2. fejezet

Amint elhagytam a Mennyországot, egyenesen a Földre indultam. Már csak azért is, hogy ne Istennek legyen igaza, és „le” menjek. Emberi külsőt varázsoltam magamra, hogy ne keltsek feltűnést, hiszen még a legnagyobb városban is kiszúrnának egy bukott angyalt.

Sokan megbámultak, ennek talán az volt az oka, hogy földet érésem helyszínén egy óriási kráter keletkezett (mint később megtudtam, a vegyesbolt helyén), talán az, hogy elfelejtettem eltüntetni a homlokomból kiálló apró szarvakat.

-         Jó napot! – köszöntem udvariasan a tátott szájjal bámuló közönségnek. Mivel nem válaszoltak, és néhányuknak habzott a szája, arra gondoltam, hogy talán sokkot kaptak, így megvontam a vállam, és továbbálltam.

Elcsodálkoztam, hogy mennyit változott a világ, mióta legutóbb itt jártam. Kishíjján palacsintává lapított egy nagy sárga vasaló, amikor át akartam menni az úttesten, majd mikor már azt hittem, biztonságban vagyok, nekem jött egy biciklis.

Amint összevakartam magam a földről, a szerencsétlenül járó kerékpáros rám zúdította szókincsének legmélyebbre elásott darabjait. Fogalmam sincs miért ordítozott, hiszen csak egy kis horpadás volt a biciklijén, de amikor ezt szóvá is tettem, ellilult a feje a méregtől.

- Évekig spóroltam rá, és most nézd meg, az első és a hátsó kerék egymás mellett van!

- Na és? – tettem karba a kezem. – Csak azt ne mondd, hogy így nem tudsz vele közlekedni!

Láttam, ahogy a vérnyomása az egekbe szökve próbálja lerobbantani a fejét, de mielőtt a baleset bekövetkezhetett volna, megszüntettem anyagi testemet, és forró fuvallat képében elröppentem onnan.

Mikor már kellően nagy távolságra kerültem tőle, ismét emberi alakot öltöttem, és folytattam utamat, hogy valami munkát találjak magamnak. Hamarosan sikerült is találnom. Egy építkezésen…

Egész nap téglát kellett hordanom, és estére már olyan fáradt voltam, hogy mielőtt még sikerült volna rendes szállást találnom magamnak, elaludtam egy magas épület tövében. Már az is nehezemre esett, hogy elküldjem a francba az egyik arra járó idős néni kutyáját, aki volt olyan kedves, hogy egyik hátsó lábát felemelve megfürdetett.

            Másnap reggel az egyik munkatársam ébresztett fel, történetesen a bakancsával.

-         Hát te? Kirúgott az asszony, vagy mi? – kérdezte nevetve.

-         Mi van? – tettem fel a nagy kérdést rekedt hangon. – Én csak lepihentem…

-         Jó, de most gyere, mert a főnök ma fogja szétosztani az újoncokat a brigádok között! – szólt, miközben felsegített. Nem értettem miről beszél, de a kaján vigyor a képén nem sok jót sugallt…

Mikor odaértünk, az újoncok – egy rakás kölyök, és néhány idősödő csöves – már szépen egy sorban álltak.

-         Bocs, bocs! – motyogtam, miközben helyet szereztem magamnak a sor közepén.

-         Semmi… - felelt egy fiatal férfi, akit sikeresen gyomorszájon könyököltem. Ismerős volt a hangja, de mielőtt jobban megnézhettem volna magamnak, a főnök odalépett hozzám, és nagy, vizenyős szemeit a képemre szegezte.

-         Hogy hívnak? – kérdezte pár perc után.

-         Lucifer – válaszoltam unottan.

-         Áh! Szóval Sátán úrhoz van szerencsénk! – jegyezte meg röhögve, a régebbi munkások követték a példáját. – Józsi! – füttyentett, mire egy kopaszodó munkás kilépett a többi közül. – Asszem, ördögöd van.

-         Háhá! Nagyon vicces – jegyeztem meg rosszmájúan. Úgy éreztem jó barátságban leszünk még mi ketten…

Miután a főnök mindenkit elrendezett, kiadta a munkát, és mi nekiálltunk. Megint téglákat kellett cipelnem, de most föl az épület harmadik szintjére. Iszonyatosan fájt a hátam. Legszívesebben felgyújtottam volna az egész épületet a munkásokkal együtt.

Rá kellett jönnöm, hogy a Pokolban töltött több száz évnyi punnyadás nem volt valami jó hatással az erőnlétemre.

