|
Mindenkiért...
 Tartalom: Tudom, hogy a V-Moto'Rock: Gyertyák című dala elvileg karácsonyi, de számomra már régóta a gyász kifejezője is, ezért írtam hozzá egy ilyen jellegű fic-et. Többet nem írok róla, mivel bőven van benne HP7 spoiler, és a tartalmát sem tudnám összefoglalni spoilerek nélkül.
Mindenkiért...
- Nem jössz? - Harryt Ron hangja zökkentette ki a gondolataiból.
- De, mindjárt. De ne várj meg, nemsokára utánatok megyek - válaszolta neki.
A csata néhány nappal ezelőtt ért véget, de Harryék még mindig a Roxfortban voltak. A végső összecsapás éjszakáján nagyon sokan életüket vesztették a gonosz elleni harcban, és bár a temetésekről az áldozatok rokonai, barátai gondoskodtak, McGalagony professzor - mint az iskola új igazgatója - azt javasolta, hogy tartsanak egy közös megemlékezést is. A búcsúztató időpontja a mai napra volt kitűzve, és Harrynek valóban el kellett volna már indulnia, de még mindig nem készült el teljesen. Még most is rendkívül fáradt volt, de inkább szellemileg, érzelmileg, mint fizikailag. Voldemort halála után vegyes érzelmek kerítették hatalmába, melyekkel még most sem tudott mit kezdeni. Igen, a varázsvilág felszabadult, a legtöbb halálfalót elfogták, az Azkabanba hurcolt ártatlanokat kiengedték fogságukból, a Mágiaügyi Minisztérium vezetését pedig ideiglenesen Kingsley Shackleboltra bízták. „Boldog időszak következik” - gondolta Harry már akkor. Mégis fájdalmat érzett. Mély fájdalmat, melyet a barátok, iskolatársak elvesztése okozott. Nem tudott még önfeledten örülni a győzelemnek, szörnyen érezte magát, ha az áldozatokra gondolt, akik ugyanúgy a jóért küzdöttek, mégsem lesz már többé lehetőségük élvezni, hogy megnyerték a háborút. A kimondhatatlan szomorúság, a gyász uralta a lelkét, hiába próbált arra gondolni, hogy a gonosz elpusztult, nincs többé, elérte a célját, nem tudott még felhőtlenül boldog lenni, pedig ő is szeretett volna már ünnepelni - a lelkében is… De folyton eszébe jutottak az elvesztett társak: Lupin, Tonks, Fred…
- Harry, ha most nem jössz, tényleg el fogunk késni! - Az újabb merengésből Ginny rángatta ki.
- Megyek - felelte, majd mosolyt erőltetve arcára elindult a lány felé.
Miközben a Nagyterem felé sétáltak, arra gondolt, milyen sokat jelent neki Ginny. A csata vége óta viszonylag sok időt töltöttek együtt - amikor Harry éppen nem egyedül sétált a parkban, hogy zavartalanul elmerülhessen a gondolataiba -, de még mindig nem tudták ugyanott folytatni a kapcsolatukat, ahol körülbelül egy éve abbahagyták. Túl régen váltak el, túlságosan sok minden történt azóta, és barátaik elvesztése nemcsak Harryt, Ginnyt is megviselte, legfőképpen testvére halála. Mindezek ellenére tudták, hogy számíthatnak egymásra, és ha szükségük van rá, megoszthatják egymással a gondolataikat. Mindketten biztosak voltak abban, hogy hamarosan - ha feldolgozzák az eseményeket - újra egy pár lehetnek.
Közben leértek a Nagyterembe. Beléptek az ajtón, Harry körülnézett: nem voltak ott a házak asztalai, csak sok-sok szék sorokba rendezve, valamint a tanári asztal állt ott, fekete terítővel letakarva, tetején gyertyákkal. Rengeteg ember volt ott: az iskola tanulói szinte teljes létszámmal (a mardekárosok közül sokan hiányoztak), a Rend tagjai, az elhunytak rokonai, barátai…
Az első sorban a tanárok ültek, nem sokkal mögöttük Harry és Ginny meglátták Ront és Hermionét, odamentek és leültek melléjük. Hamarosan a többi későn érkező is elfoglalta helyét, és pár perc múlva mindenki elcsendesedett, ahogy McGalagony professzor fellépett az emelvényre a tanári asztal elé, és beszélni kezdett. Sokkal szebben, mint ahogy tavaly Dumbledore temetésén szónokolt az az idegen varázsló. Az igazgatónőn látszott és hallatszott, hogy szívből jövő gondolatokat oszt meg az egybegyűltekkel.
