|
Egy igazi hős utolsó gondolatai
 Tartalom: Ugye milyen érdekes az emberi agy működése…? Főleg, amikor valami nagy dolog hatása alatt állunk… Van, hogy percekig csak egy szó vagy egy mondat az, amire gondolni tudunk, van, hogy lávafolyamként indulnak meg gondolataink, és egy másodperc alatt fut át rajta annyi minden, amit elmondani hosszú percekig tartana… Ehhez társul még a szakadozottság, néha összefüggéstelenség, és az ismétlődések… Aki így gondolja, biztosan érteni fogja a történetet…
A HP7 spoiler igen erős!
Szereplők: Harry Potter, Lily Evans, Perselus Piton, Voldemort
Egy igazi hős utolsó gondolatai
…A Sötét Nagyúrhoz kell mennem. Hívatott. Úgy érzem, ez az utolsó… Ez az utolsó éjszaka, hogy még parancsolhat nekem… Még ma megtörténik. Harry Potter itt van a Roxfortban, és ha a Nagyúr megtalálja őt, megölheti. És akkor… akkor elpusztul az a lélektöredék is, amit a fiú hordoz magában… Ezután a Nagyúr is meg tud majd halni. Vége lesz… De… Azért álltam át a jó oldalra, hogy védelmet találjak Lilynek. Az egyetlen nőnek, akit valaha szerettem. Akit szinte egész életemben szerettem… Akit a mai napig szeretek… Mégsem sikerült megmentenem őt. Elment, meghalt… Az egyetlen, akit szerettem…
Abban bíztam, legalább a fia védelmét tudjuk biztosítani. Emlékszem Albus Dumbledore szavaira… Azon a szörnyű éjszakán, amikor Őt elveszítettem, azt mondta nekem: „Tudod, hogy hogyan, és miért halt meg. Legyen bizonyos, hogy ez nem történt hiába. Segíts nekem megvédeni Lily fiát.” Tudom, és akkor is tudtam, miért halt meg. Megtettem mindent. Mindent, amit csak tudtam… Mindent, ami az erőmből telt… Hogy Lily halála ne legyen hiábavaló… Sokáig azt hittem, sikeresen végezzük a feladatot. Amíg… amíg ki nem derült, hogy Potternek meg kell halnia. Becsapva éreztem magam, mikor Dumbledore szembesített ezzel a ténnyel. Még most is becsapva érzem magam. Hasztalan volt minden. A kémkedés, Potter védelme… Hiszen a Sötét Nagyúr kezeitől kell elesnie… Amitől meg akartuk védeni, az kell, hogy bekövetkezzen a Nagyúr bukása érdekében. Igen, éppen ez az, amit meg akartunk akadályozni, amiért küzdöttünk… Azt akartuk, hogy a Nagyúr soha többet ne próbálja meg bántani őt, hogy ne legyen rá lehetősége… És most? Most már régóta tudom, hogy meg kell ölnie a fiút… Lily az életét adta a gyermekéért… És mit ért vele? Hogy tizenhét évvel később a Nagyúr befejezhesse, amit akkor elkezdett…? LILY EVANS MEGHALT POTTERÉRT, de a halála ÉRTELMETLEN VOLT!!! LILY EVANS HIÁBA HALT MEG!!!
ÉN TEHETEK AZ EGÉSZRŐL…!!! AZ ÉN BŰNÖM!!! Én rontottam el akkor mindent… Azon a nyári délutánon, amikor azzal a mocskos jelzővel illettem. Azóta sem használom azt a szót, azóta sem ejtettem ki a számon. Sosem kellett volna, akkor sem, de megtettem, és Ő többé már nem bocsátott meg nekem… Talán ezért is menekültem a halálfalók közé. Előtte is csatlakozni akartam a Sötét Nagyúrhoz, de Ő… Ő talán még megmenthetett volna… Őérte talán képes lettem volna megváltozni… Sosem tudom meg. Nagyon megbántottam, és emiatt elveszítettem Őt… Akkor már mindegy volt. Több vesztenivalóm már nem volt. Legalábbis akkor még azt hittem… Halálfalóként még fontosnak is érezhettem magamat. A jóslat… Mesteremnek milyen nagy szolgálatot tettem azzal, hogy elárultam neki, amit hallottam. Akkor lelkileg egy kicsit meghaltam… Mikor rádöbbentem, hogy Lily fiát akarja… Tudtam, hogy Lilyt sem fogja életben hagyni. Ezért kerestem fel Dumbledore-t. De ő sem tudta megvédeni Őt. És én még azt hittem, hogy mindent elveszítettem, amikor ötödéves korunkban megbántottam Őt. Tévedtem… Akkor veszítettem el mindent, amikor a Sötét Nagyúr megölte… Már nem volt értelme az életemnek… De Dumbledore ezen is segített: a kémkedés neki, a jó oldal szolgálata, és a Potter védelmében való részvétel, az hogy védem a fiút, akiért Lily meghalt, valamennyire enyhített a súlyos bűntudatomon. Ez azonban mit sem ért… Ha a fiának meg kell halnia…
Újra és újra ugyanazok a gondolatok, és emlékek… Nem tudok semmire sem összpontosítani. Csak hagyom, hogy elborítsák a tudatomat. Újra és újra… Mindig ugyanaz… Mindig ugyanoda térek vissza, mintha egy mókuskerékben lennék, amiből nem tudok kiszállni. Nem is… Mint egy tüzes karika. A gondolataim egy tüzes karikát alkotnak, amely szorítja és égeti a szívemet… Egy bezárult kör…, és mindig ugyanaz… Mindig újra és újra kezdődik, és mindig ugyanaz a végső következtetés; Potternek meg kell halnia, és ezzel hiábavalóvá válik Lily, az egyetlen szerelmem halála…
Annyira elmerültem a gondolkodásban, hogy észre sem veszem, már a Szellemszálláson vagyok. A Sötét Nagyúr itt vár rám… Belépek a szobába.
