10. fejezet

-                          Remus! Remus! Remus! Remus! – hatolt be egy vidám hang Remus Lupin legmélyebb álmának világába a valóságból.

-                          Ne, Siri! Hagyj aludni! – morogta álmosan a varázsló, és már fordult volna az oldalára, de Sirius megelőzte, és gyorsan ráült a hasára.

-                          Remus, kelj föl! – kiabálta mosolyogva a fiúcska. – Tudod, hogy úgysem hagylak békén, amíg föl nem kelsz!

-                          Tudom! – szólt Holdsáp, és lágyan megsimogatta Tapmancs arcát.

Sirius elnevette magát, aztán egy hirtelen mozdulattal eldőlt, egyenesen Lupin mellkasára. Remus eresztett egy mosolyt, majd átkarolta a fiúcskát, és egy mélyet sóhajtott.

            Már több mint két hónap telt el a gyerek rémálma óta, de ő még mindig nem volt képes rá, hogy elrontsa a kisfiú számára fenntartott boldog látszatot. Sirius vidámsága révén nem tudta rávenni magát, hogy megtegye, ami talán örökre pokollá változtathatja barátja életét. 

            Miért ne élhetne ebben a boldog hazugságban? Hiszen annyit kellett már szenvednie! Itt a remek lehetőség, hogy elfelejtve a múltat, egy boldog jövőnek nézzen elébe.

            De Sirius nem bolond. Előbb-utóbb rá fog jönni a dologra, és minél később jön rá, annál rosszabb lesz neki…

E gondolatok cikáztak naphosszat Lupin fejében, de nem tudott dönteni. Jobban szerette őt, mintha a saját fia volna, hiszen jól ismerte, azt, aki minden körülmények között mellette állt, és tudta, hogy a látszatra érzéketlen, bajkeverő, kötekedő fiú állarca mögött egy szeretetre méltó, nagyon jóindulatú ember lakozik.

-                          Valami baj van? – kérdezte Tapmancs, Remus újabb sóhaja után.

-                          Dehogy! – felelt a férfi, s megsimogatta a fiúcska hátát.

-                          Akkor lemegyünk reggelizni? – pattant fel Black, arcán széles mosoly terült el.

Remus bólintott, majd miután Tapmancs lekecmergett róla, ő is kiszállt az ágyból.

Később vidáman nevetgélve vonultak le a konyhába, hogy bekapjanak valamit reggelire. Siriusnak egész idő alatt be nem állt a szája…

-                          És képzeld, egyszer James meg én, bejutottunk a mardekárosok klubhelyiségébe, aztán kiderítettük, hogy melyik Pipogyusz szobája, aztán beraktuk az ágyneműjébe a csalánt, amit előző nap szedtünk! – nevetett a fiúcska. – Egész másnap vakarózott!

-                          Nagyszerű! – erőltetett magára mosolyt Lupin, de aztán hirtelen egy egész jónak tűnő ötlete támadt.  – És te mit szóltál volna, ha veled teszik megy ugyanezt?

-                          Velem? Olyan nincs! – legyintett Tapmancs. – Én mindig odafigyelek.

-                          Valóban? – vonta fel a szemöldökét a varázsló.

-                          Hát… majdnem mindig – eresztett egy vigyort a fiú, majd sietve hozzátette: - De mi csak viccből csináltuk!

-                          Perselus is olyan jót nevetett rajta, mint ti? – nézett komolyan a kölyökre Holdsáp.

-                          Nem igazán – túrt a hajába Black. Látszott rajta, hogy kissé elszégyellte magát, majd hirtelen megváltozott a tekintete, és ráförmedt Lupinra. – Tudom, azt akarod, hogy kérjek tőle bocsánatot!

-                          Nem lenne rossz…- Remus remélte, hogy a fiú már soha az életben nem fog találkozni Pitonnal, de ha legalább a szándék meg van, az jó.

