Érzések


Bellatrix Lestrange gőgös arckifejezéssel nézett az előtte kuporgó emberre. A Sötét Nagyúr küldte őt ide, hogy információkat szedjen ki a férfiből. Információkat, melyekre szüksége volt a Sötét Nagyúrnak következő terve végrehajtásához. A varázsló azonban ellenállt, és nem mondott el semmit, amit Bellatrix próbált megtudni tőle. Szokásos eszközéhez fordult tehát, a legtöbben ennek hatására megtörnek:

– Crucio! – kiáltotta a boszorkány pálcáját a férfire szegezve, aki kínjában vonaglani és ordibálni kezdett. – Ettől majd megoldódik a nyelved! A Sötét Nagyúr tudni akarja, megértetted? A Sötét Nagyúrral nem tudsz szembeszegülni! És velem sem! Én vagyok a Sötét Nagyúr leghűségesebb szolgája, én vagyok az, akire mindig számíthat, én mindent megteszek neki, amit csak kér, bennem még sohasem csalódott! Most sem fog! Te szépen el fogod nekem mondani, amit tudsz! Ha nem, akkor meghalsz – jelentette ki egyszerűen és közönyösen. Hirtelen felfelé rántotta pálcáját, mire a varázsló levegő után kapkodva elterült a földön.

– Válaszolsz hát a kérdéseimre? – kérdezte mérgesen Bellatrix.
– Én igazán… nem tudok semmit… Semmit… – lihegte a férfi.
– Valóban? – A nő hangja gúnyos és kegyetlen volt. – Szerintem meg hazudsz! Ha nem beszélsz, akkor nincs más választásom… – mondta, majd újra áldozatára irányította pálcáját, hogy aztán ismét kínzásnak vesse alá őt. Bella látta, ahogy megint rángatózni kezdett, látta az arcán tükröződő fájdalmat, és igen élvezte a helyzetet. Megszakította a varázslatot.
– Még mindig nem jut eszedbe semmi? – A boszorkány már igen dühös volt.
– Esküszöm…! Higgyen nekem, kérem…! Tényleg nem tudok semmit! – jött a kétségbe esett ember válasza.
– Biztosan csak nem emlékszel, de én rendes is tudok lenni, segíthetek felidézni az emlékeidet! Hogy lásd, kivel van dolgod… – mondta Bellatrix, majd újra elkiáltotta magát: – Crucio!

Ahogy újból kínozni kezdte volna a férfit, ahogy ismét kimondta a varázsigét, hallotta, hogy az a következőket kiáltja neki:
– Kérem, hagyja abba! Magának nincs szíve, nincsenek érzései?!
Bellát váratlanul érte a kérdés, és nagyon meglepődött rajta. Miközben a lába előtt vergődő embert nézte, nem tudta, hogy az előbbi mondat miatt még dühösebbnek kellene-e lennie; arra gondolt, teljesíti a varázsló kívánságát, abbahagyja a kínzást, és egyszerűen megöli őt. Miért vesztegesse az időt ilyen szerencsétlen alakokra? Aztán rájött, hogy a Sötét Nagyúr parancsát kell teljesíteni, aki azt mondta, csak a legvégső esetben gyilkoljon. Lehetőleg akkor, ha már megtudta, amit kellett. Ezért sem ölhette még meg a férfit. Utána pedig amúgy is arra gondolt, hogy az előbbi kérdés nem dühítő volt, hanem inkább szánalmas. Most már inkább nevetni akart rajta. De ezt sem tette. Felvonta a szemöldökét, lesajnálóan, undorodva nézett a varázslóra, még mindig a kínzásátok alatt tartva őt, majd így szólt:
– Nem, nekem nincs szívem! Nincsenek érzéseim sem! Legalábbis nem olyanok, amilyenekre te gondolsz! Az én érzéseimnek semmi köze a szeretethez, az irgalomhoz, a könyörülethez, ha erre gondolsz! Ezek csak haszontalan emberi tulajdonságok. Alsóbbrendűségre utalnak. A Sötét Nagyúrtól idegenek az ilyen dolgok! És aki igazi követőjévé akar válni, képes ellenállni az ilyen alantas dolgoknak, mint a szeretet! Ez csak elront mindent! Előbb-utóbb fájdalmat okoz, és az ember képtelen lesz arra, hogy a gondolatai hatására cselekedjen. Tiszta, hideg fej kell ahhoz, hogy naggyá legyünk, mert az érzelmek csak akadályoznának! Persze ezt ilyen magadfajta semmirekellő emberek nem képesek felfogni, megérteni, eszerint élni. Ez csak a legjobb mágusoknak sikerült, mint a Sötét Nagyúrnak, és néhány hozzá közel álló halálfalójának, például nekem, a leghűségesebb szolgájának.