„… S elhulltanak legjobbjaink / a hosszú harc alatt...”* - hallotta a professzor szavait.
Igen - gondolta -, ez az, amit oly nehéz feldolgozni; hogy annyi embert elvesztettek. És nemcsak most, hiszen a harc valóban hosszú volt. Voldemort és a halálfalók nemcsak a vezér három évvel ezelőtti visszatérésük óta gyilkoltak, hiszen Harry szüleinek a halála előtt is kegyetlenül, minden szánalom nélkül ölték, kínozták az embereket vagy azért, mert túl jó varázslók és boszorkányok voltak vagy, mert muglinak, sárvérűnek születtek. A legtöbbjüket pedig azért, mert szembeszálltak velük. Akik egy jobb életért küzdöttek, ahogy Lupin is mondta, mikor szüleivel és Siriusszal együtt emlékként megjelent mellette az erdőben… Lupinról Teddy, a keresztfia jutott eszébe. Most neki, Harrynek kell az apát pótolnia a kisgyermek számára. Ugyanúgy, ahogy ő, Teddy is kisbabaként veszítette el az édesanyját és édesapját, de Harry elhatározta: mindent meg fog tenni azért, hogy a fiú a lehető legtöbb szeretetet és törődést kapja meg, akkor is, ha szülei már nem élnek. Lupinnak és Tonksnak sem okozhatott csalódást; gondoskodni a fiúkról - ennyivel tartozott nekik, hiszen ők végig segítettek neki, és tulajdonképpen felelősnek érezte magát a haláluk miatt is… Ahogy mindenki halála miatt érzett egy kis felelősséget. Talán ez a gondolat nyomasztotta őt a leginkább; hiszen senkinek nem kellett volna beállnia harcolni, de megtették, hogy segítsék, védjék őt. Gyűlölte Voldemortot, még most is, a halála után is, gyűlölte, mióta először hallott róla, de igaza volt, mikor így beszélt hozzá: „Engeded a barátaidat meghalni, mintsem hogy szembenézz velem.” A mondat azóta is a fülében csengett. Igaz, ő, Harry is képes lett volna feláldozni magát azért, hogy Voldemort elpusztítható legyen, hogy a varázsvilág felszabaduljon, de ő vissza tudott térni a halálból, míg mindenki más továbbra sem élhetett, pedig ugyanúgy feláldozták magukat a jóért… Gyakran eszébe jutott mindez, és mint mindannyiszor, úgy most is összeszorult a szíve ezekre a gondolatokra…
Most újra az igazgatónőre figyelt.
„… De nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a jóért való harcban, igazi hősökként haltak meg mindannyian. Köszönettel és hálával tartozunk nekik, és szeretettel, tisztelettel kell őriznünk emlékeiket, de folytatnunk kell az életünket nélkülük is, és mindezt boldogan. Meg kell látnunk, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló, és jelenleg akármennyire is szomorúak vagyunk, bármennyire is fáj az elvesztésük, meg kell próbálnunk örülni. Örülni annak, hogy a gonosz végül elpusztult, hogy ezután békés, szép idők jönnek. Ez az, amiért ők meghaltak, hogy nekünk jobb világot teremtsenek, hogy többet ne kelljen félnünk, hogy boldogok lehessünk. Életáldozatuk egyfajta ajándék volt, amit ők adtak nekünk azért, hogy végre mindannyian élvezhessük azt az idillt, felhőtlen életet, amelyre már oly régóta vártunk. Örömmel kell elfogadnunk ezt az ajándékot, hiszen ők önzetlenül adták életüket mindannyiunkért, a varázsvilágért, és elutasítjuk ezt az ajándékot, ha túlságosan belefeledkezünk a gyászunkba. Ők sem akarnának sírva látni bennünket, könnyeket a szemünkben túl sokáig; azt szeretnék, hogy élvezzük azt a boldog időszakot, ami évtizedek után most végre elérkezett életünkbe.”
