|
Tényleg babánk lesz?
Remus/Tonks novella. Igazából néhány életkép a párral, miközben Teddy babát várják.
Mivel most sem találtam értelmes címet, megint idéztem egyet a történetből. :P
Ezt is Tamcsyynak ajánlom leginkább, mert róla tudom biztosan, hogy szereti az ilyen sztorikat. :)
Tényleg babánk lesz?
Remus öröme határtalan volt, amikor megtudta.
- Szóval… tényleg babánk lesz? – kérdezte meg még egyszer, a meghatottságtól remegő hangon és elfátyolosodott tekintettel. Nem tudta elhinni.
Dora hangtalanul bólintott, s egy széles mosollyal hagyta, hogy Remus, benyúlva a pólója alá, féltőn megsimogassa a még csak enyhén domborodó hasát.
- Ez… ez… – Kereste a megfelelő szavakat, de azok félúton elvesztek a torkában, és a továbbiakban meg sem próbálkozott a beszéléssel: úgy gondolta, a csókjai és az ölelése minden másnál többet jelentenek.
Ám egy holdtöltével később már megtámadták a kétségekkel teli gondolatok, amelyek észérveknek álcázták magukat.
A házukhoz közeli játszótéren ült, és némán, elmerengve nézte az édesanyákat és édesapákat, akik vidáman játszottak pöttöm gyerekeikkel, vagy épp szirgorúan dorgálták a rosszcsont tökmagokat.
Fiatal korában, amikor még nem látott elég tisztán, mindig egy többszobás lakásról ábrándozott, benne sok-sok pici totyogó babával és egy állandóan vidám asszonykával, aki gondját viseli a csemetéiknek, amíg ő dolgozik. Ez az álom azonban álom maradt – mindezidáig. Ám most, hogy megvalósulni látszott (legalább az egyik fele), úgy érezte, a világ legnagyobb felelőtlenségét követte el azzal, hogy teherbe ejtette a szerelmét.
Mi lesz, ha a Dora hasában növekvő emberke örökli a farkaskórt? Sosem bocsátaná meg magának, ha a szeretteinek éppen miatta kéne számkivetettként élniük.
Egy ideig leplezni tudta önmarcangoló, borús elméleteit, de kedvese hamar észrevette rajta a jelentős változást, és rákérdezett. Ebből pedig hatalmas veszekedés kerekedett, mivel Remusnak szándékában állt kilépni a Tonks család életéből, felesége viszont nem engedte el maga mellől, és ebből is hosszan elnyújtott, keserves viták születtek.
- Nem hagyom, hogy ilyen egyszerűen kisétálj innen! – kiabált Dora, magából kikelve. Remus még sosem látta őt ilyen dühösnek azelőtt.
- Meg kell értened! A gyereked…
- A te gyereked is! – üvöltött fel olyan hangosan, hogy a falon lógó festmények lakói ijedten összerezzentek. Csak úgy, mint Remus. – Akkor is, ha neked nem tetszik!
- Nézd, Nympha – szólt rá csítitóan a férfi. – Ha a fiunk örökölni fogja a betegségemet…
- Akkor sem tudunk mit tenni! Már különben is késő azon rágódni, hogy… – A nő elhallgatott, és elhűlve, a meglepettségtől elkerekedett szemekkel meredt rá. – Fiunk…? Még nem is tudjuk, hogy… Szóval mégis csak szeretnéd.
Remus kissé elpirult, mikor rájött maga is, hogy elszólta magát.
- Persze, hogy szeretném – felelt, párjához hasonlóan megenyhülve. – Hiszen… azt a gyermeket hordod a szíved alatt, akit mindig is akartam. De gondolj bele…
- Nem – vágott vissza a lány, vészesen megvillanó szemekkel. – Te gondolj bele abba, hogy egyedül nem tudok felnevelni egy gyereket. Mindenképpen kell neki egy apa. Az igazi apja – tette hozzá, megelőzve Remus esetleges hozzászólását.
Társa lehuppant az első keze ügyébe kerülő székre, és tovább töprengett.
- Egyáltalán biztos, hogy az enyém?
- Ki másé lenne? – kérdezett vissza Dora, majd hajának színe sötétedni kezdett, és Remus előre látta az újabb kirohanást. – Hé, várjunk csak! Te tényleg azt hiszed… Azt hiszed, hogy amíg te az életedet kockáztattad valahol a rend megbízásából, én addig szépen megcsaltalak?!
- Nem, nem, félreértesz! – sietett visszakozni Remus. – Csupán arra gondoltam, hogy… szóval, ha mégse az enyém lenne…
- A tiéd és kész! Most pedig segítenél nekem egy kicsit takarítani? Anya bármelyik percben itt lehet.
