- És evés után ne felejtsétek el megbüfiztetni! – hadarta búcsúzóul Lily, amikor beszállt Jamesszel közös autójukba, hogy egy romantikus hétvégét töltsenek el egy kirándulás alkalmával.
- Persze, Lily, már vagy százszor elmondtad! – válaszolt kissé gépiesen az egyik új bébiszitter, Sirius Black.
- Ne aggódj! Megleszünk Harryvel! – egészítette ki Remus Lupin, a másik babafelvigyázó.
- Rendben, de azt még ne felejtsétek el, hogy… - folytatta a nő, de férje, James közbevágott.
- Lily! Siriusék tudják, mi a dolguk! Most az a lényeg, hogy kikapcsolódjunk kicsit!
- Igazad van – emelte fel kezét védekezőn Lily, majd a két fiúhoz fordult. – Hát akkor sok sikert! Sziasztok!
- Sziasztok! – köszönt egyszerre a három srác, majd James beletaposott a gázba.

Szép napsütéses reggel volt, még nem volt ugyan túlságosan hideg, de azért melege sem volt az embernek. A kis Harry még az igazak álmát aludta, de két pót-anyukája már rég talpon volt, hogy előkészítsék a terepet a hétvégére.
Mivel Sirius hajlamos volt a legfontosabb dolgokról megfeledkezni, ezért apró cetliket ragasztgatott a polcokra és szekrényekre, amikre már előre ráírta a különböző hasznos holmik nevét a baba ellátásával kapcsolatban.

Amint beértek a házba, Sirius egy nem túl kecses mozdulattal levágódott a kanapéra.
- Tapmancs! – szólt rá suttogva Remus. – Harry alszik!
- Tudom! – válaszolt Black. – De ettől csak nem ébred fel!
Ekkor valahonnan az emeletről egy kisbaba nyűgös bömbölése harsant fel. Holdsáp vetett egy bosszús pillantást Siriusra, majd sietős léptekkel elindult a zaj forrása felé.
Tapmancs még pár másodpercig a helyén maradt, majd ő is összeszedte magát, és nagy nyögések közepette felállt.

Mikor felért, látta, ahogy Remus, ölében a kis Harryvel, sétálgat fel s alá, míg a kisgyerek torkaszakadtából üvölt.
- Miért sír? – kérdezte homlokráncolva a másik fiútól.
- Azért, mert felébresztetted! – magyarázta kissé ingerülten a barna hajú. – Úgyhogy az lesz a legjobb, ha most megfogod, és visszaaltatod! – azzal Sirius kezébe nyomta a még mindig üvöltő gyereket.
- És most mit csináljak? – mérgelődött Tapmancs.
- Altasd el!
- Kösz!
- Ringasd, és közben énekelj neki!
A két fiú néhány pillanatig gyilkos szemekkel méregette egymást, majd Sirius volt az, aki előbb feladta.
- Na, jó! – sóhajtott lemondóan, majd a kisfiúval a karjában elkezdett sétálgatni, és halkan dudorászott neki. Szégyenszemre egyetlen egy gyerekeknek szóló dalt sem ismert - ami talán nem is volt olyan csoda a fiú kedves szüleit elnézve -, ezért maradt az általa jól ismert dallamok dúdolásánál.
Remus magáról teljesen megfeledkezve nézte, ahogy barátja a kis Harryt babusgatja, s közben arra gondolt, hogy milyen aranyosak így ketten. A baba eddigre már teljesen abbahagyta a sírást.
- Mi van, mit bámulsz? – mordult fel Black, amikor észrevette, hogy Lupin őket nézi.
- Semmit! – felelt sértődötten a barna hajú, majd sarkon fordult, és már indult volna ki a szobából, amikor…
- Holdsáp?
- Tessék?
- Fingottál?
Remus megpördült a tengelye körül, majd egyenesen a másik Tekergőre mered.
- Nem! – válaszolt, s szemrehányóan hozzátette: - És jó lenne, ha nem beszélnél így Harry előtt.
- De hát még kicsi! – csóválta meg a fejét a fekete hajú.
- Az igaz, de attól még megragadnak benne ezek a szavak! – válaszolt kissé kioktató stílusban Holdsáp.
- Jól van, na! – morogta Sirius, majd beleszippantott a levegőbe, és szépvonású arca undorodó grimaszba torzult. – De akkor is büdös van!
- Igazad van! – felelt Holdsáp, miután ő is megérezte a nem túl kellemes illatot. – Én is érzem. Lehet, hogy Harry…
- Jaj, csak azt ne! – sopánkodott a fekete hajú, miközben kissé undorodva eltolta magától a babát, aki persze rögtön rázendített.
- Tisztába kéne raknod! – javasolta nagylelkűen Lupin.
- Mért pont nekem? – fakadt ki Black, majd egy hirtelen mozdulattal Remus kezébe nyomta a kis Harryt. – Én eddig altatgattam, most te rakod tisztába!
- Igazán büszke lehetsz magadra! – morogta Lupin.
A két fiú néhány másodpercig farkasszemet nézett, s csak a kis Harry halk gügyögése hallatszott.
- Na jó! – sóhajtott lemondóan Holdsáp, majd látva Sirius arcán a megkönnyebbülést hozzátette: - Addig legalább lesz időd valami ennivalót tákolni!
- Rendben! – egyezett bele vidáman a fekete hajú Tekergő. – De csak akkor, ha meg is eszitek!
- Az attól függ, hogy ehető lesz-e!
Tapmancs elnevette magát, majd sarkon fordult, és otthagyta barátját a kisbabával.
Remus mosolygott, aztán lefektette Harryt az ágyba. Vett egy mély levegőt, majd nekilátott a pelenkaeltávolító hadműveletnek…