-                          De hát Pipogyusz a suli lúzere! Sosem fogok lealacsonyodni arra a szintre, hogy bocsánatot kérjek egy ilyentől!

-                          Azért ilyen, mert hülyét csináltok belőle!

-                          Akkor se fogok tőle bocsánatot kérni! – tette karba a kezét a kisfiú, jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát.

-                          Jaj, Tapi! Reménytelen eset vagy! – sóhajtott a varázsló, s innentől kezdve némán folytatták útjukat.

Még le sem értek a lépcsőn, amikor szembe találkoztak a lihegő Tonksszal. Haja most derekáig ért, s sötétlila színben pompázott.

-                          Baj van? – kérdezte nem kis aggodalommal Lupin, s közben lágyan megfogta szerelme kezét.

-                           Nincs… Csak… - lihegte a lány. – titeket… akartalak… felébreszteni… - Majd miután kifújta magát, így folytatta: - Arra gondoltam, mi lenne, ha ma elvinném sétálni Tapit?

-                          Tényleg? – kérdezte kerekre nyílt szemekkel Sirius, majd miután Tonks bólintott örömében a nyakába ugrott.

A boszorkány elveszítette az egyensúlyát, és kishijján lezuhant a lépcsőn, de Lupin az utolsó pillanatban átkarolta, és ezzel megelőzve a balesetet.

- Sirius! – szólalt meg szigorú hangon, miután elengedte a lányt.

- Bocsi! – sütötte le a szemét a kisfiú, majd kissé távolabb lépett.

- Hagyd már! – legyintett Tonks, mielőtt még Remus kinyithatta volna a száját, s közben lágyan megsimogatta Black fejét. – Csak örül.

- Attól még nem kell olyannak lennie, mint egy vadállat! – vonta fel a szemöldökét mérgesen a férfi.

- Jaj, Remus! – dobbantotta a lábával a lány. – Ne legyél már ilyen! Úgy viselkedsz néha, mint egy vénember!

- Én vénember? – csodálkozott Remus. – Nem is!

- De igen!

- Nem!

- De!

- Nem…

A végén már mind a ketten mosolyogtak, majd ajkaik csókban forrtak össze. Mikor elváltak, Remus ránézett a szélesen vigyorgó Siriusra.

- Ki éhes? – kérdezte vidáman Tonks, s elindult lefelé a lépcsőn, nyomában Holdsáppal és Tapmanccsal.

Reggeli után a fiúnak volt egy kis szabadideje, mielőtt elkezdte volna a tanulást, ezért sétálgatott a házban. Épp az emeleten járt, amikor halk kaparászás hangjaira lett figyelmes. Hallgatózott, majd megállapította, hogy a hang a padlás felől jön. Először megijedt, mert nagyon félt a padláson, hiszen ott mindig sötét van, és minden olyan dohos.

            Végül összeszedte a bátorságát, és felmászott a vékony lépcsőn, ami a legfelső szintre vezet. Előkapta a zsebéből a pálcáját, s annak végére apró lángot varázsolt.

            Lassan lépkedett, lába alatt recsegtek az öreg deszkák. Lassan körbejárta az egész helyiséget, de nem talált semmit.   

Ekkor újra hallotta a kaparászást az egyik sarokból.

            Legszívesebben elrohant volna, de kalandvágya nem hagyta annyiban a dolgot, így a kisfiú, ha remegő lábakkal is, de megindult a zaj irányába.

A sarokban nem talált semmit, de látta a falba vájt lyukat, amelybe, ha kissé összehúzza magát, még ő is befér. Leengedte a pálcáját, és úgy irányította, hogy belenézhessen a sötétbe.

Kishíjján hanyatt esett, amikor két apró, csillogó valamivel nézett szembe. 

A következő pillanatban, némi morgolódás kíséretében feltűnt egy ismerős, kivételesen morcos arc a lyukban.