Mi ez? A kígyó… Nagini… mágikus védelem alatt!!! Eljött az idő! Meg kell keresnem Pottert! El kell neki mondanom, amit Dumbledore mondott nekem…! El kell neki mondanom, hogy… hogy meg kell halnia… Ha a Nagyúr halálát akarja, először neki kell meghalnia. Igaz, sosem szerettem Pottert. Éppen ugyanolyan, mint az apja volt. Még külsőleg is. Kivéve a szemeit… A szemei az édesanyját idézik. De különben… A természete is ugyanolyan, mint az apjáé; arrogáns, beképzelt, középszerű varázserővel rendelkező fiú. Igen, talán utálom is. De a halálát még neki sem kívánom. Főleg, hogy azért élhet, mert Lily feláldozta magát érte… És most mégis… most mégis meg kell halnia a fiúnak… Mint oly sok mindenkinek meg kellett már halnia a több évtizedes harc alatt, amit a gonosz ellen vívunk… De ő lesz az utolsó, akit a Nagyúr meg fog ölni!!! Többen nem fognak meghalni a keze által!!! HAMAROSAN EL FOG PUSZTULNI A VARÁZSLÓ, AKI MEGÖLTE AZ EGYETLEN SZERELMEMET!
Sürgősen vissza kell mennem a kastélyba! Meg kell próbálnom! Elő kell kerítenem Pottert!
- Hadd keressem meg a fiút. Hadd hozzam el neked Pottert. Tudom, hogy találjam meg, Nagyúr, kérlek! - próbálkozom, de nem is figyel rám. Pedig ez létfontosságú! Neki is lényeges…, de nekem még inkább! Végre kell hajtanom Dumbledore utasításait!
Nem is igazán figyelek egykori mesteremre… Nem is tudok. Csak ösztönből jönnek a válaszok. Mi a gond a pálcával…? Nem tudom, de ez most nem is fontos. MOST más a fontos. Rápillantok a megbűvölt ketrecben tekergőző kígyóra.
- … Hadd keressem meg Pottert! - kérem őt újra, de csak elutasító szavakat hallok válaszul.
- De Nagyúr, megölheti valaki véletlenül, rajtad kívül… - nem adhatom fel! Tényleg nem szabadna hagyni, hogy harcoljon. És ha egy gyilkos átok eltalálja? Nem történhet meg. Ha nem a Nagyúr öli meg, akkor minden elveszett… Így legalább a gonosz pusztulása biztos. Ha már Lily áldozata hiábavaló volt… Nem, nem… Meg kell találnom Pottert, hogy elmondhassam neki, amit tudnia kell!
- Nagyuram, jól tudod, hogy én csak szolgálni kívánlak. De… hadd menjek, és keressem meg a fiút, Nagyuram! Hadd hozzam eléd. Tudom, hogy képes vagyok… - muszáj vitatkoznom, ha teljesíteni akarom a feladatot, amit Dumbledore rám hagyott.
