|
A remény újra él
Remus/Tonks novella. Vagy hasonló. Főként Tonks visszaemlékezése boldogabb napokról. Remus csak az emlékekben szerepel. Néhol elég szomorú, máshol vidám. Amikor elkezdtem, biztosan nem ilyen befejezést akartam neki írni, de mire eljutottam odáig, nagyon jó hangulatomban lehettem. Azért nem happy end, de... Áh, majd meglátjátok...:))
A remény újra él
Nymphadora Tonks az ágyában feküdt, és üres arckifejezéssel bámulta a plafont. Már nem sírt. Már sírt eleget az elmúlt néhány napban, és akkor is tudta, hogy felesleges. Elvégre tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Ez. Pontosan ez; sírás és szenvedés. Nem kellett volna belemennie, de tudta, hogyha csak néhány napig is, de boldog lehet. Úgy gondolta, mindenképpen megérte az a rövid ideig tartó boldogság is. Végül is előtte is szomorú volt, és ugyan most még sokkal rosszabbul érezte magát, mégsem bánt meg semmit.
Csodálatos élményekkel és emlékekkel lett gazdagabb. Emlékek – ez az, ami megmaradt neki, amibe kapaszkodhatott. Egyszerre volt szívet tépően fájdalmas és gyönyörűséget ébresztő felidézni ezeket az emlékeket.
Amikor megkapták Dumbledore „utasítását”..., azok a séták, a beszélgetések, az a csók..., azok a tökéletes napok, az az utolsó éjszaka..., az a hideg reggel, az a szorongás, és azok a szörnyű kijelentések...
Utóbbiakra nem szeretett visszaemlékezni, nem is akart, de nem tudta kiverni a fejéből azt a délelőttöt. Nem értette meg, az egyszerűség, megszokottság hogyan válhat olyan hirtelen a legszebb tündérmesévé, majd ugyanolyan váratlansággal hogyan szakíthat véget ennek a boldogságnak néhány mondat? Mondatok, amiket soha nem akart hallani, de végig tudta, hogy hallani fog... Legalábbis attól kezdve, hogy olyan jól érezték magukat. Remélni sem merte ugyan előtte, hogy olyan csodálatosan alakulhat az a pár nap, és igazán hálás volt érte a sorsnak. Nagyon boldog volt, de akármennyire is szerette volna, nem tudott megfeledkezni arról, hogy amennyire szép volt akkor minden, annyira kegyetlen lesz, ha véget ér...
Nem akart erre gondolni, inkább megpróbálta hamar felidézni a kedvesebb emlékeket...
***
Akkor kezdődött minden, amikor Főnix Rendje egyik gyűlésének a végén Dumbledore váratlan bejelentéssel állt elő. Azt mondta, mivel mostanában sokkal nyugodtabbak a körülmények, és amúgy is nagyon sokat dolgoznak, a pihenés pedig mindenkinek jár, ő ezt most kötelezővé fogja tenni, és a Rend tagjainak ki kell hagyniuk néhány nap szolgálatot, hogy kikapcsolódhassanak. Ez sokakat rendkívül váratlanul ért, és először többen tiltakoztak, hogy nem ülhetnek otthon tétlenül vagy utazhatnak el, amíg a sötét varázslók szabadon garázdálkodnak az országban, de Dumbledore elmagyarázta, hogy úgysem egyszerre „zavar el” mindenkit, hanem egy időben mindig csak pár embert, és mindig fognak maradni annyian, hogy tudjanak dolgozni, amíg a többiek a jól megérdemelt pihenésüket töltik. Hogyha pedig annyira nagy veszély merülne fel – amit nem tartott valószínűnek –, hogy mindenkire szükség lehet, akkor értesíteni fogják a „szabadságon” lévőket. Erre a legtöbben megnyugodtak, de voltak olyanok, akik még mindig nem tartották jó ötletnek ezt az egészet. Mégis beleegyezett végül mindenki, hiszen belátták; Dumbledore különlegesen jó varázsló, különösen őrült ötletekkel, hóbortokkal. Azt gondolhatták, ez a „menjünk el pihenni, mert mindannyian fáradtak vagyunk”-program is ezen furcsaságai közé tartozik, mert az idős iskolaigazgató már csak ilyen ember.