Újra abbahagyta a férfi kínzását. Kicsit várt, hogy az összeszedje magát annyira, hogy képes legyen gondolkodni és beszélni, végül megkérdezte:
– Sikerült hát felidézni az emlékeidet? Gyerünk! Add meg nekem az információkat, hogy átadhassam őket a Sötét Nagyúrnak. Ne akarj emiatt meghalni! Inkább áruld el nekem, amit tudsz!
– Márpedig akkor meg kell ölnie! Tényleg nem tudom, miről beszél!
– Ostoba! A Rend tagjaihoz hasonlóan te is azt az elvet követed, hogy inkább meghalsz, mint elmondj nekem néhány dolgot, és ezzel talán megóvnád az életedet! – üvöltötte a boszorkány.

Újra kínozni kezdte a férfit. Az átok talán most még erősebbre sikerült, hiszen már nagyon dühös volt, és a varázsló előbbi kérdése is felzaklatta. Az így keletkezett feszültséget azonban könnyedén le tudta vezetni áldozatát tovább gyötörve. Az olyan érzések, mint a harag, indulat tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy hatékonyabbak legyenek főbenjáró átkai. Érzések… Újra eszébe jutott, mit kérdezett korábban ez a szerencsétlen itt előtte. Még hogy neki van-e szíve, még hogy vannak-e érzései?! Igenis vannak! Például rettenetesen dühös, hogy hogy mer egy ilyen szánalmas és jelentéktelen alak feltenni neki egy ilyen kérdést! Egyáltalán hogy mer bármilyen kérdést feltenni neki! Itt ő az, aki kérdez! Tehát mérges. Ugyanakkor élvezetet is érez. Hiszen imád halálfaló lenni, imádja, hogy halálfalóként sokszor kell megkínozni, olykor megölni embereket. Gyönyörűséget érez ilyenkor! Örül, hogy a Sötét Nagyúr szolgájaként ilyen feladatokat kaphat. Ezt nem mindenki érdemelheti ki, még a Nagyúr alattvalójaként sem. De ő igen! Ha már a Sötét Nagyúrnál tartunk, iránta is érzett valamit. Valamit…? Tulajdonképpen egész sok mindent; rajongást, tiszteletet, nagyrabecsülést, csodálatot, hódolatot, alázatot, odaadást, lelkesedést… „Ezek talán nem érzések? Akkor hát mégis csak vannak érzéseim!” – gondolta magában.
Halálfalóként még gyakran érzett örömöt, sokszor volt diadalittas, amikor egy-egy feladatot sikerült végrehajtaniuk. Főleg, hogyha a Nagyúr is elégedett volt. Büszkeséget érzett, amikor ővele külön elégedett volt.

Egyébiránt már régóta nem érzett semmit ezeken kívül. Olyat, mint megbocsátás, könyörület, megértés..., szeretet… Szinte azt sem tudta már, mi az a szerelem, létezik-e olyan egyáltalán.
Korábban, a messzi múltjában még voltak ilyen jellegű érzelmei, de ezek már réges-rég nem éltek benne, és nem is bánta. Amikor kicsi volt, szerette a családját. Természetesen nem azért, mert ők is annyira kedvelték őt, nem! Azért mert amikor még nem járt varázslóiskolába, sőt iskolába sem, csak óvodába, látta, hogy néhány társa mennyire kedveli egymást, hogy a szülők mennyire szeretik a gyerekeiket, vagy az óvónők mennyire szeretik őket. Akkor vágyott erre az érzésre, még otthon is. De a szüleitől soha nem kapott viszonzást. Mindig csak az volt a fontos, hogy aranyvérűhöz méltón viselkedjen, hogy ne hozzon szégyent a családjára, mint egy-két rokon, akiket aztán ki is tagadtak a családból. Egy aranyvérű Blacknek nem kellett szeretnie senkit, talán nem is szabadott. Büszkének kellett lenni, utálni mindenkit, aki sárvérű, mugli vagy kvibli, jóban lenni minden aranyvérűvel, főleg a vele hasonló korú fiúkkal, hiszen majd közülük fog kikerülni a leendő férje. Ugyanis ha nem aranyvérűhöz megy hozzá…! Bellatrixet egész kislány korától kezdve így nevelték. Hiába próbálta szeretni a családját. Ők túlságosan el voltak foglalva a vértisztasági-mániájukkal és hasonlókkal ahhoz, hogy ilyen apró és jelentéktelen dolgokkal törődjenek, mint a szeretet. Bella engedelmes lány lévén elfogadta ezt, és tette a dolgát, ahogy azt szülei elvárták tőle. Amikor a Roxfortba került, az iskolai Teszlek Süveg a Mardekárba osztotta be, ezzel is eleget téve a családi hagyományoknak. Továbbra is igyekezett tartani magát a Blackék által elvárt szabályokhoz, majd egyre inkább azonosult ezzel a szerepével, annyira, hogy végül már szerepet sem kellett játszania. Így volt már ő Bellatrix Black. Családja és a Mardekár ház teljesen átformálta őt.