- Mondtam, hogy nem! - parancsolja. Itt még nem lehet vége… Rendben. Hagyom, hadd beszéljen a pálcáról. Addig, addig talán megenyhül… Már amennyire képes erre. De meg kell várnom, azután…, azután folytatnom kell… Meg kell győznöm arról, hogy ide tudom hozni Pottert. Nem tudom levenni a szememet Naginiről, mágikus védelem övezi, és Dumbledore azt mondta, amikor ez bekövetkezik… Megint ugyanazok a gondolatok…
- Nagyuram… Hadd menjek a fiú után… - könyörgök neki újra. Nem is érdekli. Még mindig csak a pálca…
- Talán már te is rájöttél? Okos ember vagy végtére is Perselus. Hűséges és jó szolgám voltál, és sajnálom, aminek történnie kell - hallom szavait. Igen rájöttem, azt hiszem, tudom… De nem lehet, most még nem… Amíg meg nem találom Pottert, és el nem mondom neki, addig nem!
- Nagyuram…
- … Amíg élsz, Perselus, a Bodzafa Pálca nem lehet igazán az enyém - a halálos ítéletemet mondta ki. De nem hagyhatom, védekezni fogok, beszélnem kell a fiúval! Előhúzom, és felemelem a pálcámat.
- Nem lehet másként - mondja. - Uralnom kell a pálcát, Perselus. Ha uralom a pálcát, végre legyőzhetem Pottert.
Látom, ahogy suhint a pálcájával. Életemben először nem tudok elég tisztán gondolkodni. Nincs erőm hozzá… Nem, mégsem tudok védekezni. Itt a vég… De hiszen… Nem történik semmi. Lehetséges ez…? Hát mégis megmenekültem? NEM!!! A mágikus ketrec, és a kígyó… Felkiáltok, de nem tehetek semmi egyebet! Iszonyatos fájdalom hasít belém!!! Sikítanom kell! A lábaim nem bírják tovább, összeesek…
- Sajnálom. - hallom a Nagyúr fagyosan csengő hangját. A ketrec felemelkedik rólam, már a padlón fekszem. Még mindig érzem a fájdalmat, és érzem, ahogy a nyakamból ömlik a vér. Látom elmenni a Nagyurat, látom ahogy a kígyó utána lebeg… Meg kell próbálnom a lehetetlent…!!! De hiába… hiába próbálom elállítani a vérzést. És ha sikerülne is… Képtelen vagyok feljutni a kastélyba. Perceim, de lehet, hogy csak másodperceim vannak hátra…
Mi történt…? Meghaltam, és Lilyt látom. Ezek az ő szemei… A smaragdzöld szemek néznek vissza rám. Nem…!!! Még élek, és ezek Potter szemei… Mit keres itt? Nem fontos, végre egyszer jó időben van jó helyen! Van még egy utolsó lehetőség! Ennek sikerülnie kell! Ő pedig tudni fogja majd, mit kell tennie… Alig bírok beszélni… Lehajol hozzám, közelebb húzom magamhoz.
- Vedd… el… vedd… el… - csupán ennyit vagyok képes mondani. Át kell adnom neki az emlékeimet. Már nála van, beletette egy üvegcsébe. Albus Dumbledore minden egyes kívánságát teljesítettem… Az utolsó pillanatban is a jót szolgáltam. Az emlékekből majd Potter is megtud mindent… Megtudja, hogy mit kell tennie… Megtudja, hogy… meg kell halnia… Rájön majd, hogy szerelmes voltam az édesanyjába… Hogy MOST is szerelmes vagyok Lilybe… Abba a nőbe, akitől a szemeit örökölte. A szemei…
- Nézz… a szemembe… - suttogom. Úgy halok meg, hogy Lily szemeit látom utoljára. Hamarosan találkozom vele… Annyi évi szenvedés és magány után újra láthatom a szeretett nőt. Az egyetlen szerelmemet… Ő tudni fogja… Lily tudja… Ahogy akkor is tudta, gyerekkorunkban… Ő volt az egyetlen, aki nem vetett meg, aki bízott bennem. Az én hibám volt, hogy elveszítettem a barátságát, és a lehetőséget, hogy viszonozza a szerelmemet. De ő már tudja. Tudja, hogy megbántam a bűneimet, és tudja, mit miért tettem… Tudja, hogy szerettem, hogy szeretem… Tudja, hogy mindent, mindent Őérte tettem. Igen, biztosan tudja… Vége van! Már nem Potter szemeibe nézek. Ezek most már valóban Lily szemei… Tényleg tudja… És megbocsátott már nagyon rég… Igen, látom a szemeiben, hogy már minden bűnömet elfelejtette… Tudja és megbocsátott… és most… most ezért jött el elém…
*
Harry Perselus Piton szemébe nézett, pillantásuk összefonódott, de csak egy másodpercre. Utána semmi nem látszott a sötét szempárban. Már nem volt bennük élet, a már fénytelen, üres, hideg és merev tekintetben csupán önmaga tükörképe volt kivehető. Érezte, ahogy Piton keze elengedi őt, látta, ahogy a földre zuhan, és a férfi nem mozdult többé.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