Ő, Tonks pedig olyan ember volt, akinek ez az egész egyáltalán nem tűnt őrültségnek vagy ostobaságnak. Sőt, az első pillanattól fogva fantasztikusnak tartotta Dumbledore ötletét.
*
Néhány nappal később még jobban felvillanyozta az, hogy kiderült, Remus is ugyanarra az időre kapta meg a „szabadságát”, mint ő. Ami pedig még ezt az örömét is felülmúlta, az az volt, hogy néhány barátjukkal együtt tölthették a pihenő idejüket. Olyan barátokkal, akiknek a segítségével sikerült rábeszélnie Remust, hogy ne üljön otthon az alatt a négy nap alatt, hanem utazzon el velük.
*
Amikor végre eljött az indulás napja, ő már alig bírt magával. Mások szerint körülbelül háromszor annyira volt izgatott, beszédes és élénk, mint máskor. A haja színét és stílusát percenként változtatta meg, és folyamatosan Remust kérdezgette a véleményéről. Ő nem tudta eldönteni, mi illik a legjobban egy tavak és hegyek övezte tájhoz... Az úti cél ugyanis egy angol nemzeti park volt. Úgy tervezték, a közelben lévő kisvárosban szállnak majd meg.
Mikor végre odaértek, ő csak ledobta a táskáját az általuk bérelt ház nappalijának a közepén, befutott az egyik szobába, amit kiválasztott, körülnézett, ugyanígy körbeszaladgált aztán a ház többi részén, majd kirohant a hátsó ajtón át a kertbe, hogy lássa, az milyen. Miután mindent jó alaposan szemügyre vett, visszament a házba, felkapta a táskáját, és bevitte a szobájába. (Illetve a Remusszal közös szobájukba. Mivel nyolcan érkeztek, és csak négy szoba volt egy házban, mindenkinek osztoznia kellett valakivel, de ezt igazán senki nem bánta.) Ott is csak ledobta a csomagját a padlóra – a kipakolással nem vesződött –, megragadta Remust, elvonszolta a szekrénytől, ahova a férfi éppen a ruháit próbálta berakni, és megkérte, hogy menjenek el sétálni. Vagyis inkább felszólította, de ez mindegy. Olyan jó kedve volt...!
A programjaik ettől fogva valahogy sokszor alakultak úgy, hogy kettesben voltak, és ő ezért nagyon hálás volt.
Első nap csak a városban sétáltak – miközben fagyit ettek, mert nemcsak Dumbledore-nak vannak hóbortjai, hanem neki is. Neki vannak aztán igazán... Például az az „elmélete”, hogy egy szép, tavaszi, meleg délutánon a városban egy séta, miközben fagyit eszik az ember... – nos, szerinte ennél nem sok hangulatosabb időtöltést lehet találni egy májusi napon.
Vagyis talán van, ami versenyezhet ezzel: nem sokkal alkonyat előtt sétálni, de akkor lehetőleg nem a városban, hanem sokkal inkább a természetben. Közben esetleg leülni egy réten, beszélgetni vagy csak hallgatni és gyönyörködni a tájban, amíg el nem kezd sötétedni...
Szerencséjére Remus nagyon jó barátja volt, jól ismerték egymást, és Remus nem lepődött meg ezeken a szeszélyeken, ráadásul igen jó kedve volt neki is, így vevő volt minden ötletére.
Az első este mindannyian együtt vacsoráztak, az ételt is közösen főzték, és utána még sokáig fent maradtak beszélgetni.