Eközben Sirius lerobogott a lépcsőn, majd bevonult a konyhába. Fejcsóválva nézett körül. Fogalma sem volt, hogy mi az az étel, amit anélkül is el tud készíteni, hogy valaki más segítségét kérné.
Legelőször arra gondolt, hogy összedob néhány szendvicset, de ezt az ötletet hamar elvette, ugyanis ahhoz nem kell nagy főzőtudomány.
Szép lassan besétált a kamrába, és körbenézett, hátha valami csoda folytán ihletet kap. Szerencséje volt. Az egyik polcon talált egy üveg szószt, amit a leírás alapján a tésztára kell önteni.
„Ez talán nem lesz nehéz” gondolta, s nyomban neki is állt, hogy tésztát keressen. Némi kotorászás után talált is egy nagy zacskó hosszú tésztát, ami valahogy egyáltalán nem hasonlított arra a tésztára, ami a papíron díszelgett, ugyanis az, amit a kezében tartott, olyan kemény volt, mint a kő. Evett már tésztát, de ilyen keménnyel még sohasem volt dolga.

Tudta, hogy kell lennie valami megoldásnak ezért, megfordította, és elolvasta a csomagolás hátulján található „használati utasítást”.
- Áhá! Szóval meg kell főzni! – csapott a homlokára, majd elvigyorodott, hogy ez eddig miért nem jutott eszébe.
Ezen felbuzdulva állt neki, hogy előkerítsen valami edényt, amiben megfőzheti a tésztát. Sajnos az egyik sem volt elég nagy, amit a konyhában talált, ezért csakhamar visszatért a kamrába.
Hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy az lesz a legegyszerűbb, ha egy üstöt használ, hiszen régebben is abban főztek az emberek. Vagy nem?

Előhalászott, egy megfelelő méretű üstöt, majd öntött bele vizet, és rátette a gázra. Ezután elővette a tésztászacskót, és a tartalmát egy az egyben beleöntötte e főzőedénybe.
Várt egy keveset, majd szép lassan elkezdte kavargatni a tésztát, ami semmi jelét nem mutatta annak, hogy meg óhajtana puhulni.

Már vagy fél órája kavargatta, amikor betoppant a konyhába Remus, karján Harryvel.
- Sziasztok! – erőltetett magára egy vidám mosolyt Tapmancs, majd visszafordult, és fejcsóválva folytatta a kevergetést.
- Mit csinálsz? –lépett hozzá összevont szemöldökkel Holdsáp.
- Tésztát főzök! - jött a felelet.
Remus közelebb hajolt, majd felegyenesedett, és elnevette magát.
- Mi olyan vicces? – mordult fel Black.
- Mióta is főzöd?
- Nem tudom. Talán olyan fél órája.
Remusból ismét kitört a nevetés: - És mi lett volna, ha meg is gyújtod a gázt?
Sirius nyitotta a száját, hogy visszavágjon a hahotázó Lupinnak, de csak tátogni tudott.