Harry úgy érezte, kissé megkönnyebbült. Igaza volt McGalagonynak, valóban az is hozzátartozik az elhunytak tiszteletéhez, hogy elfogadjuk áldozatukat; ha örülni tudunk annak, hogy vége a több évtizedes harcnak, hogy boldogság vár ránk, elvesztésük kevésbé fájdalmas és hiábavaló…
Az igazgatónő most egy hosszú pergamenről olvasott fel; először neveket, elhunytak neveit, majd néhány dicsérő szóval jellemezte az áldozatokat. Hosszú volt a lista, hiszen csak a roxforti csatában több, mint ötvenen vesztették életüket. Ahogy a tanárnő folytatta a felolvasást, Harry látta, hogy Bimba professzor az asztal mögé állt, és pálcája suhintásaira a sorba állított gyertyák meggyulladtak. McGalagony befejezte az olvasást és valószínűleg a beszédet is, mivel miután összetekerte a kezében tartott pergamenlapot, lement az emelvényről, és leült az egyik első sorban álló székre. Miközben Bimba professzor folytatta a gyertyák meggyújtását, lassú, szomorú zene hangjai csendültek fel a Nagyteremben.
Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.
A szöveget hallva Harry gombócot érzett a torkában, és égett a szeme az előtörni készülő sírástól. Eszébe jutottak a szerettei, akik régebb óta nincsenek már mellette: a szülei, akiket sosem tudott megismerni, Sirius, akivel sosem tudta bepótolni az elvesztett időt, Dumbledore, aki mindig mellette állt és segítette őt, aki nélkül nem jutott volna el idáig…
Mindazokért, akik elzárkóznak a jótól,
Akik nincsenek itt, s nem is értenének a szóból,
Voldemort és a halálfalók jutottak eszébe; akik valóban elzárkóztak a jótól. Néhány halálfaló végül rájött, hogy a rossz utat választotta, és kisebb-nagyobb igyekezettel próbálták jóvátenni bűneiket, de legalábbis megbánták őket: Regulus, Piton, Malfoyék… Mindenkinek volt, lehetett volna választása, és voltak, akik immár a helyes útra léptek, de voltak, akik nem is ismerték fel a választás lehetőségét; élükön Voldemorttal. Harry mindig azt gondolta, mindenkiben van egy kis jóság, és így nem tudta elképzelni, Voldemortba hogyan szorulhatott ennyi gyűlölet és kegyetlenség, és hogy nem lehet benne nyomát találni a szeretetnek, a bűnbánatnak. De hát hogy is érthette volna? Akinek a szívében ennyi és ilyen erős szeretet lakozik, mint Harryében, ezt nem értheti meg, és Harryt sem érthette meg soha egy olyan könyörtelen, embertelen lény, mint Voldemort. Ismét igaza volt Dumbledore-nak - gondolta Harry -; a szeretet a leghatalmasabb fehér mágia, a legnagyobb erő…
Aki barát, de lehet még ellened is,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.
Égig érjen a fény, és mi úgy szeretnénk,
hogy sohase múljon el.
Égig érjen a fény egész életünkön át,
hogy nyithassa két szemét, ki mindig erre várt.
Igen - gondolta Harry -, boldognak kell lennie mindannyiunknak, akik itt maradtunk, hiszen a gonosz pusztulása után a boldogság fénye végre betölti az életünket, a fény, amelyre mindannyian vártunk…
Mindazokért, kik ma egyedül ülnek a járdán,
Kikre család, gyermek, otthon rég nem vár már,
És mindenkiért, aki nem lehet itt,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.