A második nap volt a legcsodálatosabb, amikor a délelőttöt az egész társaság egy hosszú kirándulással töltötte a hegyek és a tavak között. Nagyon élvezte, még akkor is, hogyha eléggé elfáradt. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy délután újra „elrángassa” Remust egy sétára. Akkor csak a délutánira volt idő, és arra is csak rövid, ugyanis a többiekkel együtt étterembe készültek aznap este.
Ott szintén kitűnő volt a hangulat, ők ketten Remusszal pedig nem tudták egy percre sem megunni egymás társaságát. Ezek a napok valahogy annyira mások voltak... Elszakadva minden gondtól, bajtól, csak élvezték a pillanatot. Minden pillanatot. Főleg azokat, melyeket kettesben töltöttek. A vacsora vége felé is csak egymással beszélgettek, és olyannyira belemerültek ebbe, hogy észre sem vették, hogy mindenki más elment már addigra. Először csodálkoztak a dolgon, aztán csak mosolyogtak rajta, és valamivel később ők is elindultak vissza a házba.
Akkor még azonban egyikük sem akart lefeküdni, annak ellenére, hogy már elég késő volt. A többiek viszont már valószínűleg aludtak, és mivel nem akarták őket felébreszteni, nem maradtak kint a nappaliban, hanem a szobájukban mindketten leültek Remus ágyára, és ott beszélgettek tovább. Utólag belegondolva már nem is tudta, hogy találtak annyi témát, és azokat hogyan lehetett olyan hosszan kifejteni, de napokon keresztül mindig volt miről beszélgetniük. Akkor este is inkább a fáradtság volt az, ami hallgatásra késztette őket. Meg egyébként is, néha olyan jó nem megszólalni, csak csendben feküdni a másik mellett... Mert később ezt tették. Aztán valami megmagyarázhatatlan késztetés miatt ő egyszerre megfogta Remus kezét, aki utána felé fordult, és közelebb húzódott hozzá. Neki akkor már a torkában dobogott a szíve. El sem tudta képzelni korábban, hogy ilyen csodálatosak lesznek a napok, és arra gondolt, ha most... Ha most még több történne..., az maga lenne a földi paradicsom. Ilyen helyzetekben az ember néha csak reméli, néha pedig már érzi, hogy valami történni fog. Ő akkor érezte... Ahogy ott szótlanul feküdtek egymás mellett, ahogy érezte Remus kezét a kezében, másikkal pedig a simogatását, már szinte biztos volt benne, hogy csak pár perc, és... De nem; az csak néhány másodperc volt... Csak ennyi telt el még a nyugodt hallgatásban. Aztán érezte, hogy Remus elengedi a kezét, hogy a karjára támaszkodhasson, utána egyre közelebb és közelebb hajolt hozzá, ő pedig a következő pillanatban már érezte Remus ajkát a sajátján. Felejthetetlen és leírhatatlan volt! Ahogy csókolóztak és simogatták egymást, arra gondolt, ez is elég a boldogságához, de tudta, hogy itt még nincs vége...
*
Mikor másnap egymás mellett ébredtek, ő annyira, de annyira boldog volt! És Remust is annak látta, ami az ő örömét csak tovább fokozta. Sokáig csak feküdtek az ágyban, gondolták, erre úgysem lesz idejük máskor, hiszen következő nap délelőtt már indulniuk kellett vissza, otthon meg... Ez az, amire próbált nem gondolni, hogy otthon mi lesz majd. Bár azokat a perceket annyira idillikusnak találta, egy gyönyörű álomnak, mégsem volt teljesen gondtalan. Szerette volna azt hinni, hogy ez valami újnak a kezdete, de volt valami baljós sejtelme, ami azt súgta neki, nem kellene annyira beleélnie magát ebbe a váratlan boldogságba. Talán épp a váratlansága miatt, azért, mert ha ilyen hirtelen történt minden, akkor nem is tarthat majd olyan sokáig... Azt sem tudta elképzelni, hogy Remus miért gondolta meg magát egyszerre, és talán ettől vált olyan gyanússá az egész. Hiszen hónapokkal korábban még hallani sem akart arról, hogy ők ketten együtt legyenek. Nem, nem arról volt szó, hogy Remus nem szereti őt, hanem az ostoba kifogásairól, amiket ő sosem értett meg, de nem tudott mást tenni, elfogadta a visszautasítást. Persze nem azonnal; sokáig próbálkozott meggyőzni Remust, hogy amit ő észérveknek gondol, az valójában mind butaság, és ő továbbra sem látja a kapcsolatuk akadályát, ha mindketten szeretik egymást, de Remus makacsul kitartott indokai mellett. Ő pedig végül tényleg elfogadta, hogy nem változtathatja meg Remus véleményét egy varázsütésre, így megpróbálta elfelejteni őt, mint a szerelmét, és igyekezett csak barátként gondolni rá.
