A megtébolyult asszony

A csillagok és a Telihold furcsa, kísérteties fénye behatolt az Erdő vén fáinak sűrűjébe. Csend és nyugalom áradt a tájból. Szél nem fújt, s a levegő olyan tiszta volt, hogy az ember legszívesebben szárnyakat növesztett volna, hogy fölrepülhessen az Égbe egészen a csillagokig. A fák lombja sötét árnyékokat vetett az apró tisztásokra, ahol az emberek és a tündék közösen ünnepelték szent ünnepeiket.

            Az Erdő olyankor vidám hangokkal telt meg, s a szél zúgása, az ágak, és az avar ropogása beleolvadt a tündék különös dalába, hogy együtt éltessék a természet szépségeit.

            De most csend volt. Baljóslatú csend. Mintha a sötétség már várakozva figyelte volna az eseményeket. 

Messze délen egy farkas felvonyított, s az erdőben lakó emberek hátán felborzolódott a szőr.  A családok visszavonultak a halott faágakból tákolt kunyhóikba, ahol gyermekeik az igazak álmát aludták.

Az egész Erdő néma volt és üres. Csak egy lélek bolyongott a sötét fák között. Egy elátkozott lélek.

Sikoltva rohant elé az öreg tölgyfák között, s közben görcsösen markolta a kezében szorongatott apró batyut. Szorítása oly erős volt, hogy fehér vásznon, mely a csomagot alkotta, átszűrődött a vér, pirosra festve a vásznat és az asszony sápadt bőrét.

- A gyermekem! Meghalt a gyermekem! – sikoltozott a nő.

            Ruhája beakadt egy kiálló gyökérbe, és egy véres darab leszakadt róla. A nő elesett, s a csomag kigurult a kezéből. A vászon szétnyílt, és valami kigurult belőle, hogy aztán nekicsapódhasson a legközelebbi fa törzsének.

-         A gyermekem! – kiáltott az asszony, vékony kezét az elgurult test felé nyújtotta.

A kis test élettelenül hevert a fa tövében. Még csecsemő volt. Talán egy napot sem élt.

Most üveges szemmel meredt a fa sötét koronája felé, s arcán borzalom és csodálat kifejezése keveredett. Mintha még mindig élne, a növény hatalmasságát csodálná, melyet életében sohasem tapasztalhatott.

      Az arca vérben úszott, s aprócska mellkasán tépett seb éktelenkedett, melyet mintha egy vérengző fenevad foga szakított volna a gyenge húsba.

      De a seb ejtője nem volt állat. A kisded saját anyja volt, aki e sebet a fogával tépte, hogy remegő kézzel kiszakíthassa a még lüktető szívet a kis testből, mely egyre keservesebben zokogott, és küzdött az életért, majd végül mozdulatlanná fagyott, s örökre elhallgatott.

      Az anya csak ekkor ébredt rá szörnyű tettére, s ép eszét elvesztve felkapta halott gyermeke maradványait, hogy egy koszos rongyba bugyolálva elrohanjon vele az Erdő mélyére.

      Hogy miért követte el borzalmas tettét, már senki sem tudta megmondani. Csak egyvalamit tudtak, hogy a megtébolyult asszony még száz év elteltével is kísértetként járja az Erdőt az éjszaka sötét óráiban, s halott gyermekét siratja…