Mindazokért, akik nem vették még észre,
Örök bilincs kell minden fegyvert fogó kézre,
És mindenkiért, aki nem hiszi el,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.**
És végül, mindenki elnyeri méltó jutalmát, vagy megkapja büntetését - jutott Harrynek eszébe a dalt hallgatva. Voldemortnak ez az, ami nem tűnt fel, és végül ez okozta vesztét; nem fogta fel az értelmét az örök igazságnak, mely szerint, aki másra kezet emel, más keze által fog meghalni. Hinnünk kell abban, hogy az élet igazságos, és mindenki azt kapja, amit adott, amit megérdemel; legyen az jó vagy rossz.
A zene elhallgatott, az összes asztalon álló gyertya égett már, látszólag véget ért a megemlékezés, mégsem mozdult senki. Harry a gyertyák lángjába nézve tűnődött tovább. Már kevésbé érezte fájdalmasnak, hogy annyi társa meghalt, már értette, hogy akármennyire is tragikus, ennek így kellett lennie, neki pedig boldogan kell végre élnie. Nem miatta, nem az ő hibájából, hiszen nemcsak érte, hanem a világ jobbá tételéért haltak meg a barátai, és azt szeretnék látni, hogy mindannyian ünnepelnek… Hiányozni fog neki mindenki, és bizonyára sokáig szomorú lesz még, de most már nem gondolta azt, mint régebben a nehézségek alatt, a veszteségek után, hogy soha többé nem fog tudni nevetni, örülni, normális életet élni. Ellenkezőleg: tudta, hogy ő is megtett minden tőle telhetőt, és meg is tett volna bármi mást is, a gonoszt legyőzték, ő már többé nem Kiválasztott, így ezentúl végre ő is (és mindenki más is) normális, felhőtlen, örömteli és boldog életet élhet - azzal, akit szeret. - Ennél a gondolatnál a mellette ülő Ginnyre nézett. A lány visszanézett rá, és a szemében azt a lángoló, elszánt tekintetet látta, mellyel már annyiszor találkozott, és amelyet annyira szeretett, mert azt mutatta, a lány ugyanarra gondol, amire ő, és senki sem akadályozhatja őket semmiben…
A tömeg ebben a pillanatban mozgolódni kezdett, így Harryék is felálltak, hogy kimenjenek a teremből. Néhányan még mindig ülve maradtak, Harry zokogó, megtört embereket látott közöttük. Egyből elfelejtette, mire gondolt az előbb, és bár már nem akkora erővel, mint eddig és egy kis halvány reménnyel, de újra hatalmába kerítette a gyász érzése. A Nagyterem ajtajában aztán nem a lépcső felé vette az irányt, hanem a Tölgyfaajtó felé indult el.
- Harry, hova mész? - hallotta a háta mögül Hermione hangját.
Hátranézett előbb a barátjára, majd a mellette álló Ginnyre, újra a szemébe, és érezte, hogy a lány megérti, most egy kicsit egyedül kell lennie. Mint az elmúlt napokban oly sokszor, most is erre vágyott, de tudta, és szerelme tekintetében látta, hogy ő is tudja, ez most az utolsó, de erre még szüksége van…
Kilépett a kastélyból, lement a lépcsőn, és az alkonyi homályba burkolózó parkon át elsétált a tóig, s leült a parton. Tényleg egyedül volt, nem járt arra senki, a parkban sem látott embert, bár ilyen sötétségben úgysem vette volna észre senki őt. Kellett neki még ez a magány. Ő most készült elbúcsúzni mindenkitől, és ehhez nem volt szüksége társaságra. Most, magában le kell zárnia… Nem elfelejteni a hallottait, csak a gyászt és önmaga felelősnek tartását kell csökkentenie, hogy ezentúl tényleg teljes és boldog életet élhessen…
Ez az ő megemlékezése volt… Azokról, akik a legfontosabbak voltak neki, vagy akiknek a halála oly megrázó volt számára.
Eszébe jutott Cedric, ahogy a temetőben, ahol Voldemort visszatért, meg kellett halnia, mert rosszkor volt, rossz helyen, mert útban volt…
Hedvig, a gyönyörű hóbagoly, aki bizonyos szinten a legjobb barátai közé tartozott, aki a vigaszt jelentette számára, mikor a Dursley-családnál kellett töltenie a nyarat, ő volt a kapcsolat a varázsvilág és közte, ő volt az, aki mindig emlékeztette arra, hogy ő tartozik valahova. Valahova, ahol szeretik őt, ahol barátai vannak, akik a családját is képesek egy kicsit pótolni.