Éppen ezért találta furcsának, hogy Remus azon az estén nemhogy nem utasította őt vissza, hanem ő kezdeményezett. Valahogy nehéz volt elhinni, hogy egyszerűen csak meggondolta magát, és mostantól mindig vele akar lenni...
Nem tudta, hogy ezek a következtetések valóssá lesznek-e, vagy csak félelmek. Minden esetre Remust is tényleg boldognak látta azon a reggelen, és eldöntötte, hogy nem akar foglalkozni azzal, hogy mi lesz, ő is egyszerűen csak boldog akar lenni – ameddig tud...
Mire felkeltek, már mindenki más elment a házból, így ők kettesben lehettek. Megreggeliztek, közben megbeszélték, hogy mivel tölthetnék el aznap az időt. Úgy döntöttek, elmennek a közeli nagyvárosba, ahol annak a varázsvállalatnak volt egy látogatható gyára és múzeuma, ahol a mágikus édességeket készítették – például a Bűvös Bizserét, a Csokibékát, a Csótánycsokrot. Mivel mindketten imádták a csokit, és mindent, ami azzal kapcsolatos, ezért ezt találták a legjobb programnak.
Mint később kiderült, ez jó döntésnek bizonyult; nagyon élvezték a napot, amelynek a végén rengeteg édességgel tértek vissza a szállásra.
A többiek még nem voltak otthon. Ő akkor megint rábeszélte Remust egy esti sétára a környéken, hiszen ez volt az utolsó alkalom erre a hazatérésük előtt. Most előbb megvacsoráztak, csak azután indultak el, mert ő soká szeretett volna csak visszajönni.
Hihetetlenül hangulatosnak találta a kéz a kézben andalgást a lenyugvó nap kellemes, lágy fényénél.
Mosolyogva gondolt vissza Remus arckifejezésére, amikor talán a legőrültebb ötletével állt elő a négy nap alatt.
– Fürödjünk! – mondta neki, mikor egy tó mellett sétáltak el.
– Ezt nem gondolhatod komolyan!
– Dehogynem, Remus! Elég meleg van, vagy ha nincs, hát varázslók vagyunk, majd csinálunk meleget magunk körül. Ez az egyik legjobb dolog a világon; fürdés a szabadban egy tavaszi estén.
– Azt hittem, ez egy nyári szeszély. – Remus „lelkesedését” látva elnevette magát.
– Nem, nem! –Meg kellett magyaráznia neki. – Nyáron éjszaka kell fürödni a holdfényben! Tavasszal este, alkonyat előtt nem sokkal. – Remus bizonytalanul válaszolt:
– Értem. De mégis... Muszáj ezt?
– Muszáj!
Pár perces további győzködés után végül sikerült erre is rábeszélnie őt, és a végén Remus is elismerte, hogy nagyon jól szórakoztak.
Valóban elég későn érkeztek azután vissza a házba, barátaik már rég visszatérhettek, mert addigra már le is feküdtek aludni. Tulajdonképpen ők egész nap nem találkoztak velük, de kettesben eltöltve is tökéletes volt a napjuk, ahogy az éjszakájuk is, amit ismét együtt töltöttek.