Néhány megsértődésekkel végződő, kisebb-nagyobb családi balhéból Remus levonta a következetést, miszerint amíg Dora a felesége, addig neki esélye sincs megszökni, és nem csak azért, mert a nő mindent megtett visszatartásának érdekében, hanem azért is, mert hosszú idők óta most először volt igazán szerelmes. És az, hogy közös gyermeküket várták, izgatottsággal töltötte el. De nem csak őt.
- Megtanítalak pelenkázni! – Andromeda Tonks ezt olyan lelkesen adta Remus tudtára, mintha azt jelentette volna be, hogy az évszázad leggonoszabb varázslója, Voldemort nagyúr elhalálozott végelgyengülésben, és most már nem kell tartaniuk semmilyen szörnyűségtől. – Dora régi játékbabáin fogunk gyakorolni.
Remus bizonytalan pillantást vetett az ajtóban kuncogó Nymphára, majd visszapislogott annak anyjára, s minden meggyőződés nélkül bólintott.
Mrs. Tonks ragaszkodott hozzá, hogy véginézze, ő hogyan csinálja, és a biztonság kedvéért kétszer is megmutatta neki a szakszerű mozdulatokat, különböző tanácsokkal látva el a férfit, aki kicsit abszurdnak érezte, hogy törött kezű-lábú, kopasz és leginkább kertitörpékhez hasonlító bábukon végzik el a műveletet.
- Hm, nem is rossz! – szólt elismerően Andromeda, vizslatva nézegetve Remus művét.
- Igazság szerint van némi tapasztalatom, mert Lilyék néha megkértek, hogy vigyázzak a kis Harryre – vont vállat, és sokért nem adta volna, ha nem kell még egyszer bemutatnia a tudományát. De be kellett, és legnagyobb rémületére az újabb kísérlet alanya előbb hadonászni kezdett a végtagjaival, majd kiabált egy kicsit, végül egy nagy durranással a magasba repült, majd a plafonról visszacsapódva füstölögve lepuffant az asztalra. – Remélem, a miénk azért nem fog ilyeneket csinálni – nézett a férfi még mindig vadul dobogó szívvel a két kacagó nőre.
Remus várta is a babát, meg nem is. Várta, hisz már akkor szerette volna a karjaiban tartani, amikor még meg sem született, másrészt viszont még mindig aggódott, hogy esetleg továbbadhatta neki a kórságot. Mindenekelőtt azt sajnálta a legjobban, hogy pont a varázsvilág háborújának kellős közepébe csöppen, a lehető legveszélyesebb időkbe.
- Dora, ébren vagy? – suttogta bele az éjszakába, tenyerét finoman a mellette fekvő alak vállára helyezve.
A nő álmosan nézett rá, miközben hátra nyúlva megsimogatta párja arcát.
- Mi a baj, szívem? Nem tudsz aludni?
- Ami azt illeti… nem. Tudod, még mindig nem nyugodtam meg teljesen. – Látva, hogy felesége már közbe akar szólni, gyorsan folytatta. – Persze nem akarok elmenni. Már nem. Csak… annyira féltem a kis pocaklakót. – Kezét lecsúsztatta a gömbölyű hasra, és gyengéden megsimogatta, majd halványan elmosolyodott, amikor a kicsi rúgott egyet.
- Feleslegesen aggódsz. A pici egészséges lesz. És ugyannyira fog imádni téged, amennyire te őt. És amennyire én imádlak mindkettőtöket.
- Nagyon remélem, hogy igazad lesz.
- Egészen biztosan.
- Oké. Hiszek neked – bólintott a férfi, s - kicsit felemelkedve - ajkával megkereste Nymphadora ajkát és megcsókolta, aztán ujjai visszataláltak eddigi helyükre és a lány hátához simulva álomba merült.
Már csak egy hónap volt hátra gyermekük érkezésééig, amikor felmerült bennük a legfontosabb kérdés: mi legyen a jövevény neve.
- Jason.
- Hülyén hangzik.
- Gustav.
- Még hülyébben.
Nymphadora barátnői különböző ötletekkel álltak elő, a pár tanácstalanságát azonban nem tudták eloszlatni; egyik név sem volt ínyükre.
- Legyen… – kezdte Dora, de Remus felélénkülve a szavába vágott.
- Teddy.
- Remus – fejezte be megkezdett gondolatát a lány, aztán valahonnan a háttérből felhangzott egy harmadik hang:
- Lupin!
- Teddy Remus Lupin – vágott elgondolkozó arcot Dora. – Nekem tetszik.