Rémszem Mordonra gondolt, aki szintén őérte halt meg, azért, hogy biztonságban elhagyhassa nagynénje házát. Aki oly sokat segített a Rendnek, aki oly sokat tett Voldemort és a halálfalók pusztulásáért…
Dobby jutott eszébe, a „szabad manó”, aki az első pillanattól kezdve segíteni akart neki, felszabadítása után pedig végképp mindent megtett Harryért. Ő is hősi halált halt, azért, hogy őt, Harryt és a barátait kiszabadítsa.
A kis Colin Creevey-re emlékezett, aki bár mugliként született, az iskolában, a varázsvilágban töltött évek alatt annyira otthonának érezte a környezetét, hogy kiskorúként, a tiltás ellenére szökött vissza a harcba, melyben életét vesztette.
Nem tudott nem gondolni Féregfarkra. Benne is volt jóság és egy kis bűntudat is. Voldemort kegyetlenségét bizonyítja, hogy ez okozta vesztét: a szolgájának ajándékba adott ezüstkéz miatt halt meg Peter Pettigrew. Ismét kiderült, hogy Dumbledore milyen rendkívüli ember volt; már harmadik évvégén megmondta, hogy azzal, hogy megmentette Féregfark életét, örök szövetség köttetett közöttük, és Voldemort a legkevésbé sem vágyik egy szövetségre, amely a szolgája és ellensége között áll fent, valamint hogy Pettigrew még visszafizeti tartozását a meghagyott életéért cserébe. A volt igazgatónak megint igaza volt; Féregfark tudta, hogy mit tett érte Harry, és ezért vesztette életét.
Sosem gondolta volna, hogy fájni fog neki Perselus Piton halála, de most mégis így volt. Mióta megtudta az igazságot, őt is igazi hősnek, a valaha élt legbátrabb embernek tartotta. És egy újabb bizonyíték Dumbledore eszére; jogosan bízott meg Pitonban, akinek a szeretet, az édesanyja iránti szerelem adott erőt a gonosz elleni küzdelemhez. Aki mindig ellenszenvvel viseltetett iránta, de most már kiderült, ő is mindig védeni és segíteni próbálta őt. Piton mellettük állt mindvégig, mégis a legtöbben utálták és megvetették, ahogy egész élete során. A sok jót, amit tett, az édesanyjáért, egy olyan emberért tette, aki életében talán először és valószínűleg utoljára szerette őt, aki a jót kereste benne.
Fred jutott eszébe, a világ egyik legviccesebb embere, az első kviddics-csapattársa, aki a legnagyobb bajban is képes volt mosolyt csalni az emberek arcára, aki mindvégig megbízott Harryben, aki mindig mellette állt, akitől megkapta a Tekergők térképét, aki a régi diáktársak közül az elsők között érkezett vissza iskolájába harcolni.
Tonksra emlékezett, a rágógumi-rózsaszín hajára, a fiatalos lendületére, a kedves ügyetlenségére, valamint a kitűnő képességeire, a barátságára, a megbízhatóságára, arra, ahogy vigyázott mindenkire. Aki annyira hűséges volt a háborúban résztvevő társaihoz, hogy még a gyermeke kedvéért sem volt képes hagyni, hogy nélküle harcoljanak, feláldozva ezzel az életét.
Lupinra gondolt, aki édesapja egyik legjobb barátja volt, aki a legjobb sötét varázslatok kivédése tanára volt, aki megtanította patrónust idézni, aki akkor is tartotta benne a lelket, mikor már senki nem tudott segíteni. Aki méltósággal és tiszta szívvel viselte a súlyos kórt, ahelyett, hogy a társadalom peremén éljen, mint oly sok vérfarkas tette… Aki mindig a jót kereste, és azt, hogy hol segíthet, akármilyen áldozattal jár is ez. A keresztfiának az édesapja, aki az életét is képes volt feláldozni azért, hogy jobb legyen a világ, azért, hogy a fia is szebb világban nőjön fel.