*
A másnapi felébredés már messze nem volt annyira szép, mint az előző reggelen. Remus már fent volt, és egy gyors puszi után egyszerűen csak közölte vele, hogy ideje lenne felkelniük, és összepakolniuk, hiszen nemsokára indulniuk kell. Azt mondta, már korábban is felkelt volna, csak nem akarta felébreszteni őt azzal, hogy tesz-vesz a szobában. Ő próbált érdeklődni Remusnál, hogy miért olyan rosszkedvű, mogorva és rideg vele, de nem kapott választ, és talán ez jobb is volt úgy; annak a viselkedésnek nem lehetett olyan oka, ami az ő számára nem jelentett semmi rosszat... Halvány reményei voltak, hogy talán csak az bosszantja Remust, hogy véget ért a szabadság, de igazából elég kevés esélyt látott arra, hogy ez igaz. Félelmei, melyek folyamatosan jelen voltak az előző reggel óta, most felerősödtek. Nagyon rossz volt olyan fagyos hangulatban tölteni az időt, de tudta, hogyha nagyon erőlteti a dolgot, hogyha próbálja jobb kedvre deríteni Remust vagy tovább tudakolózik, hogy mi a baj, akkor az csak még rosszabb lesz végül.
Később kiderült, mennyire igaza volt. Még a közös reggelinél is alig szóltak egymáshoz, bár a barátaik előtt nem mutatták, hogy valami komolyabb gond lenne. Bár akkor még ő sem tudta, mi lehet az. Végül nem sokkal az indulás előtt még visszamentek a szobájukba, hogy befejezzék a pakolást. Amikor készen lettek, ahelyett, hogy kiment volna, Remus leült az ágya szélére, aztán megkérte őt, hogy ő is üljön le, mert beszélni szeretne vele. Az biztos, hogy mostanában ez volt a legszörnyűbb beszélgetése.
– Nézd, Dora... Ez a néhány nap egyszerűen csodálatos volt veled, de ha hazamegyünk, nem folytathatjuk tovább.
Ő számított erre; érezte, hogy ez a mondat el fogja hagyni Remus száját, de ez nem jelentette azt, hogy szó nélkül beletörődjön. Meg kellett kérdeznie:
– Miért nem?
– Azért, mert... – Remus nem folytatta azonnal, hanem felállt és elkezdett fel-alá járkálni a szobában. – Ugyanazért, amiért eddig nem lehettünk együtt.
– De hát most együtt voltunk, ez a két nap...
– Egyedi helyzet volt, de most vége a szabadságunknak, és...
– És úgy gondoltad, hogy ez tökéletes alkalom arra, hogy elszórakozzál velem, hogy játsszál... – Hirtelen nagyon dühös lett, és tovább akarta mondani, de Remus félbeszakította.
– Nem erről van szó, és ezt te is nagyon jól tudod! Soha nem tennék ilyet veled! Nem azt mondtam, hogy egyedüli alkalom volt, hanem azt, hogy egyedi helyzet. Ez az egész utazás, a szabadság, a gondtalanság, az, hogy nincs kötelességünk, csak jól kell éreznünk magunkat... Ez mind megváltoztatja a dolgokat. Amúgy nem lett volna szabad ennyire közel kerülnünk egymáshoz, éppen emiatt, mert annyira csodálatos volt ez a néhány nap, de tényleg nem folytathatjuk tovább. Ha hazamegyünk...
– Ha hazamegyünk, mi fog változni? Otthon nem szerezhetünk egymásnak boldog perceket, hogyha már az élet nem olyan szép mindig, mint az utóbbi napokban volt?
