|
Testvéri szeretet
A Black-házba új lakó kerül: a pár hetes Regulus, akihez a kis Siriust különféle érzelmek fűzik, de aztán (mint a többi történetemben) a szeretet kerekedik felül.
Testvéri szeretet
Az nappali öreg kandallóban pattogott a tűz, a meleg szobába a téli nap bágyadtan világított be az ablakon át, s egyenesen egy kétéves forma kisfiú rövid, fekete hajára esett. A gyerek érdeklődve hajolt előre álló helyzetéből, bele a zöld fotelbe, melyben egy idős hölgy üldögélt, ölében egy aprócska, lehunyt szemű csecsemő szuszogott békésen.
- Mitőj ijjen pici Jegujusz, Charlotte? – kíváncsiskodott váratlanul a fiú.
Az idős hölgy felkacagott, mégis ügyelt rá, nehogy felébressze a szundikáló kisembert.
- Ő még kisbaba, Sirius, teljesen természetes, hogy ilyen kicsi. Hidd el nekem, kedvesem, te magad is voltál ekkora – tájékoztatta, majd megsimogatta a fekete fürtöket a fején.
A Siriusnak nevezett kisfiú lábujjhegyre állt, és még alaposabban kezdte vizslatni testvérét. Még sosem látott azelőtt hozzá hasonlóan pöttöm embert, így minden kis négyzetméterét megvizsgálgatta, már ami kilátszott a kék pokrócból, melybe a kis test be volt bugyolálva.
Regulus csupán néhány nappal azelőtt lett a kúria lakója, s egyben a ház legfiatalabb tagja is, a bátyja, Sirius után, így a kisfiúnak még nem volt módja megismerkedni vele.
A csecsemő váratlanul megmozdult, Sirius pedig reménykedve pislogott: már nagyon kíváncsi volt rá, milyen színű szeme lehet a testvérének, de csalódnia kellett, a kicsi nem ébredt fel, s a mocorgást is abbahagyta hamar.
A szemszín-kérdés pedig még hetekig titokban maradt előtte, hála a szüleinek, akik jóformán a kisbaba közelébe se engedték, amikor pedig mégis megnézhette, Regulus úgy aludt, mint a bunda.
Nem úgy éjjelente, amikor viszont ő szeretett volna.
Sirius utált minden este arra riadni, hogy fivére teli tüdőből üvölt, bömböl a szomszédos szobában, mintha őneki nem lett volna elég, hogy egyedül kell töltenie minden egyes estéjét a sötét, nyomasztó kis szobácskában. Amikor ugyanis megemlítette édesapjának, mennyire fél a nap ezen szakaszában magányosan, az csak annyit felelt, hogy „Egy aranyvérű Black nem fél semmitől!”. A kisfiú ezt elfogadta, de az már tényleg túlzás volt, hogy még a kismackóját is elvették tőle, hogy Regulusnak legyen mivel aludnia. Ezt nem tartotta túl igazságosnak. Egyáltalán nem.
Sirius a fejére szorította a kispárnáját, hátha ki tudja rekeszteni a dobhártyaszaggató sírást, s elalvás előtt átkozta magában a „betolakodót”. Már nem is akarta annyira megtudni, milyen színű az üvöltő masina szeme színe, éppen ezért a következő napokban igyekezte elkerülni, ha pedig mégis összefutott vele, amikor valamelyik dajka ide-oda cipelte, gyorsan elfordította a tekintetét, s elindult az ellenkező irányba.
Ez persze nem mindig sikerült neki. A családi összejöveteleken például, mikor minden rokon a házban tartózkodott, kénytelen volt egy levegőt szívni vele a közös étkezések során. Ezeken az alkalmakon azonban Regulus volt a legkisebb problémája: szülei ilyenkor még annál is szigorúbbak voltak, mint az egyszerű hétköznapokon, és még azért is rászóltak, ha ásítani merészelt. És a legszomorúbb az volt az egészben, hogy ezek az összejövetelek hetenként megismétlődtek a kúriában, s leggyakrabban még az unokanővérei is látogatóba mentek hozzájuk. Ez utóbbi még nem lett volna akkora baj, ha Bellatrix - a legidősebb a három nővér közül - nem tart velük. De velük tartott, és minden adandó alkalommal megkeserítette a kisfiú életét.
Valamelyik ebéd után, melyen a família legtöbb tagja részt vett, Sirius a nappaliba menekült a szidások és viták elől, s letelepedett a kandalló előtti vastag szőnyegre játszani. Egészen belemerült az Alphard bácsikájától kapott mugli játékkisautók tologatásába, így észre se vette a helyiségbe lépő alakot. Percekig abban a hitben volt, hogy egyedül van, de aztán meghallotta a vidám gügyögést, és ő megrezzent a hangtól. Miközben lassan megfordult, a legrosszabbtól tartott - történetesen attól, hogy csak Bella szórakozik vele -, de mikor megpillantotta a fotelben üldögélő Charlotte-t, már tudta, nincs mitől tartania. Hangosan köszönt a nőnek, aztán nyugodt szívvel visszafordult a játékaihoz. Utána viszont ráeszmélt valamire: az öreg szolgálólány nem gügyöghetett. Talán rosszul hallotta – döntötte el magában, ám a következő mozdulatánál egy halk nevetés hatolt el a füléhez. Babanevetés.
Megint a karfás székre fordította a tekintetét, s most már meglátta a hölgy ölében a csecsemőt - az öccsét.