- Sipor! – kiáltotta megkönnyebbülten Tapmancs, aki ekkor vette észre, hogy elfelejtett levegőt venni.

            A házimanó kimászott a lyukból, és félve méregette s gyereket, aki megzavarta nyugalmát.

- Uram szelleme! – visította kétségbeesetten, és közben azt leste, hogy merre menekülhetne el.

- Nem vagyok szellem! – kiáltott dühösen Sirius. – Megbolondultál?

- Uram meghalt, és most visszajött hogy bosszút álljon szegény Siporon!

- Miről beszélsz, te marha? Én nem haltam meg!

- Szegény úrnőm, ha hallaná, hogy a fia hogy beszél szegény szolgájával! – Sipor hangja ekkorra már keserves vonyításba csapott át. A földre vetette magát, és fejét a lába közé dugva, ronda koszos gombóccá gömbölyödött, és remegett, mint a nyárfalevél.

            A következő pillanatban kicsapódott az ajtó. Sirius odakapta a fejét, és meglátta Rémszem Mordont, amint dühös tekintettel mered rá és a manóra.

- El onnan, kölyök! – recsegte, majd hangos kopogás kíséretében odabicegett a pároshoz. Felkapta a veszettül a kapálózó házimanót, aztán megragadta Sirius karját, és elindult lefelé.

Amint leértek a lépcsőn, szembe találkoztak Remusszal.

-                          Mi történt? – kérdezte csodálkozva a varázsló, majd szeme megakadt a vergődő Siporon. – Megtaláltátok?

-                          Fogd meg a kölyköt! – morogta Rémszem, közben elkapta Sirius vállát, és durván odalökte Lupinhoz.

-                          Rémszem! – próbálkozott ismét, de az idős mágus nem válaszolt neki, hanem folytatta az útját a lépcső felé. Remus és Sirius sietve követték.

- Mit műveltél már megint? – tette fel a kérdést a kissé harapóskedvében lévő Holdsáp.

- Semmit! – válaszolt dacosan a fiúcska, s a hatás kedvéért ki is húzta magát. – Én csak itt fönt voltam, aztán hallottam, hogy valami van a padláson, és fölmentem. Akkor találkoztam ezzel a hibbanttal!

- Hibbanttal? – kérdezett vissza a férfi.

- Igen. Szerintem teljesen megőrült - válaszolt Tapmancs. - Azt mondta, hogy meghaltam, és visszajöttem, hogy bosszút álljak rajta.

Remus idegesen az ajkába harapott, s nem szólt semmit. Tudta, hogy ma mindenképpen be kell számolnia a kis Siriusnak a vele történtekről, de előtte még hivatalos egy Siporral való találkozásra.

-                          Te menj fel a szobádba, és maradj ott, amíg érted nem megyek! – adta ki a parancsot az értetlenül bámuló fiúnak, amint a konyhához értek.

-                          De miért?

-                          Mert megkértelek! Légy szíves, menj fel!

-                          Jó! – motyogta végül lemondóan a fiúcska, majd felszaladt a lépcsőn.

De csak pár lépcsőfokot. Esze ágában sem volt szót fogadni, ugyanis mindenképpen információt akart szerezni lehetetlen helyzetéről.

            Kiszemelte a lépcsőfordulóban elhelyezett szekrényt, amelyet kissé elhúztak a faltól, hogy ki lehessen kaparni mögüle a penészt, és óvatosan bebújt mögé.

            Rettenetesen büdös volt. Először igyekezett leküzdeni a hányingerét, majd mikor orra kissé hozzászokott a kellemesnek semmiképpen sem nevezhető illathoz, megpróbált a külvilágra összpontosítani.

            Hallotta, ahogy sietős léptekkel elrobognak mellette, majd mikor úgy tűnt, már senki sem érkezik, előmászott. Leporolta a ruhájára és a hajába ragadt pókhálót, majd odaosont a konyha ajtajához, és hallgatózott.