Különben egyszer még szerelmes is volt. Igazán nem emlékezett már erre az érzésre, csak magára a tényre. Harmadéves volt, amikor beleszeretett egy hetedikes mardekáros fiúba. Már a nevét sem tudta. Azt viszont igen, hogy nagyon sokat szenvedett akkor, hiszen a fiú egyáltalán nem törődött vele. Ami eleve eléggé furcsa volt, hiszen Bellatrix mindig is csinos lány/nő volt, sok fiúnak/férfinek tetszett. De Neki valamiért nem. Inkább valami hatodikos cafkára volt beindulva, aki egyébként – Bella véleménye szerint – egyáltalán nem illett a Mardekárba, legfeljebb az aranyvére miatt. Amúgy egy buta, folyton feltűnést keltő liba volt, aki mindenkivel kikezdett – még a nem a Mardekárba tartozó srácokkal is. A lényeg, hogy Bellatrixnak egy idő után elege lett, hallgatott az eszére, kiábrándult a fiúból, és elhatározta, hogy soha, de soha többé nem lesz szerelmes! Amikor férjhez adták Rodolphus Lestrange-hez, egy – természetesen – aranyvérű varázslóhoz, akkor sem érzett semmiféle szerelmet. Tudta a dolgát, tudta, hogy nem mehet hozzá akárkihez, így egy tisztavérű férfi felesége lett, de csak kötelességtudatból. Sosem szerette a férjét.

Rodolphus Lestrange akkor már halálfaló volt. Egyik nap azzal állított haza, hogy a Sötét Nagyúrnak szüksége lenne Bellatrixra, másnap el kell vinnie a feleségét magával. Így is történt. A Sötét Nagyúr négyszemközt beszélt Bellával, tudta róla, hogy mennyire tehetséges boszorkány, tudta, hogy milyen elvek szerint él, és tudta, hogy egy ilyen nő nagy hasznára válhat. Elmondta neki, hogyha közéjük áll, hogyha ő is halálfaló lesz, még nagy dolgokat vihet véghez, kár lenne jó feleségként és háziasszonyként a házuk konyhájában vesztegetni az idejét; ő sokkal többre hívatott. Adott neki két napot, hogy átgondolja mindezt, Bellatrix pedig, miután meghozta a döntését, azzal a válasszal tért vissza hozzá, hogy készségesen vállalja a feladatot, sőt, megtisztelve érzi magát. Korábban is hallott a Nagyúr csodálatosságáról, erejéről, hatalmáról, elveiről, egy halálfaló feleségeként pedig még többet megtudhatott az Ő világáról, és arra gondolt, bárcsak ő is részese lehetne ennek. Legnagyobb vágya teljesült, amikor maga a Sötét Nagyúr kérte fel arra, hogy lépjen be közéjük. Az élete is új értelmet kapott.

