, barna szemeiben könnyekkel. – Tegnap legalább még egy kis étvágya volt… Ma pedig már inni sem akar. Ráadásnak nem is tiltakozik olyan hevesen a segítségünk ellen, szóval képzelheted, milyen állapotban van…
- Felmegyek hozzá. – Ledobta az újságját, majd felpattanva addigi ülőhelyéről, elsietett.
Molly pedig zajosan kifújta az orrát.
Kingsley tétova kopogtatás után benyitotta a kis helyiségbe, aztán be is óvakodott.
Tonks a szájára tette az ujját, jelezvén, hogy maradjon csöndben.
- Elaludt – suttogta.
A férfi sután bólintott, s keserűen összeszoruló szívvel állapította meg magában, hogy barátja minden eddiginél sápadtabb; ha nem látta volna a gyengén emelkedő-süllyedő paplant, okkal hihette volna, hogy a fekvő Remusból kiszállt az élet.
- Menjünk ki, nehogy felébresszük – szólalt meg Dora, s fájdalmas vonásait látva, Kingsleynek az a benyomása támadt, hogy a lányban mélyen él még az emlék, amikor az elhíresült minisztériumi csata után a kórházban hosszú napokig egyedül Remus látogatta meg a rendtagok közül, mivel a többieknek különböző feladataikra kellett összpontosítaniuk megsérült társuk helyett.
Amikor leértek a földszintre, Mrs. Weasley már összeszedettebb külsővel készítette a beígért levest Remus számára: éles kések szeleteltek zöldségeket, ő maga pedig varázspálcájával irányított egy nagy lábast, ami végül tompa puffanással megérkezett a tűzhelyre.
- Segítsek valamit, Molly? – érdeklődött Nymphadora, akinek egész lényéből eltűnt a cserfes vidámság, hogy azt felváltsa a rettegéssel vegyített aggódás. – Remus elaludt.
- Nem szükséges, drágám – legyintett az asszony, kivételesen nem azért visszakozva, mert félt az edények esetleges megrongálásától. – Inkább pihenj te is! Kimerültél.
Mielőtt a fiatal nő vitatkozásba foghatott volna, Kingsley elbúcsúzott, majd hoppanált.
Remus Lupin lassan kinyitotta a szemeit. Egy pillanatig fogalma sem volt, hol van és miképp került tiszta ágyneműk közé, aztán azon töprengett hosszú ideig, vajon mi rántotta ki nyugtalan álmából, ugyanis csupán egy messziről hallatszó pukkanásra emlékezett, ami furcsán hasonlított a hoppanálás hangjára.
De ki hoppanálhatott? Talán különös események folytak le, amíg aludt? Megtámadtak valakit Voldemort Nagyúr csatlósai?
Ezeken kívül még valami bosszantotta: úgy érezte, valami hiányzik mellőle. Kábán körbepislogott a helyiségben, s kis elmélkedés után rá is jött, mi, pontosabban ki: Nymphadora Tonks, aki eddig végig mellette virrasztott, éjjel-nappal. Csak nem vele történt valami?
- Dora… – susogta, olyan halkan, hogy még saját maga is alig hallotta.
Rettenetesen fájt minden egyes porcikája, miközben nehézkesen ledobta magáról a meleg takarót, s alig bírta ki, hogy ne nyögjön fel hangosan a kíntól. Azt hitte, menten belehal a szenvedésbe, és hirtelen rátörő hányingerét csak nehezen tudta legyűrni.
Tántorogva, zúgó fejjel lépkedett, erőteljesen remegő tagokkal; gyanította, hogy minimum hőemelkedése van, de dacolt rosszullétével.
Épp akkor nyúlt a kilincs után, amikor az ajtó kitárult, s Nymphadora lépett be, még idejében elkapva az összeesni készülő férfit.
- Hé, hová ilyen sietősen, fiatal úr? – azzal határozottan karon ragadta a férfit, s visszatámogatta az ágyhoz. – Jól vagy? – alig ejtette ki a kérdést, már tudta, hogy butaság volt, hiszen csak rá kellett nézni Remusra.
Mindazonáltal a férfi bólintott, élvezve a hűvössé vált kispárna simogató lágyságát.
- Megtudhatom, miért volt olyan fontos neked, hogy kikelj innen? – Tonks megigazgatta a lepedőt, a beteg pedig nagy nehezen kipréselte magából a feleletet.
- Mert nem voltál itt… amikor felébredtem. Azt hittem… történt valami. Pláne, hogy… hoppanálás… hangját hallottam.