– NEM! – Remus kiabált. – Nem érted! Épp erről van szó! Ez pontosan olyan volt, mintha elmenekültünk volna a világ minden szörnyűsége és gondja elől! De ezt nem csinálhatod örökké! Ez nem ilyen egyszerű! Ha itt maradnánk örökre, akkor is szembe kellene néznünk előbb-utóbb a problémákkal, de most, hogy már ma otthon leszünk, kezdődik minden elölről, és minden, ami itt annyira szép volt, most véget ér, és ami nem, annak... – lehalkította a hangját, vett egy mély levegőt, és nagy nehezen kimondta: – Annak nekünk kell véget vetnünk.
– De ennek nem kellene megváltoznia...
– Az ég szerelmére, Tonks, az élet újra többről fog szólni, mint esti sétákról, délutáni fagyizásokról, és éjszakai összejövetelekről. Vissza kell térnünk a munkánkhoz, és újra felelősségteljesen kell viselkednünk!
– Úgy érted, felelőtlen vagyok, mert szeretlek, mert veled akarok lenni?! Talán ártok valakinek azzal, hogy boldogan élek valakivel?! – Most már ős is kiabált.
– Ne forgasd ki a szavaimat! Egyáltalán nem erről beszélek! De valóban felelőtlenség lenne velem élned. Magaddal szemben lenne felelőtlenség! Tudod, hogy veszélyes lenne és bizonytalan! Ez a néhány nap tökéletes volt, de ez azon is múlt, hogy az előző telihold már, a következő pedig még messze van... Nem is beszélve arról, hogy...
– Jaj, ne kezdd megint Remus! Mondtam már, hogy engem nem érdekel sem az, hogy...
– Igen, mondtad már! Én meg mondtam, hogy engem igen! – Talán nem akart már tovább veszekedni, talán észrevette, hogy mennyire elragadtatta magát az imént, ezért egy kis szünetet tartott, sóhajtott egyet, csak aztán folytatta, immár sokkal nyugodtabb hangon. – Én is szeretlek, épp ezért nem engedhetem, hogy egy olyan emberrel éljél együtt, mint amilyen én vagyok. Ha a legjobbat akarom neked, nem tarthatlak magam mellett. Márpedig a legjobbat akarom neked, és én messze nem lennék a legjobb férj számodra...
– Nekem te vagy a legjobb – felelt Remusnak csendesen. Könnyek gyűltek a szemébe, de nem kezdett el sírni. – Nekem te kellesz.
– Nem, nem én vagyok a legjobb – ismételte. – Te pedig a legjobbat érdemled, Dora. Ennek így kell lennie.
Remus ezután még odament hozzá, megfogta a kezét, adott egy puszit a homlokára, majd magára hagyta őt, ő pedig abban a pillanatba, ahogy az ajtó becsukódott Remus mögött, zokogásban tört ki.
***
És most, otthon, a szobájában újra zokogott. Próbálta tartani magát, de amikor egyedül volt, ez nem sikerült neki. Így is épp elég gondot fordított arra, hogy mások lehetőleg ne vegyenek észre semmit. Csodával határosnak találta, hogy ez mindeddig sikerült. Hazafelé próbált úgy viselkedni a barátai előtt, mintha semmi nem történt volna köztük Remusszal – sem aznap reggel, sem előtte.
Azoknak pedig, akik itthon maradtak, még sejtésük sem lehetett a dologról, így előttük valahogy könnyebb volt titkolni. Bár a szomorúságát így is lepleznie kellett, de úgy érezte, ez is sikerült. Annak ellenére, hogy hazaérkezésük másnapján történt még valami, ami fokozta a bánatát. Ő azt hitte, legalább ugyanúgy barátok lehetnek Remusszal, de világossá vált számára, hogy azt, hogy összejöttek, majd úgy döntöttek (Remus döntött úgy!), hogy nem folytatják tovább, a barátságuk is megsínylette. Ő legalábbis úgy érezte, hogy Remus sehogyan sem akar a közelében lenni. Máskülönben a megérkezésük utáni első gyűlésen, amikor felmerült, hogy valakinek el kellene vállalnia egy küldetést (ő maga azt sem tudta, miről volt szó; azon a tanácskozáson alig tudott odafigyelni), miért jelentkezett volna Remus azonnal?