Ezután közösen meggyújtották a gázt, s végül egész ehetőre sikerült az étel is. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy ez nem éppen reggelinek való, de ez most senkit nem érdekelt.
- Egész jó szakácsnő lenne belőled! – kuncogott Holdsáp, miközben Sirius azon igyekezett, hogy néhány falatot beleimádkozzon Harrybe is.
- Persze! – morogta bosszúsan Tapmancs. –Harry nem is akar belőle enni! Lehet, hogy nagyon rossz lett.
- Jaj, ne hülyéskedj! – legyintett Lupin. – Biztos csak nem éhes!

Reggeli után kivonultak a kertbe. Sirius az ölében tartotta a kisfiút, aki minden áron el akart szabadulni keresztapjától. Végül újból bömbölni kezdett.
- Most meg mi baja van? – kérdezte barátjától Tapmancs.
- Lehet, hogy el szeretne menni! – felelt amaz olyan hangnemben, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Sirius mérgesen horkantott, majd letette a kisfiút a földre, aki abban a pillanatban el is mászott tőle.
Tapmancs egy darabig bámult utána, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve, átváltozott kutyává.
- Most meg mit csinálsz? – érdeklődött Holdsáp.
A kutya vakkantott egyet, majd farkcsóválva odaszaladt a kisgyerekhez. Harry felkacagott, ahogy az állat farka megcsiklandozta a fülét, majd belekapaszkodott a szőrébe, aminek hatására Sirius felnyüszített a fájdalomtól.

A baba megszeppenve elengedte, majd szipogott egy kicsit, végül ismét bömbölni kezdett. Remus azonnal odaszaladt, és felkapta, hogy megnyugtassa. Tapmancs eközben visszaváltozott, és bűnbánó arccal meredt a keresztfiára.
- Muszáj volt neked megijeszteni? – korholta Holdsáp.
- Én csak… gondoltam, tetszene neki… - hajtotta le a fejét a fekete hajú.
- Tudom! – mosolyodott el Lupin. – De most jobb lesz, ha bemegyünk.

A nap hátralevő részében Tapmancs többször is próbálgatta a kibékülést Harryvel, de az azonnal sírva fakadt, amint keresztapja a közelébe került.
- Utál engem! – fakadt ki Sirius, miután Harry elaludt, és a két pót-anyuka pedig levonult a nappaliba, hogy sakkozzanak egy kicsit.
- Dehogy utál! – legyintett Remus.
- Akkor mégis miért üvölt, amikor meglát? – emelte fel a hangját Black.
Holdsáp erre nem tudott mit válaszolni, ezért az ajkába harapott, és tekintetét a sakktáblába fúrta.
- Na? – sürgette Tapmancs.
- Talán azért, mert megijesztetted! – válaszolt végül a barna hajú. – Előfordul ilyen a gyerekeknél! Nyugi, majd megbékél!
- Persze! – morogta Black, majd feltápászkodott. – Asszem, most megyek aludni!

Másnap reggel, mikor ásítozva levonult a konyhába, látta, amint Remus és Harry az asztalon játszanak. Kicsi játékautókat tologattak. Tapmancs elmosolyodott, és közelebb lépett hozzájuk.
Harry egy pillanatra abbahagyta a gügyögést, és a fiúra meredt, végül felé nyújtotta a karját, azt jelezve, hogy azt szeretné, ha Sirius fölvenné.
- Látod, hogy szeret téged? – mosolygott Holdsáp.
Sirius elvigyorodott, és az ölébe kapta a kisfiút, aki kacarászva bújt oda hozzá.
Tapmancs megcsiklandozta a baba pocakját, aki erre sikítozó nevetésbe kezdett, majd miután keresztapja abbahagyta a csikizést, újabb gügyögés következett.
- Vu, vu! – mondogatta nagy hevesen.