Remus elámult.
- Az én nevemet fogja viselni?
- Persze. – A várandós kismama kis híján leborult a székről, amikor Remus a nyakába vetette magát, természetesen vigyázva a nő hasára.
Hogy ki szólította meg Remust pár perccel azelőtt, nem derült ki: az illető jobbnak látta, ha sarkon fordul és nem várja meg, hogy valamelyikőjük kiszakadjon a hosszú, szenvedélyes csókból, amit váltottak egymással.
Remus még tisztán emlékezett rá, mennyire ideges volt James, amikor már csak pár hét volt Harry megszületésének pillanatáig, de úgy érezte, az, amit egykor barátja érzett, semmi ahhoz képest, amin neki kellett átesnie az izgatottságban telő napokon.
- Biztos, hogy jól vagy?
- Igen.
- Nincs hányingered?
- Nincs.
- Biztos, hogy ne hívjak ide egy gyógyítót?
- Biztos.
- Édesanyádat sem?
- Ő mindjárt jön, hogy fölkaparjon téged a földről, amikor elájulsz.
- Nem áll szándékomban elájulni! – vágott vissza Remus hevesen. Nem tehetett róla, de a vére kétszeres erővel lüktetett az ereiben, és elképzelni sem merte, mi lenne, ha Dorára itt és most rájönne a szülhetnék.
Csöngetés hallatszott a földszintről, s Remus rögtön elindult a szoba ajtaja felé, de aztán eszébe jutott a felesége, akit semmi esetre sem akart magára hagyni, ezért inkább visszafordult, hagyva, hogy a (jól hallhatóan) türelmetlen illető tovább toporogjon a küszöbükön.
- Édes, beengednéd…? – érdeklődött csevegő hangon Nympha.
- Hát, persze… – hebegett-habogott Remus, de aztán még egyszer visszanézett szerelmére. – Biztos nem kell semmi?
- De igen. ENGEDD BE ANYÁMAT!
Remus megszeppenve kikullogott a helyiségből és egy nagy robaj jelezte, hogy a férfi megbotlott a lépcsőn lefelé menet.
- Szervusz, Remus – köszönt Mrs. Tonks, miközben az összeborzolódott hajú Remus mellett beoldalazott az előszobába. – Dora?
- Az emeleten.
- Remek. Hoztam nektek ruhákat. – A férfinek hirtelen fogalma sem volt, milyen ruhákról beszélhet a nő, és értetlen arckifejezését valószínűleg Andromeda is észrevehette, mert gyorsan hozzáfűzte: – A picinek.
- Ja – kapott észbe. – Köszönjük. – Átvette a hatalmas zacskót, majd a nyomában elindult föl a lépcsőn.
Akkor tűnt el az összes nyomasztó gondolat a szétszórtsággal együtt, amikor a kicsi, egészséges Teddy Remus Lupint először a kezébe adták. Onnantól kezdve minden sokkal szebb volt és színesebb, és eszébe sem jutott az ellenségeik miatt aggódni. Azon kívül áhítattal várta, hogy újra meg újra a karjaiban tarthassa a kisfiát.
Napközben lopakodott föl a szobába, ahol Teddynek kellett volna aludnia a kiságyában, és ahonnan Remusnak kellett volna levinnie egy szakácskönyvet Dorának, aki épp a baba ebédjével foglalatoskodott, de a férfi persze nem bírta ki, hogy ne vessen legalább egy pillantást a csöppségre. Úgyis néha ellenőrizni kellett, hogy minden rendben van-e körülötte.
Teddy, amint megpillantott apját, kiköpte a cumiját, s vidáman rugdalózni kezdett, ezzel adva annak tudtára, hogy magasabbról szeretne körbenézni a helyiségben.
Remus habozva pislogott hol az ajtóra, hol a kicsire; neki végtére is rohannia kéne vissza a feleségéhez. De végül is csak pár perc az egész, annyit még Dora is tud várni.
- Szia, kicsim – emelte fel végül a gyermeket. – Nekem nem lenne szabad itt lennem, szóval ne árulj el anyunak, rendben? Akkor én sem mondom el neki, hogy nem alszol.
Teddy egy ritkán látható mosollyal nézett föl rá, de mielőtt Remus kigyönyörködhette volna magát benne, lentről felhallatszott egy kiáltás:
- Remus! Hozod már?
A megszólított sóhajtott, és nehéz szívvel visszafektette a csöppséget a helyére, gondosan betakargatva a pici pokróccal.
- Jó legyél. – Nyomott egy puszit Teddy homlokára, majd fölkapva a keresett kötetet, visszarobogott a feleségéhez.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