-                          Nem, soha!  - visította éles hangon a manó.

-                          Miért jöttél vissza? – recsegte Mordon.

-                          Mert Bellatrix kisasszony megparancsolta. Azt mondta, Sipor jöjjön vissza, és keresse meg Sirius Blacket. De Sirius Black meghalt, csak a szelleme kísért ebben a házban.

Ez idióta! – gondolta magában Tapmancs, s közben igyekezett minél jobban az ajtóhoz lapulni.

-                          Remus, beszéltél Siriusszal? Elmondtad neki? – hallatszott Molly Weasley aggódó hangja valahonnan közelről.

-                          Nem. Még nem – motyogta Lupin, aki a jelek szerint az asszony mellett állt. – Fogalmam sincs, hogyan értessem meg vele. Nem szeretném, ha valami őrültséget csinálna. Tudod, milyen volt mindig is…

-                          Igen, de…

-                          Neeee! – sikoltott a manó. – Kérem, ne bántsa szegény Siport, uram!

-                          Akkor beszélj! – üvöltött Mordon. – Miért kell Bellatrixnek Sirius?

-                          Sipor nem mondhatja el!

-                          Beszélj, ostoba, ha nem akarod sült malacként végezni!

-                          Bellatrix kisasszony csak annyit mondott Sipornak, hogy vigye el neki Sirius úrfit, mert szüksége van rá, hogy a Sötét Nagyúr szolgái visszatérhessenek a halálból.

-                          És még?

-                          Sipor nem tud többet!

Sirius az ajkába harapott. Fogalma sem volt, miről beszél a manó, de a hangjából ítélve őszinte volt. Amit Belláról hallott különösen felzaklatta, mivel az előbb hallottak csak annyit jelenthettek, hogy unokanővére csatlakozott Voldemort szolgáihoz. 

Sirius jobbnak látta, ha gyorsan felrohan a szobájába, és elfelejti, amit hallott, ezért tett egy lépést hátra. Lába beleütközött egy eddig árnyékba burkolózott apró vázába. Az edény megingott, majd eldőlt, és hangos csörömpölést hallatva ezer darabra tört.

A konyhában hirtelen mindenki elhallgatott. Siriusnak a földbe gyökerezett a lába, és már nem volt hová elszaladnia. Lépteket hallott, aztán kinyílt az ajtó, és Remus dugta ki rajta a fejét.

-                          Te meg mit keresel itt? – kérdezte ingerülten. Kilépett a folyosóra, elkapta a kisfiú karját, és durván megrázta. – Nem megmondtam, hogy menj föl a szobádba?!

-                          De…de… - hebegte Tapmancs.

-                          Már megint a kölyök? – hallatszott ki Mordon reszelős hangja. – Egész végig az ajtó előtt hallgatózott.

-                          Én csak… - próbált mentegetőzni a fiú, de Remus a karjánál fogva húzta őt az emeletre vezető lépcső felé.

- Remus! – próbálkozott újra, amikor felértek a szobájába, és a férfi becsukta az ajtót.

- Miért nem tudsz szót fogadni? – szólt Lupin halkan, mégis vészjóslóan.

- Én csak tudni akartam… - mentegetőzött, majd egyszercsak kitört belőle a kérdés, mely ezidáig kínozta: - Mi a fene ez az egész?!

 - Sirius – kezdte lágyabb hangon Lupin, de a kisfiúból csak úgy dőltek a kérdések.

- Miért mondta Sipor, hogy meghaltam, miért akar Bella elvinni? Hol van James, Peter, meg Remus? Hol vannak a szüleim? Hol van Regulus? Azt hiszitek nem vettem észre, hogy az összes újságon „elnyomtatták” a dátumot? Nem vagyok hülye! Tudom, hogy valami nem stimmel, és nem akarjátok nekem elmondani. Semmit se mondotok el! Sőt, azt se tudom, kik vagytok, és mit kerestek itt! – kiabált Sirius, s végére már sírva fakadt.