- Értem – bólintott, hozzá nem illő komolysággal a lány. – Tehát megint összekombináltad a dolgokat - megjegyzem, rosszul; ugyanis csak Kingsley hoppanált, mivel eljött megnézni téged. Én pedig csak a konyhában voltam. Különben Molly mindjárt hoz neked ételt.
- Nem vagyok éhes.
- Enni kell! – mondta hajthatatlanul a nő. – És inni is – tette hozzá, miközben Remus ajkához emelt egy poharat.
Remus nem sokat evett Molly erőleveséből; még ahhoz is gyenge volt, hogy kinyissa a száját, a visszaalvást pedig a lehetetlennel tartotta egyelőnek. Ráadásnak fázott, de ha azt akarta, hogy a láza legalább egy picit csökkenjen, kénytelen volt elviselni a hideg kendő kellemetlen érintését, amelyet Nymphadora cserélgetett a homlokán szorgalmasan.
Óránként látogatták a Főnix Rendjének tagjai, jókívánságokkal látva el, s Emmeline Vance még egy cuppanós puszit sem sajnált tőle. Hestia Jones pedig valami lázcsillapítóról tartott kiselőadást, ami szerinte hasznos lehetett - legalábbis a mugliismerősei mind ezen a véleményen voltak. Mrs. Weasley viszont egyáltalán nem értett egyet („Remus nem mugli, és egy varázslény támadta meg!”), tehát az ötletet elvetették.
A férfi az éjszaka közepén felriadt: már megint megjelent álmában Fenrir Greyback farkas alakban, és a félelemtől megbénult, kiskori önmaga, aztán első megharapásának képeit felváltották a másodiknak részletei.
És irdatlanul szomjas volt.
Átpillantott Tonksra, aki egy széken ült, fejét az asztalon nyugtatva, s egyenletes szuszogásából ítélve Remus biztos volt benne, higy alszik. Ebből kifolyólag magának kellett innivalót szereznie; férfi büszkesége ugyanis nem engedte, hogy egy nővel szolgáltassa ki magát állandóan.
Ugyanazon a tortúrán kellett átesnie, mint délután, de nem bánta; a szenvedést már régi ismerősként üdövözölte, a szédülés pedig kibírható volt, úgyhogy óvatos léptekkel, minden keze ügyébe akadó tárgyban megkapaszkodva haladt a folyosó felé, alkalmazva a jól bevált „lassan, de biztosan” taktikát.
Botladozott, de a lépcsőnek halvány sziluettje adott némi erőt rogyadozó lábainak, így nagy levegővételek után bizakodva tovább ment, ám az első lépcsőfokra lépve a gyengeség legyűrte, ő pedig letottyant a szőnyeggel borított padlóra, lihegve.
Sejtette, hogy előbb vagy utóbb rátalál valaki, hiszen a házban rendszeresen fordultak meg az ismerős mágusok, de arra nem számított, hogy hevesen dobogó szívének lehiggadása közben fogja meghallani a közelgő léptek zaját. Pihegve felpillantott: Tonks sietett felé.
- Remus! – sikkantott a nő. – Mit csináltál már megint?
A férfi mélységes aggodalmat vélt felfedezni a sötét tekintetben.
- Épp a konyhába tartottam – magyarázta. – Szomjas vagyok… Ne haragudj. Nem akartam… rád hozni a frászt…
- Semmi baj – rázta a fejét a lány, miközben finoman talpra segítette barátját. – De engedd meg, hogy most visszakísérjelek a szobádba. Utána viszek neked valami innivalót.
Lupin bólintott, s szégyenérzetét csak az oldalába hasító fájdalom enyhítette, amitől csillagokat látott maga előtt.
Dora az est további részében nem merte lehunyni a szemét, holott Remus többször is megígérte, hogy többet nem szervez „magánakciókat”…
Másnap reggel a nő letörten üldögélt a konyhában, miközben egy erős kávét iszogatott. Haragudott magára, amiért nem figyelt jobban Remusra.
- Most ki vigyáz rá? – kérdezte Molly, aki hálóköntösben lépett a helyiségbe.
- Mundungus.
- Én a helyedben nem bíztam volna rá ezt a feladatot – recsegte egy hang a hátuk mögött: Alastor Mordon bicegett hozzájuk.
- És miért nem?
- Mert felelőtlen – jött a tárgyilagos válasz. – Mindenesetre most sietnem kell, de azért ezt odaadom – azzal kihalászott egy kisdobozt a talárja zsebéből.
A két nő értetlen pillantást váltott, mire Rémszem megmagyarázta a dolgot:
- A Szent Mungóból való gyógyfű van benne. Természetesen Remusnak hoztam. Rakjátok a teájába reggel, délben és este. Ha minden igaz, akkor pár nap múlva a kölyök újra a régi lesz.