Ennek már egy hete, és ő azóta nem találkozott vele. Nem aggódott érte jobban, mint máskor, hiszen nem rövid küldetésről volt szó, ennyi ideig tartó távollét tehát még nem olyan sok.
Egyszerűen csak fájt neki, hogy még el sem búcsúzott tőle. Tudta, hogy ez nem azért van, mert annyira távol akar maradni tőle... Illetve ezért, de nem azért akart távol lenni tőle, mert nem szereti őt. De ettől talán még rosszabb volt. Elvégre szeretik egymást, boldogok voltak együtt pár napon keresztül, és nincs semmi elfogadható indokuk arra, hogy ne legyenek együtt továbbra is. Azaz Remusnak van, de azok nem elfogadható indokok, nem is indokok, csak kifogások!
Tudta, hogy soha nem lesz képes megérteni, hogy gondolhatja Remus komolyan azt, hogy bármi, amit hangoztatni szokott, ok lehet arra, hogy ne lehessenek boldogok együtt.
A következő pillanatban valaki kopogtatott, majd benyitott az ajtón. Sirius volt az. Tonks megijedt; nem akarta, hogy bárki ilyen állapotban lássa. Gyorsan felült az ágyon, letörölte a könnyeket az arcáról, és megpróbált mosolyt erőltetni magára. Azért abban kételkedett, hogy unokabátyja mindebből semmit nem vett észre, de reménykedett benne, hogy nem kérdez rá, mi a baja. A férfi egyelőre valóban nem szólalt meg, csak odasétált az ágyhoz, leült unokahúga mellé, és vigasztalón átölelte őt.
A lány nem értette az egészet, de jól esett neki a törődés, még akkor is, ha éppen ő akarta, hogy ne tudja meg senki, hogy bánatos. Bár furcsának találta a helyzetet, mégis örült annak, hogy Sirius még mindig nem faggatja.
– Nem voltál lent sem reggelizni, sem ebédelni – mondta a varázsló. – Valamit enned kellene.
– Nem vagyok éhes – hangzott az egyszerű válasz.
– Nem kellene így elhagynod magad. Remus sem akarná...
Honnan tudja? – tette fel magában a kérdést egyből a nő. Felkapta a fejét, és Siriusra nézett, akitől nem kellett hangosan megkérdeznie.
– Elmondta – magyarázta meg röviden a férfi. Tonks valahol mégis hálás volt, hogy valaki tudja rajtuk kívül, mi történt. Helyesnek érezte, hogy azt sugallja másoknak, hogy minden rendben, de nehéz volt megjátszania magát, és örült annak, hogy legalább egy valaki van, aki előtt kimutathatja a valós érzelmeit. Sirius vállára borult, és újra sírni kezdett.
– Remus nem akar semmit! Remus nem akar velem lenni! Remus nem akar a közelemben lenni sem, inkább elment az első adandó alkalommal, csak azért, hogy távol lehessen tőlem! Szerintem Remust a legkevésbé sem érdekli, hogy elhagyom magamat, vagy nem! – Csak néhány mondat volt, ez mégis elég volt arra, hogy kicsit megkönnyebbüljön. Legalább most hangosan kimondhatta, elmondhatta valakinek, amit gondolt. Nem várt választ, nem várt vigasztalást, nem várta, hogy Sirius elmagyarázza neki, amit ő már régen tud, hogy Remus tulajdonképpen szereti őt, csak... Hogy ő is szeretne együtt lenni, sőt együtt élni vele, de... Hogy akár még feleségül is venné, ha... Nem érdekelte a sok „csak”, „de” és „ha”. Az érdekelte, hogy ezeken Remus nem hajlandó változtatni, és amíg ez így van, addig ők sohasem lehetnek boldogok...