            Rendkívül tehetetlennek érezte magát, így, hogy semmit sem tud. Szerette Remust, de úgy érezte, hogy átveri őt, s csak azért titkolja előle, amit tudni akar. Már-már arra gondolt, hogy ezek az emberek a Halálfalók, és ellene szervezkednek.

-                          Sirius! – szólt újra Remus. Megfogta a fiúcska kezét, és enyhén megszorította. – Ha elhallgatsz egy kicsit, megígérem, hogy mindent elmondok.

-                          Már ezerszer megígérted! – dörmögte Tapmancs, ahogy szabad kezével letörülte az arcán csordogáló könnycseppeket.

-                          Tudom, és ne haragudj, amiért eddig nem tartottam be! Csak neked akartam jót, de belátom, hogy rossz döntés volt ennyit halogatni. Gyere, üljünk le, és mindent elmondok!

-                          Na, szóval – kezdett bele, amint végre mindketten helyet foglaltak Sirius ágyán. -, mi, akik itt vagyunk Voldemort ellen küzdünk már évek óta. Egykor te is közénk tartoztál, és megengedted, hogy a házadban rendezzük be a főhadiszállásunkat.

-                          De én…

-                          Várj, mindent el fogok mondani! Szóval ezt a házat te adtad nekünk, és sokáig te voltál a közvetítőnk. Egészen addig, amíg egy összecsapás alkalmával Bellatrix át nem repített a Függönyön.

-                          Mi van? Egy szót sem értek ebből a baromságból! Szerintem be vagy rúgva.

-                          Nem vagyok berúgva… Nem tudjuk, mi történik azzal, aki átlép a Függöny túloldalára, mivel még senki nem tért vissza onnan… egészen idáig. Te visszajöttél, és most itt vagy.

-                          De én… Remus, ez hülyeség! – kiáltotta Black, s már fel is pattant volna, ha varázsló vissza nem tartja.

-                          Sirius, emlékszel, hogyan kerültél ide?

-                          Igen. Itt születtem!

-                          Nem úgy értem. Mire emlékszel abból, amikor először találkoztál velünk? Hol voltál előtte?

-                          Én nem is tudom… - gondolkodott el a fiú. – Egy sötét helyen voltam, aztán félni kezdtem, és elrohantam. Kiszaladtam az utcára, és megpróbáltam hazajönni, de aztán elfáradtam, és elaludtam. Egy kuka mögött ébredtem fel, és mikor felébredtem, már megismertem a környéket, és idetaláltam.

-                          És mi volt az a sötét hely?

-                          Nem tudom! De mikor haltam meg? És mi van most? Mi történt? Nem értek semmit!

-                          Nyugi! – csitítgatta Holdsáp, s vigasztalóan magához ölelte. Mikor a gyerek kissé megnyugodott, folytatta: - Emlékszel arra az estére, amikor azt a nagyon rosszat álmodtad?

-                          Őőő… Asszem, igen.

-                          Akkor beszéltél a dementorokról…

-                          Mi van velük? – kérdezte Sirius, láthatóan még az említésüktől is kirázta a hideg.

-                          Ők az azkabani őrök.

-                          Igen, ezt mindenki tudja.

-                          Jó. Akkor figyelj egy kicsit. Téged elítéltek, és Azkabanba zártak, de te tizenkét év után megszöktél és…

-                          De Remus! Még csak 11 éves vagyok! Hogy ítélnének el egy gyereket?

-                          Akkor már nem voltál gyerek.

-                          Mi? – hökkent meg a fiú. – De hát most is gyerek vagyok!

-                          Igen, de mikor visszatértél sok minden megváltozott – próbálta értelmesen elmagyarázni Remus. Már tudta, hogy hiba volt lépésről lépésre megértetni Siriusszal a dolgokat, és jobb lett volna, ha kerek perec elmondja az egészet az elejétől kezdve. – Te biztosan nem emlékszel már, de felnőttél…

-                          Ez hülyeség!