Csatlakozva a Sötét Nagyúr seregébe, sok mindent megtanult vezetőjétől, aki úgy tűnt, tényleg megbízik benne és valóban ígéretes követőjének tartja. Többet foglalkozott vele, a tanításával, mint bárki mással. Tudta róla ugyanis, hogy mennyire ellenálló a felesleges érzelmekkel szemben, és a Sötét Nagyúr nagyra becsülte Bellatrix eme tulajdonságát. Egyszer el is mondta neki, hogy ez nagyon fontos dolog. Hogy az érzelmek, főként az olyan nem kívánatos érzelmek, mint a szeretet, a szerelem, az irgalom, a sajnálat és az ehhez hasonló ostobaságok elvakíthatják az embert, eltompíthatják az eszét, gondolatait, a logikáját. Márpedig a nagy tettek végrehajtásához ezek szükségesek, nem pedig az érzelmek. "Ahelyett, hogy engednénk, hogy érzelmeink magukkal ragadjanak és kelepcébe csaljanak, hagyjuk, hadd tűnjenek el, mint az ujjunkkal vízbe írt betűk" – mondta neki a Nagyúr egy ízben. Bellatrix tökéletesen egyet tudott érteni vezérével, ezt a mondatot pedig örökre az emlékezetébe véste. Attól kezdve sokkal jobban odafigyelt, hogy ne érezzen, csak akkor, amikor ez feltétlenül szükséges. Természetesen néha még ő sem tudott uralkodni magán, de még így is sokkal többet gondolkodott az eszével és sokkal kevesebbet érzett a szívével, mint bárki más. Ez alól csak a Sötét Nagyúr volt kivétel; senki nem volt képes olyan szintű érzelemmentességre, mint Ő. És senki nem volt akkora hatalommal rendelkező mágus, mint Ő. De Bellatrix szinte mindenben a második volt a Sötét Nagyúr mögött, és mindenben első a halálfalók között. Hűségben, odaadásban, a szolgálataiban, a tehetségében… A nő úgy gondolta, mindezt – a tehetségén túl – annak köszönheti, hogy szinte teljességgel képes volt kizárni a szívéből, lelkéből, az életéből az érzelmeket. A hiábavaló érzelmeket legalábbis – ahogy maga a Nagyúr is elvárta.

Amíg ezeket végiggondolta, az előtte vonagló férfiről majdnem megfeledkezett, áldozatát már csaknem halálra kínozta. Most elrántotta róla a pálcáját. Arra gondolt, még egyszer megpróbálkozik, hátha a varázsló végre hajlandó átadni neki azokat az információkat, amikre szüksége van – neki és a Sötét Nagyúrnak –, majd megöli őt. Ezúttal kicsit többet kellett várnia, mire az látszólag olyan állapotba került, hogy várhatóan beszélni is fog tudni, hiszen már háromszor kínozta meg őt, ráadásul ez az utolsó igen hosszúra nyúlt.
– Utoljára kérdezem – kezdte a nő fagyosan –, elmondod nekem, amit tudni akarok, vagy meghalsz?
– Ne-nem tu-tudok se-semmit, esküszöm – nyöszörögte a férfi.
– Hát, hogyha ez minden… – szólt Bellatrix halkan, majd odalépett a férfihez, és leguggolt mellé. – Ostobák! Ostoba aurorok, Rend-tagok és a hozzátok hasonló szánalmas senkik! – sziszegte. – Valóban azt hiszitek, hogy túljárhattok a Sötét Nagyúr eszén azzal, hogy eltitkoljátok előle az információkat? Mindezt azért, hogy védjétek a társaitokat, a Minisztériumot, a varázsló-társadalmat? A Nagyúr győzedelmeskedni fog felettetek! De te ezt már nem fogod látni. – Ismételten, de immár utoljára áldozatára szegezte pálcáját. – Az ilyeneknek úgysincs semmi haszna… Avada Kedavra!

Zöld fénysugár tört ki Bellatrix pálcájának a hegyéből, és egy pillanattal később a varázsló már halott volt. A boszorkány felállt, és elindult kifelé a szobából. Mielőtt azonban kilépett volna az ajtón, még visszafordult, és ránézett a meggyilkolt férfire. „Ostobák!” – gondolta megint. „Reménytelenek! Mindig csak az ellenállás, a segítségnyújtás, az önfeláldozás – a semmiért. Ha valamit nem tesz meg az egyik, majd megteszi a másik, minek áldozzák fel magukat?! Hát persze, mert ők annyira jó emberek, tiszta, igaz, jó érzésekkel. Ennyit érnek az érzelmeitek; ezek okozzák a veszteteket!”