- Várd ki a végét, Rémszem – szólt Dora habozva. – Kilenc óra, és még nem ébredt fel.
- Akkor adtok neki tízkor, ilyen egyszerű.
Lupin azonban nem ébredt fel se tízkor, se tizenegykor, de még délután négy órakor sem, ami tulajdonképp nem is lett volna olyan nagy gond, tekintve, hogy már jó ideje alig-alig pihent, de mivel így nem tudták a szereveztébe juttatni a gyógyszert, ez vált a fő problémává.
Nymphadora féltő mozdulatokkal törölgette Remus izzadtságtól gyöngyöző arcát. A szekrényen ott állt a Mrs. Weasley által készített gyógytea, ami csak arra várt, hogy a férfi megigya.
Hestia kopogás nélkül lépett be, rögtön meg is szólítva a lányt.
- Aludnod kéne neked is, Tonks! Jóformán egész nap mellette voltál.
- És ha kell, akkor egész éjszaka is mellette maradok!
- Tonks, nagyon fontos a pihenés! – Az idősebb boszorkány már szinte rimánkodott, de a másik letorkollta.
- Nem. Az a fontos, hogy Remus minél előbb felépüljön!
A fekhely felől ekkor hangzott fel az elhaló suttogás.
- Dora…
- Remus! – Tonks arcán átfutott egy halvány mosoly, miközben mellé lépett.
- Szerintem itasd meg vele gyorsan azt a teát! – javasolta Jones, észrevéve, hogy a férfi csak nagy nehézségek árán tudja nyitva tartani borostyánszín szemeit.
- Igaz… – A lány kapkodva a bögre után kapott, amit rögtön Lupin szája felé közelített. Az viszont makacsul elfordította a fejét.
- Nem… kell.
- Muszáj meginnod, szívem – súgta neki, s kisimította a csapzott tincseket a sápadt homlokból.
Lupin hamar feladta az erőtlen tiltakozást, és engedelmesen lenyelte az italt. Mikor az utolsó cseppet is kiitta, visszahanyatlott a párnára.
- Mi volt ez?
- Gyógyital.
- Szóval azért volt… ilyen pocsék íze – nyögte ki fintorogva, mire társai elmosolyodtak.
- Aludj még – mondta Nymphadora. – Aztán kapsz még teát.
- Micsoda öröm… – mormolta keserűen a férfi.
De a szörnyű íz ellenére a gyógyszer hatásosnak bizonyult: egy hét kúrálás után Remus színe kezdett egészségessé válni.
- Hadd sétáljak! – könyörgött egy napos hétvégén Tonksnak.
- Szó sem lehet róla! Még nem kelhetsz föl.
- De már teljesen jól vagyok!
- Rémszem szerint még két napig ágyban a helyed! – fonta össze a karjait a mellkasa előtt a lány.
- Két napig? – szörnyülködött Remus. – Lassan két hete mást sem csinálok csak…
- Díjaznám, ha nem nyavalyognál ennyit! – dorgálta a nő, mire Lupin egyből visszavágott:
- Díjaznám, ha nem erőltetnél rám olyasmit, amit nem akarok! Ráadásnak egyáltalán nem áll jól neked ez a stílus! – Folytatásra nyitotta ajkait, de Tonks ügyesen a szájába dobott egy darab csokoládét, s a férfi durcásan hátradőlt, majd kinézett az ablakon.
Remus elrágta az édességet, s kisvártatva megszólalt:
- Hestia mesélte, hogy amíg beteg voltam, szinte el sem mozdultál mellőlem. Nagyon hálás vagyok neked, Dora.
- Ugyan… ez természetes – motyogta Tonks, enyhén elpirulva. – Te is megtetted értem, amikor kórházban voltam.
Lupin a fejét rázta.
- Az egészen más volt. – Ülőhelyzetbe tornászta magát, s miután megállapította, hogy az oldala már a legkevésbé sem fáj, megfogta a nő kezét, aztán egy leheletnyi csókot nyomott az arcára. – Sokat jelent nekem, amit értem tettél. Nagyon sokat.
Két nappal később vidáman robogott le a lépcsőn.
- Jó reggelt mindenkinek! – rikkantotta, mikor beért a konyhába. Kingsley, Mordon, Mundungus, Molly és Nymphadora felkapták a fejüket.
- Remus! Hogy vagy? – kiáltott fel örömmel Shacklebolt.
- Remekül, köszönöm. És ti?
Választ azonban nem kapott: az összegyűltek egy emberként rohantak oda hozzá, hogy szoros mackó-ölelésükbe zárják őt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