A szülei jutottak eszébe, akik az életüket adták azért, hogy ő, Harry élhessen, akit édesanyja vére oly sokáig védett. A szülei, akiket nem ismerhetett meg, akikre nem emlékezett. Az édesapja, akitől a külsejét, a kviddicshez való tehetségét, az édesanyja, akitől a szemeit, a szeretetre való képességét örökölte. Akik sohasem lehettek mellette a valóságban, lélekben mégis mindig ott voltak vele. Akik nemcsak egyéves korában mentették meg az életét, hanem három évvel ezelőtt is, mikor Voldemort visszatért. Akiknek az elvesztésük a legnagyobb motiváló erőt adta Harrynek, hogy a végsőkig folytassa a küzdelmet a gonosz ellen, akkor is, ha meg kell halnia, mert ők akkor is büszkék lesznek rá, és mindig szeretni fogják őt…
Siriusra gondolt, a keresztapjára, aki oly hosszú idő után a családot, a szülőket valamiképpen pótolni tudó embert jelentette a számára. Aki apja másik legjobb barátja volt, akit ártatlanul vádoltak meg árulással, aki képes volt megszökni az Azkabanból, ami még senkinek sem sikerült, azért, hogy bosszút állhasson barátai haláláért. Akit egyszer Harry mentett meg a dementoroktól, majd az újabb börtönbe való bezárástól. Aki aztán oly sokat segített rajta, aki apja helyett apja volt, aki a reményt jelképezte, hogy elköltözhet nagynénjééktől, és úgy élhet, mintha neki is lenne igazi családja. Akinek aztán mégis miatta kellett, hogy meghaljon. Akire oly sokat várt, és oly rövid időt kaptak, amit egymással tölthettek. Aki szintén hősként halt meg.
Dumbledore-ra emlékezett, aki legfőbb támasza volt, a legokosabb és legbölcsebb ember, akivel valaha találkozott, akinek mindenre volt válasza, aki a világ legnagyobb varázslója volt. Aki életében mindvégig, de halála után is segítette Harryt, aki a jó legfőbb védelmezője, a gonosz legnagyobb ellenzője és a rossz elleni harc legkitartóbb, legoptimistább résztvevője, vezére volt. Aki olyan varázslatokat ismert, melyekről a legtöbben nem is hallottak, mégis a sokak által oly kevéssé becsült szeretetet tartotta a legnagyobb erőnek a világon, és mostanra bebizonyosodott, hogy mint oly sok mindenben, ebben is igaza volt. Akinek Harry megköszönheti, hogy képes volt legyőzni a gonoszt, és ezzel egy boldogabb élethez tudta segíteni az embereket.
Hosszú idő telhetett el azóta, hogy Harry kiült a tó partjára, de ezt ő észre sem vette. Könnyek csordultak ki a szeméből és folytak végig az arcán, ahogy a szerettei emlékét felidézte magában. Elővarázsolt néhány gyertyát a semmiből, majd sorban meggyújtotta, és hagyta a levegőben lebegni őket.
Azzal a gondolattal sétált vissza a kastélyba, hogy ezentúl tényleg meg kell próbálnia boldognak lennie; végül is elérte a célját, és elég volt már az önmarcangolásból, hogy ő a felelős a társai haláláért. Ezt ők sem akarnák, és azt sem, hogy belemerüljön a gyászba, most már ünnepelnie és örülnie kell neki is.
Ahogy ment fel a lépcsőn, fülében csengtek még a búcsúztatón hallott dal részletei. Mikor felért, a Tölgyfaajtóból még visszanézett arrafelé, ahol az előbb ült, és a fák ágai között meglátta az ugrándozó, fénylő pontokat, melyek az általa meggyújtott gyertyák lángjai voltak.
Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindenkiért egy-egy gyertya égjen.
Vége
* Részlet: Vörösmarty Mihály - Szózat
** V-Moto'Rock - Gyertyák
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