Bella kiment a házból, majd dehoppanált. Egyenesen a Sötét Nagyúr elé. Térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét.
– Nagyuram!
– Üdvözöllek Bellatrix! Sikerrel jártál? Teljesítetted a küldetést? Eleget tettél a feladatnak, amit azért adtam neked, mert megbíztam benned…? – kérdezte Voldemort éles, hideg hangon.
– Nagyuram! Nem volt hajlandó beszélni, azt mondta, nem tud semmit. – A nő hangja kissé hisztérikusan csengett. Felnézett urára, és úgy folytatta: – Nem tehettem semmit, kegyelmes uram! Szinte halálra kínoztam, mégsem árulta el azt, amit kellett volna. Megöltem – fejezte be csendesen.
Voldemort egyenesen a szemébe nézett. A boszorkány tudta, hogy most mi következik. Először le akarta zárni az elméjét, de aztán rájött, hogy ura így tudhatja meg leginkább, hogy ő tényleg nem tehet semmiről. Különben is; egyszer már ellenállt a legilimenciának, melyet a Sötét Nagyúr alkalmazott rajta. Utána megdicsérte kimagasló okklumentori képességét – majd pedig Bellatrix keservesen megfizetett azért, amit tett. Iszonyú kínokat állt ki, így kellett megbűnhődnie, amiért megpróbálta a gondolatait eltitkolni mestere elől. Azóta sosem zárta le az elméjét, ha a Nagyúr próbált megtudni abból valamit.

– Nem haragszom rád, Bellatrix. Kiváló auror volt, tehetséges, talán még én magam sem tudtam volna megtörni. Azt tetted, amit tenned kellett. Különben pedig kaptunk egy újabb tippet, hogy kinél lehetne próbálkozni. Őt majd könnyebb lesz szóra bírni. Örülök azonban, hogy megértetted, mennyire fontos a lehető legérzelemmentesebb élet, Bellatrix. Láttam az emlékeidben – tette hozzá, amikor a nő csodálkozva meredt rá. – Láttam, hogy milyen szégyentelen kérdést tett fel, láttam, hogy ez milyen dühöt váltott ki belőled és milyen gondolatokat. Megtanultad a leckét, és kiválóan alkalmazod. Soha nem szabad elfelejtened, hogy a legtehetségesebb boszorkányok és varázslók nem engedhetik meg maguknak azt a gyengeséget, hogy hagyják, hogy az érzelmeik eluralkodjanak rajtuk. Ez sosem vezet jóra, így a leghelyesebb, ha nem is törődünk velük. Soha ne felejtsd el ezt, Bellatrix! A körülmények miatt most nem kapsz büntetést, Bella! De legközelebb már nem biztos, hogy ilyen elnéző leszek, úgyhogy jobb eredményt várok tőled!
– Kegyelmes uram! Ígérem!
– Most elmehetsz, Bella!
– Igenis, kegyelmes uram!

Bellatrix ismét dehoppanált, majd a házuk kapuja előtt bukkant fel. Fülében csengtek a Sötét Nagyúr szavai: „Soha nem szabad elfelejtened, hogy a legtehetségesebb boszorkányok és varázslók nem engedhetik meg maguknak azt a gyengeséget, hogy hagyják, hogy az érzelmeik eluralkodjanak rajtuk ... a leghelyesebb, ha nem is törődünk velük." Visszaemlékezett arra a mondatra is, amit évekkel ezelőtt hallott Tőle: "Ahelyett, hogy engednénk, hogy érzelmeink magukkal ragadjanak és kelepcébe csaljanak, hagyjuk, hadd tűnjenek el, mint az ujjunkkal vízbe írt betűk."
„Hibáztam, nem teljesítettem a Sötét Nagyúr parancsát. Mégis megkímélt a büntetéstől. Csak azért, mert megtanultam a legalapvetőbb elvet…” – gondolta Bellatrix, majd a bűntudat érzéséről lemondva – „Ha már a Nagyúr úgysem haragszik, és a bűntudat is ártalmas hatású érzés…” – átadta magát egy másik, kevésbé fölösleges és negatív, inkább ösztönző érzésnek; az örömnek, melyet az okozott, hogy a Nagyúr elégedett vele, mert szinte alig-alig vannak érzései. De azért voltak, most is; büszke volt magára, hogy a Nagyúr – az elhibázott küldetése után a büntetéstől eltekintve – megdicsérte őt. A legodaadóbb, leghűségesebb szolgáját…