A fekete hajú kisfiú kíváncsian feltápászkodott a földről, és odaóvakodott hozzájuk. Belepislantott a nő ölébe, s kicsi szívét kellemes melegség öntötte el: onnan ugyanis egy hatalmas fekete szempár nézett rá vissza, vidáman. Tehát feketék a szemei, éppen úgy, mint neki.
- Na, mit szólsz hozzá, Sirius? – érdeklődött a hölgy, kedves mosoly kíséretében, miközben a kezében tartott tejesüveget a baba szája felé nyújtotta.
- Szemmit – jött a gyors válasz. Aztán viszont keze megragadta az egyik apró kezecskét, s elgondolkodott.
Be kellett vallania magának, hogy egyre inkább kedvelte ezt a kis csöppséget. Ő nem kiabált vele, ráadásnak egész értelmesnek tűnt, amit az is bizonyítani látszott, hogy amint meglátta Bellát, már is sírva fakadt és addig abba se hagyta, amíg a lány el nem tűnt a közeléből. Aztán a fiú még arra is emlékezett, amikor Regulus nemes egyszerűséggel lehányta az édesapjukat, amikor az dobhártyaszaggatóan veszekedett ővele, mintha csak meg akarta volna menteni. Sirius egész meghatódott ettől a cselekedettől: őt még soha, senki nem mentette meg a kiadósabb veszekedésektől. Még azért is ő kapott, amiért eltört egy ősrégi, díszes bögre, pedig amikor az az eset történt, ő kint homokozott a kertben.
Sirius arra eszmélt, hogy keze valami meleg körzetbe került. Lepillantott, s rögtön megállapította, mi történt: Regulus boldogan a szájába vette az ujját, amikor még a tejét se nyelte le. Bátyja reflexszerűen elkapta a kezét, s kissé undorodó fejjel megtörölte magát.
- Ezt méj’ cinájta? – kérdezte szomorúan. Előbbi derűlátó gondolatai, melyek szerint szeretheti valaki ebben a házban olyasvalaki is, aki nem cseléd, hanem egy közeli rokon, eloszlani látszottak.
Charlotte felnevetett, a pöttöm baba pedig nyűgös nyöszörgést hallatott; a tejecskéje a szája helyett az állát találta meg. A nő gyorsan letörülte, s csak aztán válaszolt a neki feltett kérdésre.
- Szimpatikus vagy neki.
Ettől Sirius kicsit jobb kedvre derült.
De azért elrobogott gyorsan a mosdóba, hogy eltávolítsa a babanyál és a fehér folyadék maradékát is.
***
Az évek múltán Sirius egyre biztosabb volt benne, hogy a környezetében Regulus az egyetlen ember, akit lehet komolyan, tiszta szívből szeretni Charlotte után. Kisöccse ugyanis, amint meg tanult mászni, valamint járni, mindenhová követte őt, s ha valaki veszekedni kezdett vele, bevetette a jól bevált sírásos módszert, így Sirius általában csak később - vagy egyáltalán nem - kapta meg a szidást.
Két évvel később, egy gyönyörű, napos délutánon Sirius kint üldögélt a kertben, és virágokat szedett Charlotte-nak, amikor halk motoszkálást hallott meg a háta mögött. Megpördült, s azonnal megnyugodott: csak a kisöccse lépkedett hozzá, arcán vidám mosollyal.
- Szia, Szíjusz! – kacagta, amint mellé ért. – Mit cinájsz?
- Virágot szedek – mutatta fel a nagy csokrot testvérének. Közben lopva a házra pislogott; tudta, ha a szülei észrevennék, rögtön megbüntetnék, amiért letépkedte a növényeket.
- Éjtem – bólintott a kisfiú és letelepedett a fűbe. – Hoztam neked vajamit – mondta, azzal elővett valamit a háta mögül: Sirius plüssmackóját, amit Regulus születésekor elvettek a fiútól. – Az ejőbb tajájtam meg – jelentette be, és bátyjának adta a macit.
- Nekem már nem kell, Reg – rázta meg a fejét Sirius. Mint minden nap, most is önkéntelenül az jutott eszébe, hogyan tud kisöccse ennyire selypítve beszélni. Persze azért néha sikerült a kicsinek értelmesen kiejteni a szavakat…
- Dehogynyem – ellenkezett a kisfiú. – Biztos te isz féjsz eszténként egyedüj.
Sirius nem válaszolt rögtön. Habár kicsi volt még akkor, azért halványan derengett az emlékezetében az a nap, amikor Regulushoz került a maci. Az eset után egy kis idővel rájött, hogy öccsének nagyobb szüksége van rá, mint neki. Így gondolta ezt most is.
- Talán… Mindenesetre, most ünnepélyesen neked ajándékozom – nyújtotta vissza neki a játékot.
- De hát eddig isz az enyém vojt! – pislogott értetlenül Regulus hol a mackóra, hol a testvérére. Sirius belenézett a sötét szempárba, s egyből az a kép ugrott be neki, amikor öccse először ránézett. Érdekes, sok mindent elfelejtett az évek során, ilyen apró mozzanatok mégis megmaradtak benne.
- Az igaz. De nekem már nem kell – ismételte –, így a tiéd is marad.
A fiatalabb gyerek magához ölelte a plüssjátékot, aztán félretette a talajra és a bátyjához bújt.
- Szejetlek, Szíjusz.
- Én is téged, Reg. – felelte, miközben visszaölelte. – Én is téged…
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