Azért volt némi vigaszom is: történetesen az a suttyó, aki a beosztásnál mellettem állt. Legalább úgy izzadt mint egy göthös csataló, ráadásul még fele annyi téglát sem bírt el, mint szerlény személyem. Jól ki is röhögtem, amimkor a lábára ejtette az egyik fontos építőelemet.

Ezt azonban hamar megbántam, ugyanis fájdalmában elejtette az összes többit. A gond csak az volt, hogy egy emelettel magasabban volt, én meg közvetlenül alatta álltam…

-         Jól vagy? – kiáltotta kétségbeesetten, miközben lemászott egy létrán.

-         Fogjuk rá – nyögtem, mert épp a törött gerincemet próbáltam helyreállítani.

-         Várj, segítek – nyújtotta felém nyájasan a mancsát, majd mielőtt még félreugrottam volna, megérintette sérült testrészemet.

Még csak nyikkanni sem tudtam, olyan gyorsan ugrottak vissza a csigolyáim a helyükre. Ekkor már kezdett gyanússá válni a srác. Fölnéztem és…

-         Jézus! – kiáltottam csodálattal és borzadállyal a hangomban.

-         Igen – válaszolt Isten fia mosolyogva. – A fater küldött, hogy tartsalak rövid pórázon.

-         Nagyszerű – morogtam válaszképpen.

-         De mivel olyan nagylelkű vagyok, úgy döntöttem, segítek neked – folytatta mézes-mázos-nyálas hangon.

Egy darabig gyanakodva méregettem. Először arra gondoltam, hogy ez csak valami szívatás, aztán rá kellett jönnöm, hogy Jézusnak sosem volt túl jó a humorérzéke. Végül csak megvontam a vállam, és folytattam a munkát.

Egész estig nem történt semmi különös, azt leszámítva, hogy egy idős nénire ráborult a cementes vödör, amit épp cipeltem. Ez még nem is lett volna olyan furcsa, de ha azt is figyelembe vesszük, hogy a néni több mint 20 méterre sétálgatott az építkezéstől, már kicsit más volt a helyzet. A főnök persze egyből tudomást szerzett a történtekről, de nem talált bűnbakot, akit kirúghatott volna, így hát vidáman folytattam, az egész napos cipekedést.

-         Lucifer! – kiáltott utánam Jézus, mikor elindultam, hogy valami szállást találjak magamnak éjszakára.

-         Mit akarsz? – kérdeztem kissé gorombán. Értsétek meg, ennyi meló után még nekem sem volt erőm megválogatni a szavaimat.

-         Aludhatsz nálam, ha gondolod – ajánlotta fel készségesen.

-         Óh, köszönöm a lehetőséget, de mondd, csak, melyik híd alatt is laksz?  

-         Abban a házban ott – mutatott a felettünk magasodó hegy tetején álló apró luxusvillára.

Csak tátogni tudtam, majd miután átvillant az agyamon, hogy mekkora szemétség, hogy ez a kis pondró feleannyit sem dolgozik, mint én, és ilyen kéglit vesz magának, dühösen felhorkantottam.

-         Jó, tudom, hogy utol sem érheti a mi kis birodalmainkat, de most be kell érnünk ezzel – magyarázta szerényen Jézus.

-         Jó, de honnan a fenéből van neked erre pénzed? – kérdeztem totál feleslegesen, hiszen a választ már én is tudtam.

-         Apám adott némi zsebpénzt az útra…

Ígyhát, ha kissé nehezen is, de belementem a dologba, hogy egy házban lakjam Isten fiával. Kezet ráztunk, utána elindultunk fölfelé. Bevallom, némi hasznom is származott Jézusból, mivel megtanított a helyi közlekedés szabályaira, ezzel megelőzve, hogy az utakon robogó járművek kilapítsanak.

-         Hát megérkeztünk! – sóhajtott Jézus, mikor végül, hosszú gyaloglás után feljutottunk a hegy csúcsára, ahol a kis palotája állt. – Hát nem gyönyörű a kilátás?

-         Ja, már csak egy szép kis kereszt hiányzik, amire hétvégenként felszögezheted magad, hogy úgy csodáld a panorámát… - bukott ki belőlem a röhögés.

A srác arca egy szempillantás alatt elsötétedett. Láttam, hogy eme szörnyűséges megjegyzésemet nem fogja egykönnyen megbocsátani.

- Ezt a témát inkább hanyagoljuk – mondta, aztán elindult az épület irányába, én pedig vidáman fütyörészve követtem.