A két Tekergő persze egy szót sem értett belőle, de nagyon aranyosnak találták. Ez az idill viszont nem tartott sokáig, mert a gyerek néhány perc múlva olyan heves fészkelődésbe kezdett, hogy Sirius attól félt, kiejti őt a kezéből.
Mivel a baba haditerve nem vált be, taktikát váltott, és hisztizni kezdett. Remus ekkor felpattant és kikapta barátja kezéből a kis bőgőmasinát.
- Már megint mi a fene van? – kelt ki magából Sirius, s közben teljesen elsápadt a dühtől. Nem Harryre volt mérges, hanem magára, amiért így megijesztett előző nap.

Később Sirius leheveredett a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Egyáltalán nem figyelt oda a műsorra, gondolatait a kertben játszó Holdsáp és Harry kötötte le. Ő is szeretett volna velük lenni, de félt, hogy amint a kisfiú meglátná, sírásban törne ki.
Dühösen fújt egyet, majd a hátára fordult, és a plafont bámulta. A meleg nyári szellő, meg-megcirógatta az arcát, de most valahogy ezt sem tudta értékelni. Becsukta a szemét, és várta, hogy végre elteljen ez a nap.

Már majdnem elaludt, amikor halk tipegésre lett figyelmes. Felkapta a fejét, és látta, amint a kis Harry, Remus kezét fogva totyog felé.
- Vu, vu! – mondta ismét a kisfiú, s közben fülig ért a szája.
Sirius is elmosolyodott, majd felült, és széttárta a karját, hogy magához invitálja keresztfiát.
- Vu, vu! – gügyögte a baba, majd elengedve Holdsáp kezét, egyenesen Siriushoz rohant.
- Szia, Harry! – kapta az ölébe Tapmancs, amikor látta, hogy a fiúcska vészesen meginog.
- Vu, vu! – mondta most már kissé türelmét vesztve a csöppség. – Vu, vu!
- Azt hiszem, azt szeretné, hogy változz kutyává! – világosította fel barátját Remus.
- Szijí! – kiabált bele keresztapja fülébe a gyerek.
Ekkor mind a két fiú megdöbbent. Ez volt az első viszonylag értelmes szó, amit Harrytől hallottak.
- Mit mondtál? – nézett rá mosolyogva a kisgyerekre Black. – Mondd még egyszer!
- Szijí! – ismételte meg amaz, s Sirius szívét kellemes melegség töltötte el. Tehát őt érte az a megtiszteltetés, hogy az első szó, ami elhagyta Harry száját, az az ő neve.
- Szijí! Vu, vu! – kiabált a baba most már türelmetlenül.
- Oké! Oké! – emelte fel a kezét Tapmancs, aki nagy örömében szinte már meg is feledkezett keresztfia kéréséről, majd átváltozott kutyává.

A nap további részében a kis Harry el sem mozdult keresztapja mellől, aki a fiúcska kedvéért bármikor hajlandó volt átváltozni kutyává. Egész délután a kertben kergetőztek, majd miután kifáradtak, leültek homokozni.
Harry nagyokat nevetett, amikor két pót-anyukája, mint két csíntalan gyerek, egymás fejére szórta a homokot.

Sirius most már őszintén sajnálta, hogy ilyen gyorsan eltelt a hétvége. Szívesen lett volna még bébiszitter néhány napig.

Lily és James késő este értek haza. Mind a ketten izgultak egy picit, mivel nem tudhatták, mi várja őket a házukban. Sötét volt. Kinyitották az ajtót, majd vigyázva, hogy lépteik ne verjék fel a többieket, bementek a nappaliba. Lily felkapcsolta a villanyt, majd a látványtól, ami a szemük elé tárult, mindketten szélesen elmosolyodtak.
Remus a kanapé végében ült, és láthatólag mélyen aludt. Sirius fejé az ő ölében pihent, Harry pedig Sirius mellkasán. A fekete hajú fiú keze szeretetteljesen ölelte keresztfiát, aki hason fekve, egyik kezével „párnája” ruhájába kapaszkodott, másik keze hüvelykujját pedig cumiként használta.
Lily volt, az első, aki magához tért a döbbenetből, ezért fölsietett az emeletre, majd két takaróval tért vissza. Az egyiket Remusra terítette, a másikat pedig Siriusra és Harryre.
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most fölmegyünk! – szólt James, majd Lily helyeslő bólogatása után lekapcsolták a villanyt, és fölmentek a szobájukba, hogy magukra hagyják fiúkat és a két ifjú bébiszitterét.


VÉGE