Nem is próbálta abbahagyni a sírást. Most igazán megkönnyebbült tőle, hogy volt kivel megosztania a bánatát. Bár nem is igazán szóltak egymáshoz Siriusszal, de erre nem is volt szükség. A lány érezte, hogy Sirius tökéletesen ért mindent. Hiszen Remus legjobb barátja volt, ő maga is nagyon szoros kapcsolatban állt vele, és a férfi szinte mindenről tudott, ami kettőjük között történt. Illetve inkább arról, ami nem történt – Tonks csodálkozott rajta, hogy Sirius még nem őrült bele abba, hogy hol Remust nyaggatja, hogy hallgasson az érzelmeire, hol Tonksot hallgatja arról, hogy Remus milyen makacs, és ezzel mindkettőjüknek csak szenvedést okoz. De neki nem volt elege, inkább próbált segíteni, ahol csak tudott. Most éppen itt.
– Nem kellett volna ezt tennie – jelentette ki váratlanul Sirius. Ekkora a lány már abbahagyta a sírást, és csak csendben ültek egymás mellett. Tonks a férfi vállán feküdt, és átfogta a karját.
– Nem – mondta a nő. – Ez nem az ő hibája. Nekem nem kellett volna belemennem. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Tudtam, hogy nem gondolhatta meg magát ennyire hirtelen. Nem vártam mást én sem. Csak reménykedtem, és nem gondolva a jövőre élveztem, hogy legalább akkor boldogok lehettünk pár napig, mert..., mert mi úgysem lehetünk egyébként boldogok...
Sirius először hallgatott néhány másodpercig, majd így felelt:
– Én nem így gondolom. Szerintem Remus előbb-utóbb rá fog jönni, hogy te vagy az, akire szüksége van, és nem engedhet el. Higgy nekem, egyszer még boldogok lesztek. Örökre.
– Ez így nagyon szépen hangzik, de nem sok esélyt látok rá... – szólt Tonks szomorúan. – Bele kellene törődnöm.
– Szerintem nem. Nem kellene feladnod.
– Nem várhatok rá örökké, Sirius. Ha nem akar engem, el kell engednem. Csak szenvedünk mindketten...
– Éppen ez az, Dora. Mindketten, de egy napon majd megérti ő is ezt, és azt is, hogy nem érdemes, és akkor...
– Bárcsak így lenne! – sóhajtott fel a lány.
– Így lesz! Biztos vagyok benne – mondta a férfi.
– Ha te mondod, elhiszem – Tonks rámosolygott Siriusra. – Máris jobb kedvem lett ettől.
– Helyes – kacsintott rá a férfi. – És most, ennél is valamit? Legalább az én kedvemért? – Sirius felállt, és kézen fogta a nőt, aki engedelmesen követte.
– Nem is tudom, mi lenne velem nélküled, Sirius. Benned megbízhatok, és mindig meg tudsz vigasztalni.
– Ha megbízhatsz bennem, miért nem mondtad el előbb, mi történt? – kérdezte a férfi. Tonks arcáról eltűnt a mosoly, bűnbánóan nézett unokabátyjára, úgy válaszolt.
– Sirius, ne haragudj. Ne hidd, hogy... Én gondoltam rá, hogy elmondjam, de...
– Hé, ne aggódj! – sietett őt megnyugtatni Sirius. – Semmi baj, de hátha előbb meg tudtalak volna vigasztalni. Jobban szeretem, ha mosolyogsz, mint az előbb. – A lány megkönnyebbült, hogy Sirius nem neheztel rá, és újra elmosolyodott.
– Na, keresünk valami ehetőt? – kérdezte Sirius. Tonks bólintott, majd együtt indultak kifelé a szobából. Amikor a lány kilépett előtte az ajtón, még a fülébe súgta:
– És Remus miatt se aggódj. Fogadni mernék rá, hogy meggondolja magát.
Tonks még szélesebben mosolygott. Siriusnak gyakran volt igaza...
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