-                          Figyelj már ide! – emelte fel a hangját a férfi. – Mond neked valamit az a név, hogy Tapmancs?

-                          Te szoktál így hívni, de hogy honnan szedted…

-                          És a Holdsáp? Arra emlékszel?

-                          Dereng valami… De nem tudom.

-                          Emlékszel a barátaidra?

-                          Igen.

-                          James Potter és Lily Evans összeházasodtak, és született egy gyerekük, Harry Potter. Voldemort el akarta őket tenni lába alól, ezért elrejtőztek, s a titkukat rád bízták. Mindenki úgy tudta, te vagy a titokgazda, de te az utolsó pillanatban jobbnak láttad, ha inkább Peterre ruházod a feladatot, mivel féltél, hogy Voldemort először téged keres meg. Peter elárulta Potteréket, ők meghaltak, kivéve a fiúk, aki ezek után Lily mugli húgának családjához került…

-                          James meghalt?! – suttogta kétségbeesetten Sirius. – Az nem lehet!

 Ismét előtört belőle a zokogás. Remus szorosan magához ölelte, s közben marta a bűntudat, amiért ilyen fájdalmat okoz legjobb barátjának. Mikor a kisfiú végre kissé lenyugodott folytatta a beszámolóját.

-                          Jamesék halála után, te elindultál, hogy felkeresd Petert. Meg is találtad, de ő kicselezett téged, és elszökött. Téged megvádoltak azzal, hogy megöltél 13 muglit, és Azkabanba vittek, eközben Peter nagy hős lett. Mindenki azt hitte, hogy meghalt.

-                          De én nem öltem meg senkit, ugye? – nézett esdeklő szemekkel a kisfiú Remusra.

-                          Nem. Senkit – nyugtatta meg a férfi, majd folytatta. Már szeretett volna minél előbb a végére jutni. – Tizenkét évig voltál ott, aztán felfedezted, hogy Peter életben van, és megszöktél. Ez nagy szenzáció volt, hiszen előtted még senki sem tudott megszökni onnan.

-                          És hogy szöktem meg? – kérdezte Tapmancs, aki láthatóan felvidult a dicséret hallatán.

-                          Ezt majd később – kacsintott Holdsáp, s ismét fölvette a történet fonalát. – Ezután bújkáltál néhány évig, többek között ebben a házban.

-                          És anyámék?

-                          Ők sajnos már meghaltak.

-                          És Regulus? – kérdezte a fiúcska bizakodón.

-                          Ő is. 

 Sirius most már nem tudott szólni. Túl sok volt egyszerre, amit hallott. Kissé furcsa helyzet volt, de mélyen belül érezte, hogy a varázsló szavai igazak. Sírni akart, de képtelen volt rá. Egyszerre szeretett volna elvonulni, és feldolgozni a történteket, közben megszámlálhatatlan kérdés szaggatta belülről.

Remus valószínűleg észrevette a kisfiú arcán végbemenő változásokat, mert nem folytatta tovább, hanem vigasztalóan megölelte őt.

A kis Tapmancs belecsimpaszkodott a férfi talárjába, és arcát annak mellkasába fúrta. Holdsáp végigsimított a fiú hosszú haján, közben már a következő lépést fontolgatta.

- És te honnan tudod mindezt? – emelte fel hirtelen a fejét Sirius. Még ki sem ejtette a száján a kérdést, de már tudta rá a választ. Meg kellett kérdeznie, mert mindenképpen Remus szájából akarta hallani.

-                          Onnan, hogy én az a Remus Lupin vagyok, akivel együtt jártál a Roxfortba. – felelt türelmesen  a varázsló.

-                          És mikor lettél vérfarkas? – nyitotta tágra a szemét a gyerek.